Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-19 / 38. szám
M űvészi pályája egyetlen időben és térben meghatározható pontban kezdődött. A műfajnak nem voltak cseh hagyományai, így nem véletlen, hogy Ladislav Fialka a múlt századi nagy francia mimus Deburaau és a commedia deli arte fennmaradt librettói alapján kezd dolgozni. A művészi újatakarásban ott voltak a közvetlen elödöfc. a 20-30-as évek cseh színházi avantgarde-ja. Az akkor újító művészek nemcsak újfajta színházművészetet akartak, de a kor társadalmi rendszerének, majd a német megszállás után a fasizmusnak is ellenfelei lettek. Ahhoz, hogy közel három évtizede létrejöjjön a ma már világhírű Divadlo na zábradlí, ahol Ladislav Fialka nemzeti művész és társulata rendszeresen játszik, elsősorban az ö egyéni sikereit kellett megalapoznia. Kemény, következetes, gondolati töltésű munkával. Felfi- gyeltetó, s bizonyára Fialka művészetének értékét, a világ színházművészetében játszott fontos szerepét is érzékelteti: A hatvanas évek elején megjelent, pantomimről írt könyvekben még nem is említik a nevét, s a cseh pantomim-iskoláról sem esik szó. Az akkori évek nagy mimusa: a francia Marcel Marceau. Két évtized elteltével már a neves francia jön el Prágába, s jár azóta is rendszeresen. Ha ráadásul tanítványait is küldi, akkor nyilvánvaló, hogy Ladislav Fialka olyan tudást birtokol, amelyet másnak, újabbnak látnak az európai pályatársak, mint amilyen az általuk megteremtett művészet. Eleven, ma is ugyanolyan elementáris szellemi energiákat sugároz ki az 1960- ban megalapozott Etűdök című műsora, mint megszületése idején. Az azóta nemzeti művész címmel is kitüntetett cseh mimus egyéniségére leginkább az a jellemző, ahogyan Prágát és hazáját szereti. Egyik két évvel ezelőtt adott interjújában így beszélt erről:,,Hangsúlyozni szeretném, hogy minden új bemutatóm Prága számára készül, a mi közönségünknek; sohasem gondolok arra, hogy ezt egyszer majd tegyük fel Stockholmban is játszom. így nem lehet gondolkodni". Ma már nevéhez kapcsolják a cseh pantomim-iskola létrehozását. Ö is, mint általában az igazán nagy művészek, akarva-akaratlanul megteremti maga körül azt az alkotólégkört, amely hat a fiatalokra, neveli a tanítványokat. Nem tartja természetellenesnek, hogyha az együtteséből is kikerülnek olyanok, akik a maguk útját járják. Örül annak, ha nem másolják, hanem megújítják, másképpen fogalmaznak mindazzal, amit az ó iskolájának neveznek. Szüntelenül keresi az új utakat, önmagát és társulatát is megújító egyikét láttam Szlovákia fővárosában. Feltételezem, hogy ezek az etűdök már mások voltak mint huszonöt évvel ezelőtt. Annyira mindenképpen mások, mint amennyit az emberek, a világ változott azóta. Talán a komikus etűdökbe tragikus ízek is vegyültek. A tragikus kicsen- gésúek optimistábbak lettek. Gondolati, érzelmi összetettségük úgy változott, ahogyan körülöttünk a világ és az emberek dolgai is bonyolódtak. Amíg azonban létünk gubancai olykor kibogozhatatlan- nak, megoldhatatlannak látszanak, Ladislav Fialka mély humánuma pantomimetűdjei a lélek csomóit bontják ki. Az elődásait látókban érzelmi feszültségek Maszkban... ...és maszk nélkül. alkotó. Minden jelenségre nyitott, ami a színházművészetben, a világban, az emberek között történik. Bár nem egyeztethető össze szerénységével, hogy bevallja - bizonyára tudatosítja -, hogy a mai modern cseh és szlovák színház kifejező eszközeinek, a színészi játék új módozatainak, szemléletének létrejötte is valamilyen módon kapcsolódik alkotópályájához. Áttételesen erre vonatkozik egyik véleménye: ,,A pantomim határai igen kiszélesedtek, ugyanis akarva nem akarva, a pantomim a színház alapja. Például a fizikai kifejező elemekre építő színészet a maga módján közel áll a pantomimhez. Ezért olykor-még tévedésből is - a fizikailag jól, kifejezően játszó színészről, aki ugyan verbális típus, úgy beszélnek mint mimusról. “ Nem véletlen említettem meg az Etűdök című műsorát. Ez egy olyan rövidebb jelenetekből álló pantomim-játékfüzér, amelyekben elsősorban Ladislav Fialka a főszereplő. A statisztikák szerint valószínű, hogy az ezredik utáni előadások oldódnak fel, sokan talán önmaguk gyengeségeit, rossz beidegzettségüket felismerve meg is változnak. Ladislav Fialkát lehetetlen nem szeretni. Olyan egyénisége ö a csehszlovák színházművészetnek, akit gyakran kémek fel nyilatkozatokra. A jubileum alkalmából jónéhány régebbi beszélgetést elolvastam ezek közül. Bizonyára a kérdezők hibája, hogy mindig szakmai kérdésekről kénytelen beszélni. Igen ritkán, szinte csak akkor, ha önmaga tereli úgy a szót, beszél mindazokról a dolgokról, amelyek természetes velejárói művészetének: a humánum, a komikum, a tragikum, a néző szeretete. Két képpel segít ki Gyökeres György fotóriporter kollégám mindannak az érzékeltetésében, amit éppen ez Etűdök óra- tislavai előadásakor átélhettünk. Az elsőn a maszk mögé rejtőzködő mimus mosolyában a vidámság a legbizonytalanabb elem. Az emberiségen mosolyog. Mozdulata lehet egy boldog emberé is, de lehet egy szívinfarktus előtti pillanat döbbeneté. A bal kéz már merev, a jobb kéz megremeg, s az ember egyetlen mosoly- lyal emlékezik az életre. A másik képen az előadás után megköszöni a tapsot. Már levette a maszkot. Mozdulata kitárulkozó. Mosolya hittel, optimizmussal, szeretettel teli. Közönségét szereti ennyire Ladislav Fialka nemzeti művész. D. I. Van benne valami Jegyzetsorok színházi ügyekben □ A hivatásos vagy amatőr színházi produkcióra gyorsan ráfogják, hogy kísérletező, azaz „avantgar- de“, holott csak arról van szó, hogy formailag esetleg nem egy elavult, rég túlhaladott színjátszási stílust követ. Meggyőződésem, hogy közönségünk jelentős hányadának színházigénye jóval 0 Eljátszásra alkalmas szöveget könnyű találni, de hogy mit akarok vele elmondani a világnak, amelyben élek, azt már jóval bonyolultabb megtalálni. HO a pantomim. A nem vizuális dráma túlságosan sokat hagy a képzeletre. " EMI Ki kíváncsi manapság egy olyan színházi ,,előadásra", amelyben adottak az egymást ig- noráló kulisszaelemek, jelmezek és valamilyen semmihez sem köo A színházzal foglalkozó újságcikkekről jut eszembe: A színház mindenkié. Így aztán természetesnek véljük, hogy mindenki, aki alkalmasint ezirányban forgatja tollát és szemét, úgy bírálja, vagy dicséri, hogy olykor annak se füle, se farka nincs. Olvasok és ámu- lok. Megkísérlem összeegyeztetni a szerkesztők szándékát és a megjelent „valami“ tartalmi, formai megvalósítását. Néha zavarban vagyok: adott sajtóbeli lehetőségeink közepette (mennyiségbeli lehetőségekre gondolok) mi lenne a célszerűbb? Okosabban nyúlni szocialista nemzetiségi kultúránk olyan fontos tartozékához, mint a színház, vagy érdemesebb bölcs hallgatással „odafigyelni“ mindennemű és színvonalú cikkre, ami ezzel kapcsolatban megjelenik? Gyakran és egyre türelmetlenebbül célozva emlegetjük az annyira áhított színházi nívót. „Kézzelfogható“ bizonyítékai vannak, hogy valóban ennek érdekében történik minden a színházban. Akkor joggal várhatom el ugyanezt a nyomtatott szótól is, amely a színházzal foglalkozik. Legyen az színikritika, glossza, riport, vagy elmélkedés, amely újabban a színpadra is „merészkedik“, hogy onnan vizsgálja a jelenségeket: a „színház és környéke“ ügyét. Meggyőződésem, ha ez a színház olyan „nívós“ előadásokat produkálna, mint az általam felemlegetett írások némelyike, akkor a nagyérdemű csakhamar beadná a kulcsot... Ez pedig nemcsak a színikritikánk körül - sajnos rendszerint a dilettánsok részéről - kavart viták végső megszűnését jelentené... 0 Vajon érdemes-e a színháznak a Nagy Szintézist keresnie, amelyben a színpadon zajló produkció egyszerre hat a nézők minden rétegére. Azt hiszem: nem. Ugyanis a színpadi „mutatvány“ egy (1) adott világ, míg a közönség annyi külön világ, ahány egyedból (nézőből) tevődik össze. Az előadás alatt ezek a „külön világok“ éppen ütközésükkel adják a színházi előadás teljességét. Megjegyzendő, hogy művészi mércével mérhető színházművészeti produkcióra, nem pedig szövegfelmondó üresjáratra és nép- színmúvesített dínom-dánomra gondolok. 0 Idézet egy újságcikkből: „... múbírálatunk többnyire nem vőlegényként közeledik a Tháli- ánkhoz..." Meglehet. Tháliánk sem mindig menyasszonyként közeledik ,,műbírálatunkhoz". meghaladja azt, amit az „avant- garde“-unkban nyújtani tudunk neki. Félreértésre akkor kerül sor, amikor színház helyett értelem és érzelem híján létrejött kotyvalék tálaltatik föl. 0 A kritikus: Nem „szórakozni" megy a színházba. Bár az is igaz, hogy jó előadás esetén még ez is „megbocsátható". , 0 A színpad valósága csak önmagához mérhető valóság, s csak önmaga törvényein belül szolgáltathat a valósághoz mérhető igazságot. H Az első pillanatban talán abszurdnak tűnik fel Shakespeare és Brecht nevének „összevonása", amikor a színpadmúvészet mához szóló üzenetéről van szó. Az azonban konkrétan dokumentálható, hogy Brecht kísérleteket tett a shakespeare-i színházművészet újrateremtésére. Némely mai előadás mottója: realista sematizmus! Ezek vajon mire tettek kísérletet? A néző tűrőképességének konkrét dokumentálására? 0 Egy „átmentett“ aforizma: A rossz színész tragédiája, hogy hiába szenved. A klasszikus görög dramakep- ben a tragikum hordozója a szó, az emberi beszéd. A szöveg által közvetlenül követhető cselekményen túl a hősök beszédükkel vívják meg drámai csatáikat. Szavakban tisztázzák előttünk helyüket és helyzetüket, fejlődésüket és bukásukat. A klasszikus görög drámában a láttatás mintegy másodlagos. Ámde, ezen művek „verbalitása“ nem azonos a későbbi korokban - kivált napjainkban- született művek nyelvével. Itt már jóval ritkább a még oly fényesre csiszolt mondatok konkrét következménnyel párosuló „cselekvő" drámai funkciója. Ezek egyre inkább számítanak a látványra, az attraktivitásra, a szöveg szimbolikus, metaforikus vagy egyéb jellegű „szöveg alatti" lát- tatására. Mit is mondott Chaplin? „Az emberiség mindig is szükségét érezte érzelmei szavak nélküli kifejezésének, akár kifinomodott nyelve volt, akár nem; s ez valószínűleg mindig is így lesz, mivel - mindent összevetve - benyomásaink nyolcvanhét százalékát közvetíti számunkra a szem, s csupán kilenc százalékát a fül. (...) A felvont szemöldök száz szónál is többet közölhet, még akkor is, ha a mozdulat erőtlen, és - mint a kínai dráma jelrendszerében - több dolgot jelenthet. Minden drámai forma alapjaiban benne rejlik közegben aligha várhatunk mást, minthogy egy sereg színész szánalmas kiszolgáltatottságában felmondja (jobb esetben saját, személyes elképzelése alapján „értelmezve“ eljátssza) a maga szerepét. Ezenközben kell kitalálni (utóvégre a nézőnek is kell hagyni valamit), hogy miért történik az egész „kalamajka". Színház csak ott van, ahol a színre kerülő szöveg tartalmáról „gondolnak valamit". Amit gondolnak, azt pedig ábrázolni is tudják. Akik ábrázolják, azok a színészek - a díszletek, a jelmezek s közvetve a zene segítségével. Aki mindezt egységbe képes (vagy képtelen) olvasztani, az a rendező. Ilyen egyszerű az egész. Mégis milyen nehéz ezt megtanulni... Tehetség híján egyenesen lehetetlen! Érthetetlen, hogy színházi fantáziával nem rendelkező emberek miért tehetik tönkre röpke két óra alatt többszáz év tapasztalatának jogos presztízsét? És milyen jól megélnek belőle! DB A színháznak az is feladata, hogy némi ízlést és rendet mutasson az embereknek. Ez csak akkor lehetséges, ha az előadásban is rend van. KISS PÉNTEK JÓZSEF (Gyökeres György felvételei)