Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-26 / 39. szám

A festő lemondóan intett, ez nála a türelmetlenség jele volt.-Az egyik kedves ismerősömnek szerdán lesz a születésnapja. Szeretném meglepni egy képpel.

A festő felkapta a fejét, vevők az utóbbi időben elég ritkán nyitják rá az ajtót.- Csendéletet szeretnék, virággal... - Ida kicsomagolta a vázát és megigazította benne az ágakat. - Erről volna szó, művész úr. A barátnőm egyedül élő asszony, nagyon szereti a virágokat.

A festő felállt és körbejárta az asz- szonyt.- Tehát azt akarja, hogy fessek egy virágos csendéletet... Csendet, életet együtt.- Igen - mondta Ida. - Én úgy képzelem el, hogy ez a váza virágosat, éppen a virágpiac ibe. „Van addig még la. „Szerdára esik.“ ámolt. „Fizetés csak ..." De ez neki nem pénze van, vásárol ;ot és valami aprósü- lilliárd ember közül nikor van az ő szüle- rézül is hárman elfe- virágot venni! - szólt ’ony; a virágárusnak i és topogott szünet n olcsón adom. Ha #tig virágzik. Nézze, - Négy ág aranyeső

t, rögtön vázába tette átöltözött, megmele- és az előző napról ist. „Szerdára csiná- tkáposztát. Csak ne It venni.“ Meleg víz óban hagyta az edéeje él egyedül, amió- sem tisztázott okok tták az inspektori ál- slyzték egy nagyon y fél éven keresztül n szombaton haza- sqgyel várta, és elő- idéglőben vacsoráz- lyúlni kezdtek az el nházjegyek és megmagyarázkodó levegondolt, még arra is, irtént. Iván összeis- lánál tizenöt eszten- íadásul szép tanítótalálkozott vele, már lagyarázkodni nem s a bútorok jó része án csak az íróaszta- el. És fizette a válórvennégy éves volt. látott és rendszere- dz. Az egyik szobát Két főiskolás leány > nekik, hogy hango- kelnek fel, az ágyu- ruhájukat szétszór- a fcésői hazajövete- de amikor fiúk is ipakolta a lányokat.

mondták Idának, ak a szobát, a fiúk- >aj. De erről hallani

'álóper után találko- a feleségével volt, kettőjük között. Volt >nt, az asszonyka is éjét. Ida egész este nem ment be az Ihagyatottnak érez- lott legtitkosabb re- ha nem fog visszafelemelték a fize- izdett és elcserélte iá-konyháért kapott isszkomfortot, egy egy zárlatos, kolera kért pótlást, az < fel és nem volt :autasítsa. így is az

jtán le szokott fe- ícsolta, miután az a (hamar fáradok) nem tudott. Ezen hatig aludt. Amikor antása az ágakra :a, az ágak körvo- a szoba sűrűsödő ! a virágok apró kis ítottak, még a felső ak, mint a nagyon da mozdulni sem tűnik a kép. „LánJULO POLÁK rajza

gocskák! Gyönyörű lángocskák!“, gondolta és egy versre emlékezett, melyet nemrég olvasott. Később a lángocskák mélyfényű arany pikkelyekké fagytak s még akkor is világítottak, amikor a szoba megtelt sötétséggel.

Másnap délután Ida felment a harmadik emeletre és bekopogtatott a festőhöz, Merényihez. A festő egyedül volt, egy félajtónyi vászon mögül bújt elő mezítláb, rövidnadrágban, mosolygósán. Mindez elég volt arra, hogy Ida zavarba jöjjön és ne merjen Merényire nézni. A festő hellyel kínálta és megkérdezte, akar-e egy kávét vagy valami erőset inna szívesebben. Ida óvatosan a földre tette a gondosan becsomagolt vázát és azt mondta, hogy ilyen későn nem szokott kávézni, mert akkor egész éjszaka nem alszik. A festő nevetett és várakozón nézett a kissé már túlérett asz- szonyra. Ida tekintete a falon ugrált, a sűrűn egymás mellett függő képeken. Nagy vörös gömböket látott, sárga háromszögeket, amelyek átdöfték egymást, egy messzibe vesző szürke mezőben szétszórt csontok hevertek, egy női alakot is felismert, fejjel lefelé lógott, de csak egy lába volt, melle helyén autógumik zöldelltek.- Ezeket mind maga festette?- kérdezte Ida. Buta kérdés volt, ezt rögtön belátta. El is pirult egy kissé.- Nagyon különösek.-Tetszenek? - kérdezte a festő;

az asszony gúnyt érzett a hangban.- Nem értek a modern festészethez - mondta Ida, hogy ne kelljen hazudnia.- Én sem - mondta Merényi és nagyot nevetett. Ez adott bátorságot Idának.- Művész úr - kezdte -, egy nagy- nagy szívességre szeretném kérni. Természetesen honorálni fogom fáradozását.

tói együtt egy asztalon van, egy kicsi asztalon, nem messze az ablaktól. Kint éppen lenyugodni készül a nap, sugarai betörnek a szobába és lángra gyújtják azokat a kicsi, semmi virágokat. Még a bimbók is szikráznak, akár a csillagok. A szobában természetesen szürkület van, amikor a vonalak... hogy is mondjam... a vonalak megpuhulnak... - Ida a festőre nézett és érezte, hogy ismét elpirul.- Maga költő, asszonyom - mondta Merényi. - Szerdára meglesz. A virágok tüzelni fognak, a bimbók szikrázni. Csend lesz és élet.

Merényi akaratlanul is kajánkodott, hiszen már maga előtt látta a képet.- Akkor ezt itt hagyom - mutatott Ida a vázára. - Ha nem esik nehezére, naponként cserélje ki a vizet. Nagyon szeretem a virágokat én is.- Én is - mondta a festő és az ajtóig kísérte az asszonyt.

Ida izgatott volt, még a kollegák is észrevették. A képről nem beszélt, de elhatározta, hogy majd beviszi az irodába és megmutatja mindenkinek. Vagy képszentelót tart. Talán az lesz a legjobb, ha azt mondja, ajándékba kapta születésnapjára.

Szerdán, amikor kijött az irodából, egyenesen Merényihez ment, aki most is mezítláb és rövidnadrágban volt, de ezzel most Ida nem sokat törődött. A festő arca ünnepélyes volt, talán egy kicsit szomorú is. Őszinte volt, amikor azt mondta:- Kedves asszonyom, ezt a képet nem szívesen adom ki a kezemből.- Felemelte a fal felé fordított vásznat és maga elé tartotta. Először csak egy fénytelen, szürke falat látott Ida, közelebb ment hozzá. A kép jobb sarkában bélyegnyi vörös folt virított, olyan volt az, mint egy kisírt szem. Lent a széthullani készülő, összedrótozott váza. Merev, fekete ágakon néhány sárga gyertyaláng pislákolt, a többi már kialudt, elégett, fekete volt. Ida leült, de tekintete a képre ragadt. Aztán elkezdett csendesen sírni. A festő a falhoz támasztotta a képet, cigarettára gyújtott és kinézett az ablakon. Csak akkor fordult meg, amikor Ida megszólalt.- A vázát elvinném. A virágokat is. Ha lenne olyan szíves... Ne haragudjon, de a barátnőm...- Értem, értem - bólintott a festő.- Sajnálom, a virágokat kidobtam már. A vázának valahol itt kell lennie.

Ida letörölte a könnyeit és szó nélkül kilépett az ajtón.

A festő zavart hallgatása kísérte.

TÖRÖK ELEMÉR

Változások

közt

Mennyi szép hajtja le fejét a pipacsló galagonyabokrok felett az ég komor homlok november marka szorongat dermedt virágokat s apró meteorként hullanak körém a levelek szél dudorász a fülembe mintha titkos adó üzenne kilincsel hívatlanul a tél bármerre nézek itt nem idézi már semmi nyaram fényeit mégis új reményre bíztatom magam s tanulom miképp kell barátkozni jövöm zord telével betelve gyermekkorom ittmaradt melegével

Ot jóbarát

Lehullt a nyár utolsó levele zizegését már hó keringi be lovam gyors lábú tüz-vérű ménem micsoda tájon vágtatsz ma vélem

boldogan mentem rég itt veletek a Nagyrétre s a nap hogy nevetett szórta ránk aranyló fénysugarát s mi mentünk vidáman öt lóbarát

a Benetónál a vén fűz alatt néztük az ezüst-csendü halakat s míg ballagtunk a Latorca fele kísért bennünket víg tücsökzene

a határ mint egy hatalmas tenger összeolvadt a kék végtelennel vigyázzban álló jegenyék mögött az ég komor hegyeket tükrözött

hova lett hova a régi nyár madártalanul hallgat a határ öten öt felé vágtattunk rég el fekete sörényű szilaj ménnel

jó lenne egyszer visszahozni még azt a nyarat s mindent ami szép emlékként kísért ötven éven át s hinni újra: mégis szép a világ

Rengeteg ember szereti a friss levegőt, de aki annyira, mint James Wilson, olyannal még nem találkoztam. Ha alkalma nyílt rá, hosszú sétákat tett a természetben, szeretett hegyet mászni, sportolni, mélyet szippantani a friss levegőből. Sokszor kijárt a tenger mellé, leült és figyelte a hullámokat. Mindig nyitott ablaknál aludt. Ha szép idő volt, autóján sosem 9 • volt fedél, vezetni is friss levegőn szeretett.

Ha Wilson belépett egy szobába, ahol az ablakot zárva találta, azonnal kinyitotta, még akkor is, ha kint hullt a hó. Ha valaki mégis becsukta az ablakot, akkor kiment a szobából. így akarta kifejezni ellenszenvét. Ha tengeren utazott, a fedélzeten állt, és élvezte, hogy a vad szél fújja a haját.

Egy télen Wilson Finnországba utazott üzleti ügyben. Finnországban hideg tél idején is kellemes, meleg szállók vannak. Ez a tél hidegebb volt a szokottnál. Amikor Wilson belépett a szállodai szobába, rögtön észrevette, hogy az ablakok zárva vannak. Azért voltak zárva, hogy kint tartsák a hideg levegőt. Wilson odalépett az ablakhoz és megpróbálta kinyitni, de nem sikerült. Még többször is próbálkozott, de ezt az ablakot nem lehetett kinyitni. Nagyon gondosan zárták be.

Wilsonnak nem volt más választása, levetkőzött és aludni ment. Persze, dühöngött, annak ellenére, hogy a szoba nagyon kényelmes volt. Képek díszítették a falat, mutatva Finnország néhány gyönyörű vidékét. Még egy apró neszt sem lehetett hallani. Az ágy is kényelmes volt, de Wilson nem tudott elaludni. Nem tudott belenyugodni, hogy nem bírta kinyitni az ablakot.

,,Nincs friss levegő!“ - ez a szörnyű gondolat nyomasztotta. Felkelt az ágyból és megpróbálta még egyszer kinyitni az ablakot. Most sem sikerült. Visszament az ágyba és nagy nehezen elaludt. Aztán úgy egy óra körül felébredt és akkor is csak a friss levegő járt az eszében. Nagyon meleg volt, nem tudott újra elaludni és csak forgott az ágyban. Mikor már századszor fordult meg, karja kicsúszott a meleg párna alól és elérte a padlót. Keze hozzáért valamihez, amitől kissé megijedt. De aztán rájött, hogy ez a cipője. Egyre jobban aggódott. A dühös férfi egyszer csak felkelt, kezébe vette a cipőjét.-Hol van az ablak? - kérdezte magától. - Nem látott semmit a sötétben.

Mérgében elhajította a cipőjét. A cipó repült, és egyenesen az ablak közepébe vágódott. Abban a pillanatban, amikor az ablak kitört, egy gyönyörű melódia hallatszott be.

,,Legalább van egy kis friss levegő a szobában!" - gondolta Wilson.

Hamarosan békés álomba szende- rült. Egyáltalán nem zavarta az idő múlása. Amikor virradni kezdett, felébredt, de még nem nyitotta ki a szemét. Gondolkodóba esett.- Hol van ő? 0, igen Finnországban. De mi a baj? Valami elromlott? Valami miatt aggódik, de mi az? Ó, hát a törött ablak! Biztosan fizetni kell érte. De mennyit? Nagy darab üveg lehet?

Nem tudott visszaemlékezni, kinyitotta hát a szemét, hogy megnézze. Lassan az ablak felé fordult és felült az ágyban.

Amikor megpillantotta az ablakot, nagyon meglepődött. Ugyanis nem volt kitörve. Még egy kis repedés sem volt rajta. Ugyanolyan, mint azelőtt. A friss levegő pedig sehogyan sem mehetett be, hiszen az ablakon még egy pici rés sem volt.

De hol lehet a cipő? - gondolkodott Wilson. Aztán megfordult, és megpillantotta a falon függő - bezúzott - képet. És ott volt a cipó is. Nagyot csodálkozott, és nem nézett többet sem a törött képre, sem a cipőjére.

CSINGER ERZSÉBET fordítósa

■i^MWl