Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-19 / 38. szám
Jonquil Cary volt a lány neve, és George O’Kelly még sose látott életében élénkebb és halványabb arcot, mint az övé, amint boldogan repült felé az állomáson. Kitárt karokkal fogadta a fiút, kissé szétnyílt szájjal várta a csókját, de hirtelen és könnyedén elrebbent tőle, és csöppnyi zavarral körülnézett. Két fiú, valamivel fiatalabbak, .mint George, állt kissé hátrébb.- Mr. Craddock és Mr. Holt- mutatta be őket Jonquil kedvesen. - Már találkoztatok, amikor itt voltál. George-ot kissé megzavarta, hogy a viszontlátás csókja váratlanul bemutató gesztussá változott, valami rejtett okra gyanakodott, és rossz érzése csak fokozódott, mikor megtudta, hogy az autó, mely kint Várt rájuk, hogy Jonqui- lékhez vigye őket, az egyik fiatalember tulajdona. Úgy érezte, ez előnytelen színben tünteti fel őt. Az úton Jonquil ide-oda csacsogott az első és a hátsó ülések között, s mikor George a szürkület jótékony homályában megpróbálta átfogni a derekát, a lány egy gyors mozdulattal inkább a kezét kínálta.- Ez az út visz hozzátok? — súgta George. — Nem emlékszem.- Ez az új bulvár, Jerry éppen ma kapta a kocsiját, és meg akarja mutatni nekem, mielőtt hazavinne. Vagy húsz perc múlva, mikor kettejüket letették a Cary-ház előtt, George úgy érezte, hogy találkozásuk boldogságát, az örömet, amit oly biztosan fölismert a lány szemében, szétfújta ez az erőszakolt kocsikázás. Előre örült valaminek, mely íme máris, és meglehetősen váratlanul, elveszett, s ezen borongva, feszesen mondott búcsút a két fiatalembernek. De nyomban vége lett a rossz hangulatnak, mihelyt Jonquil az előszoba tompa világításában hozzábújt és tucatszor, tucatnyi változatban mondta el, amit különben szavak nélkül lehet a legjobban elmondani, hogy mennyire hiányzott neki. A lány túláradó érzései visszaadták biztonságát, s azt ígérték aggódó szívének, hogy minden rendben lesz. Leültek egymás mellé a pam- lagra, elragadtatva egymás jelenlététől, mindenen felülemelkedve, kivéve az apró, elrebbenő kedveskedéseket. Vacsorára Jonquil apja és anyja is előkerült, s örültek, hogy George-ot láthatják. Szerették a fiút, érdekelte őket mérnöki pályája, mikor egy évvel ezelőtt a városba került. Sajnálták, hogy George otthagyta ezt a munkát, és New Yorkba ment, valami gyorsabban jövedelmező állás után nézni, s bár rosszalták, hogy nem sikerült jobb kerékvágásba jutnia, rokonszenveztek vele, és nem ellenezték a házasságot. Vacsora alatt érdeklődtek, hogy haladnak George ügyei New Yorkban.- Minden a legjobban! - mondta nekik lelkesen. - Előléptettek, több lesz a fizetésem! Elég szánalmas volt, ahogy ezt mondta, de a két szülő odavolt az örömtől.- Biztos kedvelnek - mondta Mrs. Cary. - Kedvelniük kell, ha három hét alatt kétszer is szabadságra engedtek.- Közöltem velük, hogy nem tehetnek egyebet - magyarázta (Részlet) George kapkodva. — Megmondtam, hogy ha nem engednek, faképnél hagyom őket.-Azért egy kicsit jobban vigyázz a pénzre - figyelmeztette Mrs. Cary kedvesen. - Nem szabadna ezekkel az utazásokkal ilyen nagy költségekbe verned magad. A vacsora befejeződött, ö és Jonquil ismét magukra maradtak, s a lány visszabújt a karjaiba.- Úgy örülök, hogy itt vagy- sóhajtotta. - Bárcsak mindig itt maradhatnál, édes!- Hiányoztam?- Ó, nagyon. Rettenetesen.- És mondd, szoktál... szoktak mások is járni hozzád? Mint ez a két kölyök, például? Jonquilt meglepte a kérdés. A sötét, bársonyos szemek Geor- gera csodálkoztak.- Persze hogy szoktak. Sokszor. Mindig. Miért, hiszen megírtam, édes? Ez igaz volt. Mikor először jött a városba, akkor is vagy egy tucat fiú forgolódott Jonquil körül, gyerekes imádattal hódoltak festői törékenységének, s némelyikük azt is tapasztalhatta, hogy szeme nemcsak csodálatos, de kedves is- és éles.- Azt akarod, hogy ki se mozduljak? - kérdezte a lány, hátradőlve a pamlag párnáira, annyira hátra, hogy már sok-sok mérföld távolságról nézett vissza George- ra. - Hogy itt üljek némán, ölbe tett kézzel - örökre?- örökre? - tört ki George rémülten. - Mi jár az eszedben? Hát azt hiszed, sose lesz annyi pénzem, hogy összeházasodjunk?- Ó, George, mért kell mindjárt erre következtetni!- Én nem - következtetek. Te. következtetsz. Pontosan ezt írtad. Hirtelen rájött, hogy nagyon veszedelmes területre tévedt. Semmivel se akart foltot ejteni a mai éjszakán. Megpróbálta magához vonni a lányt, de az váratlanul megmakacsolta magát.- Borzasztó hőség van. Bekapcsolom a ventilátort - mondta és fölállt. Miután a ventilátort beállította, újra leültek, George azonban túl érzékeny hangulatban volt, és akaratlanul is minduntalan bebetört abba a sajátos világba, amit pedig messze el akart kerülni.- Mikor leszel a feleségem?-Tudsz már gondoskodni rólam? George szabad folyást engedett indulatának és fölugrott.- Jaj, kapcsoljuk már ki ezt az átkozott ventilátort! Az őrületbe kerget! Mint egy óra, amelyik örökké azt tiktakolja, meddig lehetek még veled! Azért jöttem hozzád, hogy boldog Ipgyek, és mindent elfelejtsek, New Yorkot, az időt... Oly hirtelen roskadt vissza a szófára, ahogy fölügrott. Jonquil leállította a ventilátort, és ölébe vonta a fiú fejét, lágyan simogatta a haját.- Maradjunk így egy kicsit .- mondta. - Ilyen csöndesen, ilyen nyugodtan. Szépen elaltatlak. Kimerült vagy és ideges. Ne félj, a te kicsikéd gondoskodik rólad.- De én nem akarok nyugton maradni! - George hirtelen fölkapta a fejét. - Egyáltalán nem akarok így ülni itt! Azt akarom, hogy csókolj meg. Ez az egyetlen, ami megnyugtat. És különben se vagyok ideges - te vagy, aki ideges. Én csöppet se. Csöppet se. Hogy bebizonyítsa, mennyire nem ideges, fölállt a kanapéról, és egy hintaszékbe ült, a szoba másik sarkában.- Éppen, amikor már mindent biztosítottam a házasságunkhoz, te zűrös leveleket firkálsz, mint aki meggondolta magát, és nekem ide kell rohannom a világ végére.- Kell? Ha nem akarsz, ne gyere.- De igenis akarok! - makacs- kodott George. Meg volt győződve róla, hogy ö roppant hűvös és logikus, és merő szeszélyből csak Jonquil tünteti fel rossz színben. Minden szóval csak távolabb és távolabb kerültek egymástól, és nem tudott sem megálljt parancsolni magának, sem hangjából száműzni az aggodalmat és a fájdalmat. De aztán Jonquil hirtelen szívet tépően zokogni kezdett, és ő visz- szament a heveröhöz és átölelte a lányt. Most már ő volt a vigasztaló; magához vonta szerelmese fejét, régi, ismerős dolgokat suttogott a fülébe, amíg csak az meg nem nyugodott, s már csak egy kicsit reszketett, mintha fázna, a karjaiban. Több mint egy órát ültek így, mialatt odakint az esti zongoristák az utolsó futamokat szórták az utcára. George meg se moccant, nem gondolkozott, és nem is remélt már, szinte megdermedt a bekövetkező szerencsétlenség előérzetétől. Az óra ütött és újra ütött - fél tizenkettő, fél egy -, aztán Mrs. Cary is leszólhatott a lépcső tetejéről, finoman, kedvesen, ezen túl George már csak a holnapot és a bánatot látta. És a másnapi hőség meghozta a szakítást. Mindketten sejtették az igazságot a másikról, de kettejük közül a lány hajlott inkább rá, hogy szembenézzen a helyzettel.- Nincs értelme folytatni - mondta boldogtalanul. - Te is nagyon jól tudod, hogy mennyire nem neked való az a biztosítótársaság, s ha utálod ott a munkát, nem is tudod rendesen elvégezni.- Nem erről van szó! - erőskö- dött George makacsul. - Nem a munkát utálom, hanem az egyedüllétet. Ha a feleségem leszel és velem jössz, a jég hátán is megélek, de amíg itt vagy és miattad ölöm magam... Jonquil hosszasan hallgatott, csak azután felelt, nem gondolkozott, hisz már látta a véget, csak várt, mert azt is tudta, hogy minden kimondott szava kegyetlenebb lesz az előzőnél. Végre megszólalt:- George, én teljes szívemből szeretlek, és nem hiszem, hogy lesz még valaki, akit úgy tudnék szeretni, mint téged. Ha két hónappal ezelőtt mondod, hogy házasodjunk össze, azonnal hozzád mentem volna. De most nem tehetem. Csöppet sem látszik észszerű dolognak. A fiú vadul vádaskodott. Jonquil valamit eltitkol! Van valakije!- Nem, nincs senkim. És ez igaz is volt. De szerelmük feszültsége után mégiscsak nyugalmat talált az olyan fiúk társaságában, mint Jerry Holt, akinek legalább megvolt az az érdeme, hogy az égvilágon semmit sem jelentett a lány számára. De George nagyon rosszul reagált a történtekre. Megragadta Jonquilt, és a szó szoros értelmében egyszerre akarta belecsókolni a házasságba. Mikor ez nem sikerült, az önsajnálat nagy monológjában tört ki, s ezzel csak akkor hagyott föl, mikor látta a lány szemén, hogy csak szánalmasabbá teszi magát. Fenyegetőzött, hogy azonnal elutazik, mikor pedig semmi kedve nem volt elutazni, és tiltakozott, mikor a lány közölte vele, hogy a történtek után ez a legokosabb, amit tehet. Jonquil először szomorú volt, aztán sajnálkozott, végül már csak szívélyes és udvarias volt. Most pedig légy szíves menj el!- kiáltott végül olyan hangosan, hogy Mrs. Cary rémülten jött le az emeletről.- Valami baj van?- Elutazom - mondta George megtörtén. Jonguil kiment a szobából.- Ne vedd úgy a szívedre, George - pillantott rá Mrs. Cary tehetetlen együttérzéssel, szomorúan, s egyszersmind megköny- nyebbülten, hogy a kis tragédia már-már véget ért. - Ha neked lennék, egy-két hétre hazautaznék az édesanyádhoz. A történtek után talán ez lenne az ésszerű dolog...- Könyörgöm, tessék hallgatni!- kiáltotta George. - Ne tessék most egy szót se szólni! Jonquil újra visszajött a szobába, fájdalma és idegessége egyformán kiütött a rúzs, a púder és a kalap alól.- Rendeltem egy taxit - mondta elmélázva. — A vonat indulásáig kicsit körülnézünk. Kiment a verandára. George fölvette a kabátját és kalapját, és egy percig elcsigázottan állt a hallban - amióta eljött New Yorkból, alig evett egy falatot. Mrs. Cary ismét előkerült, magához vonta a fiú fejét és arcon csókolta. George gyöngének és nevetségesnek érezte magát, mert tudta, hogy a jelenet is gyönge és nevetséges ezzel a csókos csattanóval. Ha csak egy estével előbb megy el, még emelt fővel távozhatott volna. A taxi megjött, és a hajdani szerelmesek egy óráig kocsiztak a kevésbé népes utcákon. George fogta Jonquil kezét, s a napvilágnál végre megnyugodott, csak egy kicsit későn jött rá, hogy egész idő alatt nem volt mit tenni vagy mondani.- Visszajövök! - mondta a lánynak.-Tudom, hogy visszajössz- felelte Jonquil, s megpróbált valami bizakodást, valami vidámságot erőltetni a hangjába. - És Írunk majd egymásnak, egyszeregyszer...- Nem, nem írunk! Egy sort sem! - tiltakozott George. - Nem tudnám elviselni! Valamikor majd visszajövök.- George. Sose felejtlek el. Elérték az állomást, és a lány vele ment jegyet váltani.- Ni csak! George O'Kelly és Jonquil Cary! Egy fiú és egy lány kiáltottak, akikkel George még tavaly, ittléte során ismerkedett meg, s úgy látszott, Jonquil megkönnyebbült ettől a találkozástól, öt végeláthatatlan percen át négyesben álltak és beszélgettek, aztán a vonat bedübörgött az állomásra, s George, rosszul leplezve megrendült- ségét, Jonquil felé nyújtotta a kezét. A lány egy bizonytalan lépést tett feléje, tétovázott, s végül gyorsan kezet szorított, mintha egy alkalmi ismerősét búcsúztatná.- Minden jót, George - mondta.- Kellemes utat! Minden jót, George! Aztán gyere ám vissza és látogass el hozzánk! Némán és csaknem vakon a fájdalomtól, fogta a táskáját, s bódultán kapaszkodott föl a vonatra. Átcsattogtak a váltókon és útkereszteződéseken, a vonat fölgyorsulva robogott a foghíjas külvároson át a lehanyatló nap irányába. Talán Jonquil is látja ezt a naplementét, megállt egy pillanatra, mereng, emlékezik, mielőtt még az éjszakai álom a múlt árnyalakjává homályosítaná szerelmesét. Mielőtt még az éjszaka sötétje örökre eltemetné a napot, ifjúságuk fáit, virágait, önfeledt kaca- • gását. B. NAGY LÁSZLÓ fordítása * Kilencven éve született a huszadik századi haladó amerikai irodalom kiemelkedő alakja. A ÍJ a nagyvilág megáll, bev. a masinát. A szerelv mozdult bí Jegykezelő, portól hóm a kopott, f szolgálati ki Szörnyer három vagc torpant;- Hopp! Felcsilla A miniszc combok. G Jegykezelő alatt parázs- Mamm kasztót. vagyok. C vagyunk.- Milye lenne - c magát va- Az b madik ^v- Ó, al- Szat- Pers- Hoví- Fels- Sejti A Ián kitartó vi magánál hókás fic- Mec - abból i- Na ( -AF dott. Min- Eng E gy k me szétvágtá műmet, i fognak rö póajtót ség be. Ai séget, és bunker rr távozzon, végig a te Aztán dését, és áthatol a Az ege tarthatott, - Renc A hanc séget, se kitolt a föl láthattam egy alacs tott és a - Most - mondta Próbál lom nyíl. hogy fel a karom helyezte.- Nyu< hangsúllv Belátte mozdulat tarn, hog mat ez jí vizet kér- Azoi Otthagyó megjeler esemény hangja, a zuhan: autó jSi éppen v Julo Polák rajza
