Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-19 / 38. szám
tva lassítottak az alsóköcsögi ■alsóköcsögiek nem vágynak nozdonyvezetó mégis mindig sjét, s csak aztán indítja tovább cenésére csupán egy ember ínyókálásából: a Félreismert zó szemével kinézett a szén- lakon, oldalán megtapogatta 5kát, aztán gépiesen elindult yosnak érezte magát. Már jotorkált, amikor hirtelen meg)b még senki sem ült! íe és egyszeriben újjáéledt. ártatlanul villantak elő a fehér elmosolyodott. A Félreismert ségérzete, mely eddig hamu len lángra lobbant. vigyorgott és felemelte a lyu- 3 tolakodásnak, a jegykezelő an. - Pedig az én egyéniségem nem fér bele egy egyszerű jegykezelő formájába. Én... én... - miközben szavak után kutatott, melyekkel érzékelhetővé kívánta tenni lelki gyötrelmeit, leereszkedett a lány mellé. - ... én úgy érzem, küldetésem van a földön. Ettől a kijelentéstől meghökkent egy pillanatra, ellágyult, de aztán elhessegette magától a mélyebb filozófiai gondolatokat. »- Tudja, én már nyolcéves koromban felfigyeltem arra, hogy különös természetű ember vagyok. Már akkor kitört belőlem a lázadó. Az első áldozat tanító volt: egy marék szilvamagot tettem a táskájába. Talán ekkor kezdődött minden... Szereti a szilvát? Én bűnbe esnék a szilváért! A szilva az én mindenem, a boldogságom. Ó, istenem, milyen közel is van a boldogság, a szilva, csupán egy féldeci szilva!...- Nem akar egy kis kovászos uborkát? A felsökö- csögi nagymamámnak viszem, ő nagyon szereti a kovászos uborkát. Nézze, milyen szépek!- Nagyon gusztusos uborkái vannak - sóhajtott a Félreismert Jegykezelő. - Klárikának hívják, ugye? TIBOR Dillanat az egész, és készen is sm fog fájni! laga! Mintha nem is jegykezelő i lány arca. - Nem láttam már lehet, keziccsókolom. Már har- sn a vonalon, an itt találkoztunk! st? . Itt van a táskámban... tessék, i meg nem sértem? gyis megéreztem... ööö... n tűrte az álmodozó szemek it. Arcán két kis gödröt formált Láthatóan szórakoztatta a bo- Hermina vagyok.- Tessék, itt a jegye, Herminka. Kezük összeért egy pillanatra.- Milyen kellemes, meleg a kezecskéje! - rebeg- te a Félreismert Jegykezelő. A lány arcán zavart mosoly. Majd kinos csend. Aztán a lány keze ismét önállósult.- ööö... maga szereti kezelni a jegyeket, ugye?- Már gyermekkoromban sem ábrándoztam egyébről. Ne nevessen! Igenis, ez nagyon igényes munka. Teljes embert követel, tisztafejü, nyugodt embert. Én szeretem a munkámat, szeretem a vasutat, szeretem az embereket.- Ó - csodálkozott a lány -, mindenkit? lytatta a Félreismert Jegykezelő n, hogy a vonat is arrafelé megy. etett a lány. Jegykezelő hirtelen elkomolyo- nta a tréfálkodást. ki félreismert - kezdte szomorú- Mindenkit - vonta meg a vállát a Félreismert Jegykezelő. - Van időm. Kevés az utas. - Aztán szűkítette a kört:- Magát is.-Ugyan, menjen... A Félreismert Jegykezelő felsóhajtott:- Pik, pik.- Mit mond?- Pik, pik.- Ez mit jelent? - kérdezte kíváncsian a lány.- Nem is tudom - sütötte le a szemét a Félreismert Jegykezelő. - Tudja, ez olyan... mélyről jött... tudatalatti, ösztönös megnyilvánulása érzelmeimnek. Ha akarja, vegye vallomásnak. Most szeretnék az időhöz kiáltani: „Ó, állj meg, ne menj tovább!“ A lány jókedvűen felkacagott:- Ugyan, mit csinálna itt Alsóköcsög és Felsökö- csög között? Ha sokáig itt állnánk, még nekünk jönne egy vonat.- Ó, milyen előrelátó maga, Herminka! Maga nem olvad el az első tavaszi napsugártól, maga nem melegszik fel olyan könnyen, mint én.- Jó, hogy mondja, az uborka teljesen átmeleg- , szik itt a napon. Leteszem ide a lábunk mellé. /- Herminka, engedje meg, hogy elkísérjem a nagymamájához. Ugye, megengedi? Vinni fogom az uborkásüveget, elsétálunk az erdő mellett, közben hallgatjuk majd a madarak csicsergését, érezzük a virágok illatát...- És a vasútiéval mi lesz?- Ó, a vasút! A vonat megy tovább nélkülem is. Az élet tele van vágányokkal, ide-oda futkosó vonatokkal. Mindenki maga dönti el, mikor száll át egy másik vonatra. S én most döntöttem... A vonat döcögve fékezett, helsokocsög üdvözölte az utasokat. A Félreismert Jegykezelő Herminka kezecskéjét szorongatva, hóna alatt az uborkásüveggel elindult a füstös állomás felé. Messziről olyanok voltak, mint egy királyfi és egy királylány. SABÍNA VARGOŐKOVÁ Öreg emberekről és gyerekekről Meggyőződésetek, hogy sose értettek meg, hogy sose fognak megérteni, s titokzatos tükörírással írnak? fjróbáltátok-e néha meglátni a tárgyakat, melyekről visszapattant pillantásuk? Felhagytok-e azzal, velük társalogva, hogy az órát figyeljétek lopva? Egyikünk sem Egyikünk sem tökéletes modell. Félkészáruként jövünk világra, egy kissé nyersen, egy kissé egoistán. Sok múlik a bennünket érintő ujjakon; szilárdságukon, rugalmasságukon, és kitartásukon is. S végső soron rajtunk is múlik, hagyjuk-e formálni magunkat. HARASZTI MÁRIA fordításai ■■■■■■■■■■I talra fektettek, majd etkőztettek, ollóval ómat és az alsóne- londta, hogy meg Aztán kitárta a csa- tplhomályos helyi- zoktam a fénytelen- sgy orvost az ólom- t a nővérnek, hogy émes kar tapogatta jy szerkezet süllyedem, ahogy a fény ä a csontjaimon, t alig három percig -vos megszólalt: zett ki se elégedett- , nővér megjelent és jemnél volt, Így nem csupasz folyosón át izerű terembe gurította a kocsit, k a felvételeket zdulni, de vad fájda- Vlig állhattam meg, t. A nővér elkapta szét a homlokomra- mondta jóságos szafogtam az átkozódást, bár nagyon mérgés voltam. Felemeltem a karomat, hogy megnézzem az órámon, mennyi az idő, mintha ettől bármi is függött volna. De most jöttem rá, hogy az órám összetört. Rossz előjelnek vettem. Hirtelen rettegni kezdtem. Hallgatóztam, de sehonnan semmi nem szűrődött be. Lassan-lassan pánik- hangulat lett úrrá rajtam, kiáltani akartam, amikor a nővér megjelent a vízzel. A szemében most izgatottságot láttam. Homlokomon verítékcseppek jelentek meg, a nővér ruhájának a kivágásából kendőt húzott elő, amelynek kellemes illata volt, és letörölte vele a homlokomat. Aztán óvatosan felemelte a fejemet - mintha kisgyerek lennék —, hogy megitasson. De akkor azt mondtam, hogy nem kérek, már nem vagyok szomjas. Szomorúan szólt:- Bíznia kell bennem! - majd egészen más hangon: - Jönnek a doktor urak. Hallottam lépteiket, ruhájuk zizzené- sét. Ketten voltak, azonnal fölém hajoltak, hátrakulcsolt kézzel, vizsgálgattak. Sapkát és sebészmaszkot viseltek, csak a szemük volt látható. Nyugtalanított az öltözékük, mert tudtam, hogy nyílt sebem nincs. lyzetemben minden is hiábavaló. Hagy- rogassa a homloko- iszrevette, én pedig : voltam. ... - mondta és un rá, akaratlanul is temben a délelőtt jresszor fülsiketítő atott csatornacső, mélyében a mentő- -És ennek mind negtörténnie! ViszAztán hirtelen vakító fény támadt a teremben, felemeltem a kezemet, hogy eltakarjam a szemeimet. Amíg a nővérrel egyedül voltam, nem zavart a meztelenségem. Most, a fényben és az orvosok vizsgáló tekintetében szégyenletesnek éreztem a helyzetemet. Kissé oldalt fordítottam a fejemet, láttam, hogy az egyik orvos a hívófürdőből még nedves röntgenfelvételt vizsgálja. Majd átadta a társának, aki néhány pillanatnyi szemlélődés után félretette, aztán az államnál fogva visszafordította maga felé az arcomat. Ez a mozdulat azonos volt az apáméval, amikor kicsi voltam, és most érzéstársítással pofont vártam. Ehelyett azonban az orvos az orrom tövébe nyomta a hüvelykujját, majd felhúzta a szemhéjamat, de azonnal el is engedte. Először hallottam a hangját:- Kezdhetjük... Megragadták a lábamat; a fény most kevésbé zavart és figyelhettem őket. THANASZISZ VALTINOSZ Gyorsan, szótlanul és teljesen összhangban dolgoztak. A nővér a hátam mögött állt és természetellenes pózban tartotta magasba a lábamat, mozdulatlanul. Az az érzésem támadt, hogy kerüli a tekintetemet. Semmi fájdalmat nem éreztem, figyeltem az orvosokat. Nagyon értették a mesterségüket. Már a combomat gipszelték, mintha lábszártekerccsel csavarnák körül az egész lábamat. Ekkor éles fájdalmat éreztem a combomban, de összeszorítottam a fogaimat, hogy kibírjam a várt további gyötrelmeket. De csodálatos módon, azok nem jöttek. Csak az orvos ujjainak gyors futkosását éreztem, és a gipsz nyomását. Ekkor furcsa borzongás futott végig a gerincemen. Az orvos ezt észrevehette, mert abbahagyta, egy pillantást vetett rám és súgott valamit a társának. A csípőmnél kezdődtek a problémák. Ha folytatják a göngyölést, minden mozdulás lehetetlen. Beteges kíváncsisággal vártam a folytatást. A két orvos egyfajta improvizált tanácskozásra húzódott az egyik sarokba. Nem láttam őket, csak a nővért, aki most előttem állt és továbbra is a lábamat tartotta. Figyeltem a nyaka ívét, kissé hajlott vállát és részvét támadt bennem iránta. Az a benyomásom, hogy fiatal és derűs teremtés - eltűnt belőlem. Úgy éreztem, hogy megalázó az, amit csinál, de emberi méltósága maradékának megőrzésével, igyekszik mégis mindent pontosan végrehajtani. Kísérletet tettem, hogy lássam az orvosokat, de nem sikerült. Hirtelen az a rögeszmém támadt, hogy ők ott ketten most ellenem esküsznek és elpusztításomat tervezik. Mire érzéseimre reagálhattam volna, rám támadtak, megragadták a karomat, és puha, de erős kéz tapadt a számra. Egy gyűrű elviselhetetlen nyomását éreztem az ajkamon, hallottam egy deszka reccsenését, csontjaim roppanásának tompa hangját. És láttam közeledni a nővért, kezében hatalmas fecskendővel. Nem kellett elszorítani a karomat, éreztem, hogy az erős markolástól vastagon kidagadnak ereim. A nővér fölém hajolt, könnyen megtalálta a keresett helyet és szúrt. Éreztem, hogy valami folyadék ömlik belém, más hőmérsékletű, mint a vérem. Mielőtt a fecskendő kiürült volna, elaludtam. Amikor magamhoz tértem, teljesen be voltam gipszelve. A hasam és a meliem felett hatalmas fehér domb emelkedett, a medencém természetellenesen megnagyobbodott, csak az arcom volt szabadon. Most, hogy teljesen veszélytelen voltam, az orvosok levették a maszkjukat. Egyikük koponyája teljesen kopasz volt és nagyon emlékeztetett valakire, de nem tudtam, kire. Néhány lépést tett hátra, mintha művét akarná csodálni; a mosolya inkább állati grimaszhoz hasonlított. A másik még fölém hajolva, paranoid tekintetében perverz elégedettséggel, vonalakat húzott a mellkasom és a köldököm közötti területen. Mintha obszcén figurákat rajzolt volna. Szinte nevethetnékem támadt. Megszólalt egyikük: — Ez volt a legjobb alkotásod... Nem hagytam tovább beszélni, a szavába vágtam:- Mély hódolattal adózom az önök kézügyességének, dy'az teljesen lehetetlen, ahogy önök gondolják... Nyilván nem számoltak a szemtelenségemmel. Tekintetük elhomályosult, én hirtelen félni kezdtem. Szemeimmel a nővért kerestem: ott állt egy edénnyel a kezében, az edényben a fel nem használt gipszmaradékkal. Szomorúan, de türelmesen nézett rám. Mielőtt észlelhettem volna, mi történik, a kopaszfejű hozzálépett, kivette kezéből a tálat és a gipszmaradékot egy gyors mozdulattal a szemem közé borította. Égő fájdalmat éreztem a szememben, éppen abban a pillanatban, amikor megfejtettem a rejtélyt: az orvos pgyanaz az ember volt, aki a kompresszort kezelte... üvölteni akartam, de inkább görcsönen összeszoritot- tam a fogaimat. Akkor két tuskóerős ujj ragadta meg az állkapcsomat, úgy kény- szerített, hogy kinyissam a számat. Amikor kinyitottam, megtelt sűrű gipszmasszával és bár az íze nem volt nagyon kellemetlen, fuldokolni kezdtem... ANTALFY ISTVÁN fordítása Nagy László felvétele
