Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-29 / 35. szám
m' ea. 3#( ízt >n \z is rteiík iy ?k it, ni n, )e 7Y ol k. or la nta ló ta ?n >n ✓a k. ló az aéaz u:ül eatt a. rajé át. aam ar ta nziki 9y iki 3t. ara 3y ás an zra m Vz )ír sa ált i sa I I M arja Ivanovna Odnoscsoki- na, huszonhárom év körüli fiatal nő, sötét ibolyaszín bársonynyal bevont kanapén ült a fényűzően berendezett szalonban.- Micsoda sablonos, sztereotip kezdet! - kiált fel a kedves olvasó. - Ezek az urak örökké fényűzően berendezett szalonokkal kezdik! Az embernek elmegy a kedve az olvasástól! Elnézést kérek és folytatom. A hölgy előtt sápadt, bánatos arcú, huszonhat éves forma fiatalember áll.- Na tessék... -fortyan fel a kedves olvasó. - Tudtam én... Feltétlenül fiatalember és persze huszonhat éves! Hát aztán! Már előre tudom a folytatást: a férfi egy kis költőiségért, szerelemért esdekel majd, a hölgy pedig erre prózaian egy karkötőt kér tőle. De az is lehet, hogy éppen fordítva történik, a hölgy az, aki poézisre áhítozik, a fiatalember meg... El se olvasom! Én azonban mégis folytatom. Az ifjú miközben álhatatosan nézi a hölgyet, így suttog:- Szeretlek téged, te csodálatos asszony, még most is szeretlek, amikor már a sír hidege leng körül! Itt azután a kedves olvasó már végképp kijön a sodrából, és átko- zódva tör ki: Az ördög vinné ezeket! A sír hidegét árasztó Marja Ivanovnák- kal, fényűzően berendezett szalonokkal és hasonló ostobaságokkal etetik az olvasóközönséget! Talán joggal mérgelődik a kedves olvasó. Vagy mégsem?... Korunknak éppen az a sajátossága, hogy az ember sehogyan sem igazodik el azon, ki az ártatlan, és ki a bűnös. Még a szerencsétlen kis tolvajocskák felett ítélkező törvényszéki ülnökök sem tudják biztosan, ki a vétkes: az-e, aki a lopást elkövette, vagy a bankjegyek, mert ott hevertek, ahol éppen nem kellett volna nekik, avagy netán éppen ók, a bírák a bűnösök, egyszerűen azért, mert a világra jöttek? Nem ért már meg semmit az ember ezen a földön! De ha önnek igaza van is, kedves olvasó, én vétkes akkor sem vagyok. Úgy véli, elbeszélésem unalmas és érdektelen? Tegyük fel, hogy így van, s valóban hibát követtem el... De akkor legalább az enyhítő körülményeket vegye figyelembe! írhatok-e igazán érdekes, hasznos elbeszélést, ha rosszkedvű vagyok, s már két hete gyötör a váltóláz?- Ne írjon, ha láza van. Vagy úgy... No, hogy sokáig ne vesztegessük a szót, gondolja el, hogy amikor én lázas és rosszkedvű vagyok, egy másik iró ugyancsak beteg, a harmadiknak ideges a felesége és még a foga is fáj, a negyedik pedig búskomorságban szenved. Mind a négyen hagyjuk abba a munkát?! S akkor mivel méltóztatik kitölteni az újságok és a folyóiratok hasábjait? Netán azokkal a műalkotásokkal, amelyeket önök, az olvasók minden áldott nap zsákszámra küldözgetnek V szerkesztőségeinkbe? E mázsás súlyú zsákokból nagy ritkán, s akkor is csak megfeszített munka után tudunk kihalászni egy-egy gyöngyszemet. Mi, hivatásos írók, nem dilettánsok vagyunk, hanem valójában napszámosai az irodalomnak. S mindahányan éppolyan emberek, mint ön, mint a kedves fivére, a sógorasszonya, nekünk is éppen úgy vannak idegeink, s minket is ugyanabból az anyagból gyúrtak; bennünket is csupa olyan dolog gyötör, mint önt, s bánatban összehasonlíthatatlanul gyakrabban van részünk, mint örömben. Ha úgy akarnánk, akár mindennap találnánk ürügyet arra, hogy ne dolgozzunk, higgye el, mindennap! Ám ha csakugyan megfogadnánk az ön tanácsát - „ne írjon!“ -, ha mindnyájan megadnánk magunkat a fáradtságnak, a rosszkedvnek, a hideglelésnek, akkor akár meg is szűnhetne az egész jelenkori irodalom. Az pedig, kedves olvasó, egyetlen napra sem szünetelhet. Ha jelentéktelennek és szürkének látják is, ha nem is vált ki önökből kacagást, nem kelti az öröm érzését, s nem ébreszt dühöt sem - de mégiscsak van, betölti rendeltetését. Szükség van rá... Ha mi csak egy percre is távozunk, ha elhagyjuk a küzdőteret, azon nyomban csörgösapkás, felcicomázott pojácák lépnek a helyünkre: rossz tanárok, rossz ügyvédek, meg persze katonatisztek, akik mintha csak vezényszóra tennék - „bal-jobb! bal-jobb!“ -, elárasztanak bennünket a maguk ostoba szerelmi történeteivel. Ezért kell hogy írjak, a rosszkedv, a váltóláz ellenére is... Kell, mégpedig lankadatlanul, ahogyan csak tudok, amennyire a képességeimből futja. Kevesen vagyunk, a két kezünkön meg lehet számolni, hogy hányán. Ahol pedig kevesen vannak szolgálatban, ott az ember nem kéredzkedhetik szabadságra, még rövid időre sem. Nem lehet és nem is illik.- De miért nem választ legalább komolyabb témát? Ennek a Marja Ivanovnának nincs sok értelme, nem igaz? Körülöttünk kevés talán az olyan jelenség, nincs-e elég azokból a kérdésekből, amelyek... Hát igen, kedves olvasó, sok a jelenség is, a kérdés is, de nevezze meg mi az, amire valóban szüksége van. Ha ennyire fel van háborodva, mondja meg pontosan, s hasson oda, hogy meg is győződjem az igazáról, arról, hogy ön valóban igen komoly ember és szerfölött komoly az élete is. Beszéljen világosan, legyen határozott, máskülönben azt találom gondolni, hogy egyáltalán nem is léteznek azok a jelenségek és kérdések, amelyeket említ, s ön egyszerűen egy kedves kis fickó, akinek a maga semmittevésében jólesik néhanapján komoly dolgokról csevegni. De most már ideje, hogy befejezzem a történetet. A fiatalember még hosszasan álldogált a gyönyörű hölgy előtt. Azután levetette az öltönykabátját, lehúzta a csizmáját, s így suttogott:- Isten hozzád holnapig! Ezzel végighevert a díványon, és egy plüsstakaróba burkolózott.- Egy hölgy jelenlétében? - döbben meg a kedves olvasó. - De hát ez ostobaság, sőt szörnyűség... Felháborító! Hívjanak rendőrt! Cenzort! Álljon csak meg egy percre, ne siesse úgy el a dolgot, szigorú, éles elméjű, kedves olvasó. A hölgyet vászonra festették olajfestékkel, s a dívány fölött lógott, a fényűzően berendezett szalonban. Tessék, most azután háboroghat, ameddig kedve tartja. És hogy tűr el ilyesmit a papír? Úgy, hogy ha Marja Ivanovná-hoz hasonló sületlenség napvilágot lát, az bizonyára csupán azért van, mert értékesebb anyag nem áll rendelkezésre. Ez nyilvánvaló. Üljön le hát mielőbb, kedves olvasó, és fejtse ki ragyogó, mély gondolatait, írjon tele három egész árkus papírt, aztán küldje el valamelyik szerkesztőségbe. Üljön le mielőbb és írjon. írjon és küldje el mielőbb. Majd magának is visszaküldik. GEREBEN ÁGNES fordítása ANTON PAVLOVICS CSEHOV Marja lmom MIROSLAV FLORIAN Sírra helyezett verssorok Az én édesanyám - és békés nyug óvás? Épp úgy, mint életében gürcöl, tű és szappan kezében, almát hámoz s csillagot gyújt fel bennünk, csalánkiütés láza hívja őt magához miként a szél ő most is. Fájó térdét a fűnek is talán megfújja _ * édesanyám. Villámokat simogat, amint kezesen hozzá simulnak, a gránitlap alatt nem fekszik kinyúlva, mereven, mozdulatlan. A hűvös sötétségből harmatcseppekkel kínál, szíve most is értünk s velünk dobog. Nekem itt a síron gyertya lángocskájával írt üzenetet hagyott. JÁN RAK A nap völgyében Mikor a nyár búcsúzik Megremeg a táj A közelgő ősz vizeinek bújától A lég ólma késő estig forr a határ felett S a kerítéseknél verebek hangoskodnak Ilyenkor ott ülök a nap völgyében Hallgatom Hogyan érnek be az almák Hogyan búgnak a cséplőgépek pajták rejtekében Cséplés porát lehelik szét Szérűk illatát Ilyen a mag éneke A csöndes arany dala Mikor a nyár búcsúzik Alkonyaikor Harmatcseppek hullanak Hullanak s fénylenek Az éj hideg gyémántjai A tejút széljárta félgyürűjének Foglalatában DONÁT SAJNER Csitulj, hogy meghalljam... Sötétedik, fekete a rózsák vörös szirma, a föld árnyak tanyája, az éj már közelít s az erdőt kulcsra zárja - jó ha most ki van nyitva ablakotok, mert most húznak az álmok odakint. Mezítláb andalog a szerelem a réten, az éj elhozza ahhoz, kinek ablaka tárva. A folyó elcsöndesült, helyette zúg a vérem. Csitulj, hogy meghalljam, ha hozzám betalálna... FÜGEDI ELEK fordításai :ott Péter. - Erről i lehet röviden sípte a csőrömet aki körül legyestam magamban, ipikádtól, nekem eresetemből. És man szerezted yolultabb. Valaki oaási vállalatnál im. Igen ám, de engem, mint csóró filoszt, olyan kocsira dobtak, ahol a kereseten kívül egy fillér sem esett le. Legfeljebb egy kávé, egy üveg sör. Két hétig bírtam. Akkor összeakadtam a szenesekkel. így hívják azokat, akik szenet, fát szállítanak házhoz. Mondom a főkolomposnak, hogy vegyenek be, mert csóró vagyok, és szeretnék nyáron keresni. Felháborodtak. Hogy gondolom én azt! Honnan jöttem? A sittről? De még akkor se! Micsoda, hogy diák vagyok? Bölcsész?! Na fene, kezdődik a régi világ megint, a dokik mennek trógerolni, kitúrják a becsületes melóst, és így tovább. Legyintettek, káromkodtak, ott hagytak. Harmadnap vagy negyednap, nem emlékszem már pontosan, jött a brigadérosuk.- Dokikám, gyere! A talponállóban várnak a bunkók! Elmentem. Söröztek. Nekem is hoztak egy korsóval.- Ide figyelj, doki, nekünk kell egy firkász, ha vállalod, jöhetsz hozzánk. Persze a rendes melót el kell végezned neked is. A feladatod még az is, hogy te dumálsz a hapsikkal, meg este számolgatsz egy kicsit. Vállalod? Vállaltam. Az első nap rogyadozó térdekkel vánszorogtam el a kocsmába, sörözni, no meg elszámolni. Nem is a cipelés volt a legrettenetesebb, hanem a lépcsömászás, le s fel. S milyen rozogák, csorbák voltak! Mindig attól féltem, hogy hasra vágódok, és a kosár fa a fejemre zúdul. Néhány nap alatt azonban ellestem titkukat. Tudtam, hogy meddig hajoljak előre, hogy egy cseppecskét könnyebb legyen a teher. Megtanultam apró, gyors léptekkel járni, hogy a kosár ne billegjen.- Inkább a keresetről mesélj! - kiáltott valaki sürgetően.- A keresetemről? Másfél hónap alatt összejött a motor ára.- Miért nem szóltál, te lüké, én is elmentem volna - nyújtózkodott a magasba az egyik fiú.- Jövőre szólok - nevetett Péter -, most már van protekcióm. De nem ez a legérdekesebb. Volt egy kalandom, amit soha nem felejtek el. Elgondolkozva nézett körül évfolyamtársain. És töprengve. Elmondja, ne mondja? Érdemes-e? Ám a lányok, a fiúk biztatására mégis elkezdte.- Együtt érettségiztem egy sráccal. Amolyan jó cimborák voltunk. Sokat jártam hozzájuk, ő is mihozzánk. Érettségi után mégis megszakadt a kapcsolatunk. A szülei tehetős emberek voltak mindig, nem filoszpályára szánták csemetéjüket. Tudja isten, hogy esett, de egyszer csak ott álltunk a kapu előtt. Na, dokikám, nyomás fel az első emeletre, megdumcsizni a palit, de gyorsan ám, mert még szeretnénk egy fordulót tenni, mondta a brigadéros. Ránéztem a névre. Azt mondtam: ide nem megyek, a fiával együtt jártam gimibe. Nagy volt a csodálkozás. Na és?, mondták, mi a kedves papának hoztuk a tüzelőt, nem volt gimitársadnak. Nem használt a rábeszélés. A főkolompos ment fel. Jött az öreg, rögtön megismert, nagy szemeket meresztett rám, de nem szólt, nem is köszönt. Talán egy félóra múlva lejött a Csabika is, de az apja elkapta, félrehúzta, nehogy találkozzon velem. Csak ennyit hallottam: Menj vissza, az a hogyishívják Péter itt trógerol, ne találkozz vele. Tudtam én mindig, hogy egyszer el fog zülleni, de te nem hittél nekem. Hát meglesheted, ha akarod, de az ablakból. Nyomás fel a lakásba. Hallani se akarok róla többet. Még hogy a barátod volt? Mi a fene? Már az ilyen lezüllött, tróger alakokkal is barátkozol? Indulj, mert jön! Egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta.- Először úgy éreztem, hogy elillant minden erőm, le kell ülnöm, egy lépést sem tudok tenni. Aztán meg rettenetesen dühös lettem. Arra gondoltam, hogy odamegyek a muksóhoz, a szemébe vágom, hogy harmadéves filosz vagyok, hogy tavaly négy egész kettőre végeztem. De erre nem maradt időm. A brigadéros megfogta a karomat: fel a kocsira, mondta, imitáld a melót. Azzal már fel is lendített. Amikor végeztünk, a brigadéros lezökkent mellém: Te doki, nem is olyan smucig a te haverod papája, egy-egy százast dobott fejenként, így hát, bár rajtad a sor, ma nem te fizeted a kört, hanem mi. És úgy hahotázott a többiekkel együtt, hogy a járókelők csodálkozva bámultak ránk. Csend lett. Péter belekaszált a levegőbe, hogy vége a történetnek.- De piszok alak az a te gimitársad- mondta a titkár. - Ha egyetemre jár, ki kellene záratni!- Na, na, na - csitították a többiek.- Talán nem is tehet róla, hogy olyan szemét a papikája. Ezek, ha megszedik magukat, a fejük is megtelik vízzel. Ha csak az ö papája lenne ilyen!! De boldog lenne ez az ország! Péter felugrott, hogy véget vessen a vitának.- Gyerekek, ettől függetlenül: Micsoda nyár volt! Életem legszebb nyara! Meghozta a motort! Amire úgy vágytam! - csettin- tett ujjaival. - De mi lesz a klubnapi téma?- Ez volt! Eltelt az idő. Mivel több hozzászólás nincs, a mai klubnapi foglalkozást befejezettnek tekintem - mondta kissé filoszos fellengzősséggel a titkár.
