Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
IVAN BUNYIN Akkoriban már túl voltam az ifjúság delén, de a fejembe vettem, hogy megtanulok festeni - mindig is kedvem volt hozzá —, és otthagyva a tambovi kormányzóságban levő birtokomat, Moszkvában töltöttem a telet. Egy tehetségtelen, de eléggé ismert festőtől vettem órákat; rendetlen, kövér ember volt, s kitünően egyesítette magában mindazt, amit mestersége megkívánt: hosszú haja nagy, zsíros fürtökben csüngött hátrafelé, foga között pipát szorongatott, meggypiros bársonykabátot, piszkosszürke kamáslit viselt - ezt különösen gyűlöltem - hanyag modora volt, összecsípett szemmel, leereszkedően mustrálta tanítványa munkáját, s mintegy magában dünnyögte:- Érdekes, érdekes... Kétségtelenül fejlődik... Az Arbaton laktam, a Prága étterem mellett, a Főváros szállóban. Nappal a festőnél és otthon dolgoztam, az estéket gyakran olcsó vendéglőkben töltöttem, a bohémvilágba tartozó új ismerőseimmel, akadtak köztük fiatalok is, vén csatalovak is, de mind egyformán imádták a biliárdot meg a rákot sörrel... Kellemetlen, unalmas volt az életem. A nőies, piszkos festő, a „művészien" rendetlen, mindenféle poros kellékkel telezsúfolt műterme, a félhomályos Főváros szálló... Ez a kép maradt meg emlékezetemben: odakint szakadatlanul hull a hó, az Arbaton tompán csörömpöl, csilingel a lóvasút, este savanykás sör- és gázszag terjeng a rosszul megvilágított étteremben... nem értem, miért kaptam rá erre a szánalmas életmódra - hiszen akkor egyáltalán nem voltam szegény. Egy márciusi napon, amikor otthon ültem és rajzoltam, s a kettős ablakrámába illesztett, nyitott szellőzőablakocskán hó és eső már nem téli nyirkossága áradt be, az úttesten is nem téliesen csattogtak a patkók, és szinte dallamosabban csilingeltek a lóvasút kocsijai - valaki kopogott előszobám ajtaján. Kikiáltottam: ki az? De nem jött válasz. Vártam, megint kikiáltottam - de megint csak hallgatás, azután újabb kopogtatás. Felkeltem, kinyitottam az ajtót: a küszöbön egy magas lány állt, szürke téli kalapban, egyenes szabású, szürke kabátban, szürke hócipőben, merőn nézett rám, a szeme makkszínú volt, hosszú pilláin, arcán és haján, a kalap alatt, esőcseppek és hópihék csillogtak: nézett, és így szólt:- Muza Graf vagyok, zeneakadémiai növendék. Hallottam, maga érdekes ember, és eljöttem, hogy megismerkedjünk. Nincs kifogása ellene? Csodálkoztam, és természetesen szívélyesen válaszoltam.- Nagyon örülök, kérem szépen. De figyelmeztetnem kell, hogy a fülébe került kósza hír aligha igaz: azt hiszem, bennem nincs semmi érdekes.- Mindenesetre engedjen be, ne hagyjon az ajtó előtt állni - mondta a lány, és egyre csak merőn nézett rám. - Ha örül, akkor fogadjon be. Belépett, a szürkés-ezüstszínű, helyenként megfeketedett tükör előtt - mintha otthon volna - levette kalapját, megigazította rozsdavörös haját, levetette és székre dobta a télikabátját; kockás flanellruhájában leült a díványra; hótól, esőtől nedves orrával szipogott, és kiadta a parancsot:- Húzza le a hócipőmet, és adja ide a kabátomból a zsebkendőmet. Odaadtam a zsebkendőt, megtörölte az orrát, és felém nyújtotta a lábát:-Tegnap láttam magát Schor hangversenyén- mondta közömbösen. Elfojtottam elégedett és csodálkozó, ostoba mosolyomat - micsoda különös vendég! -, és engedelmesen lehúztam egymás után a hócipőjét. Még mindig üde levegő illatát árasztotta, és engem izgatott ez az illat, izgalommal töltött el férfias viselkedésének és annak a nőies fiatalságnak a keveréke, amely arcában, nyílt tekintetű szemében, nagy és szép kezében volt- mindabban, amit megpillantottam, s éreztem, miközben leráncigáltam a hócipőjét a ruhája alól, amely alatt gömbölyűén súlyosan simult egymáshoz a két térde, s láttam a vékony szürke harisnyába bújtatott, domború lábikráját, és a hosszúkás lábfejét a kivágott lakkcipőben. Ezután kényelmesen elhelyezkedett a díványon, szemlátomást egyhamar nem akart elmenni. Nem tudtam, mit mondjak, hát kérdezősködni kezdtem: kitől s mit hallott rólam, kicsoda, hol és kivel él. Ő pedig válaszolt:- Hogy kitől és mit hallottam, ez nem fontos. Főképp azért jöttem el, mert láttam a hangversenyen. Maga eléggé jóvágású. Apám orvos; nem messze lakom innen, a Precsisztyenszkij bulváron. Kurtán-furcsán beszélt; megint nem tudtam, mit mondjak, s megkérdeztem:- Iszik teát?- Iszom — felelte. — És ha van pénze, hozasson ranettalmát Belovtól, itt van az Arbaton. De szóljon a szolgának, hogy siessen, mert türelmetlen vagyok.- Pedig olyan nyugodtnak látszik.- A látszat csal... Mikor a szolga behozta a szamovárt és a zacskó almát, a lány befőzte a teát, megtörölte a csészéket, a kanalakat... Miután pedig megevett egy almát és megivott egy csésze teát, beljebb húzódott, s tenyerével megütögette a díványt maga mellett:- Most pedig üljön ide mellém. Odaültem, ő átölelt, és szép kényelmesen szájon csókolt; aztán elhúzódott, megnézett, s mintha meggyőződött volna róla, hogy méltó vagyok rá, lehunyta a szemét, és újra megcsókolt - buzgón, hosszan. *- Nos - mondta szinte megkönnyebbülve -, egyelőre ennyi elég. Viszontlátásra holnapután. A szobában már egészen sötét volt - csak az utcai lámpák bús, fakó fénye szűrődött be. Hogy mit éreztem, nem nehéz elképzelni. Honnan szakadt rám hirtelen ekkora boldogság? Fiatal, erős teremtés, ajkának íze, formája oly különös... Mintha álmodnék, úgy zsongott fülemben a lóvasút egyhangú csilingelé- se, a paták csattogása...- Holnapután a Prágában akarok ebédelni magával- mondta a lány. - Még sohasem voltam ott, általában nagyon tapasztalatlan vagyok. Képzelem, mit gondol rólam! Valójában maga az első szerelmem.- Szerelme?- Hát mi másnak nevezik ezt? A tanulást hamarosan abbahagytam, 6 úgy-ahogy folytatta a magáét. Állandóan együtt voltunk, úgy éltünk, mint az ifjú házasok, képtárakba, kiállításokra jártunk, hangversenyeket, sőt valamiért még nyilvános előadásokat is látogattunk... Májusban az ő kívánságára kiköltöztem egy régi, Moszkva környéki birtokra, ahol kisebb nyaralók voltak, amelyeket bérbe adtak; ő pedig kijárt hozzám, s éjjel egy órakor utazott vissza Moszkvába. Erre semmiképp sem számítottam- a Moszkva környéki nyaralóra: még sohasem nyaraltam dologtalanul egy birtokon, amely annyira Gyökeres György felvétele nem hasonlított a mi szí ilyen éghajlat alatt. Állandóan esett, köre a vakító kék égen, mindi tek a magasban, mennye téses égből csillogó eső hamarosan illatos fenyői vés, zsíros, tükörfényes, magasak voltak, hogy egészen aprónak látszi országok fáinak tövébe óriási tükörként fehérlett Én a park szélén, az ere nem volt egészen bef< a padlók gyalulatlanok, ajtók, bútor alig akadt. A az ágy alatt heverő csizn lepte be. Csak éjféltájt kezde csendes erdők fölött sok lya. Holdas éjjeleken e; egybeolvadt a holdfénny varázslatos volt. És min olyan tiszta volt az ég, a nem lesz több eső. I állomásra, félálomban e ismét zápor verdesi, zer függőlegesen cikáznak ; színű földön, a nyirko árnyak és a vakító fénye nak nevezett madárkái Délre ismét tikkasztó hő: szemerkélni kezdett. A gerendafalain a lebukó remegett, mely a lömbe ablakomon. Ilyenkor r Befutott a vonat, előzi nyaraló, a levegőbe sz szaga, s az erdő nyirjj feltűnt ő, bevásárlóhá gyümölccsel, madeirás Kettesben ebédeltünk, indulása előtt, amellyi kószáltunk. Szinte alvaj: ballagott... Feketéllett a csillagos égbe vés végtelenül néma volt, s v a tavakhoz hasonló, ezi Júniusban eljött vele meg, de úgy élt velerr háztartást vezetett. A f dokkéi, olvasással töltő szédok közül leggyakra magányos, szegény fc versztányira lakott tőlü hajú, bátortalan, korlátol Télen jóformán minden i korom óta ismertem, mc hogy nélküle furcsa lett ö négykezest játszott M Karácsony előtt valam visszatértem, már sütött sehol sem találtam Mu: várhoz.- Hol a nagyságos a:- Nem tudom, kérem- Felöltözött és elm dajkám, amint végigmer a fejét. A — esti vonat fékezett a kis falu MZ vasútállomásán. A kalauz közölte az állomás nevét, szalutált a forgalmistának, akinek az utasok csak az alakját vehették ki a homályban. Ó azonban tisztán láthatta az ablaküveghez tapadó arcokat. Többnyire ismert valamennyi utast, hisz naponta ingáztak, reggel munkába, este haza. Az egyik arcban, amely szomorúnak látszott, felismerte a néhány éve még diáklányként utazó óvónőt. Rita volt. A közeli kis városba járt be naponta. Könnyes szemmel nézte az állomás épületét. A fülkében ott volt Rita anyósa is, szigorú, ötven év körüli terebélyes asz- szonyság. A szemközti pádon feküdt és aludt Péter, a fia. A fülkében nehéz alkoholszag terjengett. Rita ki akarta nyitni az ablakot, de anyósa nem engedte. Félt, hogy felébred a fia. Rita nem szólt, már rég megtanulta, hogy az anyósának nem érdemes ellentmondani. Most is úgy őrizte egyetlen fiát, mint Cerberus az alvilágot. Minden reggel ugyanazzal a vonattal járt a pedagógiai szakközépiskolába, haza pedig mindig a kora estivel ment. Akárcsak Péter, aki barátaival együtt utazott. Egy váratlan júniusi záporban találkoztak, bőrig ázva mindketten. Péter udvariasan felsegítette Ritát az éppen induló vonatra, majd maga is felugrott. És ottmaradtak, egymás mellett. Ruhájukból csöpögött a víz, kis tócsák képződtek lábuk körül, amin jól szórakoztak.- Remélem, nem gyanúsít meg, kisasszony? — próbált viccelődni Péter.- Kisasszony? - Rita elnevette magát.- Jobban szeretem, ha Ritának szólítanak.- Én meg Péter vagyok.-Tudom. Ma nem megy a kártyázók közé?- Ma nem megyek. Egy év sem telt el, Rita még le sem érettségizett, s már mindkettőjük számára minden világos volt. Érezték és hitték mindketten, hogy megtalálják a tökéletes boldogságot. Az első csalódást a szülők látogatásakor élték át. Rita apja nem tudta üdvözölni jövendőbeli vejét - részeg volt. Péter anyja már tudta róla, hogy a felesége halála után ivásnak adta a fejét. Óvta is Pétert.- Nem fog ő hozzánk járni, ne félj- nyugtatta Péter az anyját. - Esetleg az unokákat megnézni.- Azzal még csak várjatok, fiam. Remélem, addig még meggondolod. Kerülhet neked rendesebb családból is lány. Amikor aztán Rita ment el Zemkóék- hoz, Péter anyja egész délután gyóntatta, oktatta, feltételeket szabott:- A gyerekekkel még várnotok kell. Előbb be kell fejeznünk a házat. Péter nem mehet el itthonról. Ezt a házat neki építem... Aztán meg szépen kimaradsz a munkából, nem kell tönkretenni az idegeidet idegen kölykökkel... Apádat meg majd elküldjük kezelésre, ha nem hagyja abba az ivást... Péter apja csaknem végig szótlanul ült felesége árnyékában. Már túl lehetett a hetvenen, betegesen köhécselt, néha megpróbált kedveskedni:- Tessék, kisasszony, egészségére!- Hagyd már a fenébe azt a lőrét!- förmedt rá a felesége. Merengéséből a vonatfütty riasztotta föl. Észre sem vette, s már a következő állomásról indultak ki. „Ó, csak már hazaérnénk!“ - sóhajtott. Anyósa gúnyosan nézett végig erősödő alakján. Rita nem vette észre, mégis valahogy megérezte, mert épp abban a pillanatban tette ölbe mindkét kezét, mint valami pajzsot - hogy megvédje féltve őrzött kincsét. ■ ■ ■ Már kétéves lenne - idézte tovább emlékeit. Igen, második házassági évfordulójukat ünnepelték, amikor odabújt Péterhez és visszautasította a pohár bort.-Nem szabad... Valakinek megártana - mondta.- Csak nem gyereket vársz? - kérdezte az anyósa, olyan ijedten,. mintha a saját kiskorú lányáról lenne szó. - De én nem fogom nektek gondozni! - tette hozzá. Péter azonban örült.- Te csak ne örvendezz! - mondta az anyja. Áz este pokollá változott. Rita sírva rohant fel a hálószobába, csomagolni kezdett. Péter nem engedte el. Persze, Ritának nem is volt hová mennie. Haza nem mehetett, apja durva, goromba ember lett, elidegenedtek egymástól. A városban keresett már lakást, de hiába. Anyósa miatt nemegyszer el akart költözni. Terhességében váratlanul komplikációk jelentkeztek, megfázott, kórházi kezelésre is szorult. Utána otthon még feküdt. Egy reggel szokatlanul kedvesen szólt az anyósa:- Ritácska, hozom a reggelidet... „Ezt meg mi lelte?“ - gondolta magában Rita. Ám ekkor csörgés, zuhanás, majd hangos kiabálás hallatszott a lépcsőkről. Felugrott, kirohant. Anyósa ott feküdt a lépcsőkön, körülötte kiflik, kiöntött tej, összetört tányér, pohár...- Na, mit állsz ott?! Eltörött a Iában, azt hiszem. Rita leszaladt, hogy segítsen a kilencven kilós asszonynak. Hóna alá nyúlt, nagynehezen felültette.- Próbáljon meg fölállni, anyu.- Hogy álljak föl, te ostoba! Mondom, hogy rettenetesen fáj a lábam.-Támaszkodjon legalább az egyikre, majd segítek - és próbálta emelni ót Rita. Hirtelen ismeretlen fájdalom nyilallt a testébe. Megszédült, leült a lépcsőkre.- Na, mi az? Mi bajod van?- Nem tudom... - és jajdult ismét, összegörnyedt a fájdalomtól. Az anyós fölállt, leporolta magát... A szomszédos sínpáron elrobogott egy szembejövő tehervonat. A váratlan fülsiketítő zajtól Rita megriadt, elhúzódott az ablaktól. Az egyik látogatási napon Rita részletesen elmondta férjének jól előkészített „balesetének“ történetét. Péter nem ismerte az előzményeket.- Ez már szinte bűncselekmény- mondta, amikor Rita befejezte. Eszeveszett gyorsasággal hajtott hazáig.- — Anyu, igazán úgy történt? — kérdezte anyját keményen.- Micsoda, fiam? - lepődött meg az asszony.
