Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
►> okainkra, méghozzá myves volt. Fölötte, hór felhők gyülekez- ajlott, majd a napsü- ullani, s a hőségben Hozott. Minden ned- : parkjának fái olyan ik épített nyaralók tűk, akár a trópusi :ódó kunyhók. A tó »lencse borította... am. Gerendaházam falak tömítetlenek, tkról hiányoztak az nyirkosságtól, pedig sonyos penészréteg Ini: a mozdulatlan, tt a nyugat félhomá- tály különös módon szintén mozdulatlan, in nyugalom honolt, >gy úgy tetszett, már í kikísértem őt az csak hallom: a tetőt őrös-körül sötétség, nők... Reggel a lila ban tarkállottak az attogtak a légykapó- i fütyültek a rigók, hók gyülekeztek, és ött kiderült, házam y-aranyszínű hálója «tül beszűrődött az léje az állomásra, peront a temérdek a mozdony kőszénbe. s a tömegben Bszer-csomagokkal, volt megrakva... n. A késői vonat itazott, a parkban ét a vállamra hajtva z évszázados :ák bűvös, fényes éj nyakat vetettek a fák sokon. „Bizonyára Zavisztovszkijhoz ment - gondoltam.- Bizonyára nemsokára megjönnek mind a ketten- már hét óra...“ És ledőltem a dolgozószobámban, s hirtelen elnyomott az álom — hiszen egész nap úton fagyoskodtam. Éppily hirtelen ocsúdtam fel egy óra múlva, egy éles, képtelen gondolattal agyamban: „Hiszen itt hagyott engem! Kocsist fogadott a faluban, kihajtott az állomásra, és Moszkvába utazott - tőle minden kitelik! De talán visszajött?“ Végigmentem a házon: nem, nem jött vissza. Szégyelltem magam a cselédek előtt... Tíz óra tájt, nem tudva, mitévő legyek, felhúztam a bekecsemet, a puskámat is a vállamra vetettem, és elindultam az országúton Zavisztovszkijhoz. „Szinte szándékosan nem jött el ma - töprengtem -, és még egy egész szörnyű éjszaka van előttem! Hát Muza valóban elutazott, itt hagyott? Nem, ez lehetetlen!“ Mentem a hómezőkön, a csikorgó, letaposott úton,, balra havas földek csillogtak az alacsony, sápadt hold fényében... Letértem az országútról, és Zavisztovszkij nyomorúságos birtoka felé tartottam: csupasz fasor vezetett hozzá, a mezőn keresztül, majd befordultam az udvar kapuján, balra rozzant, vén ház állott, de sötét volt... Felmentem a jeges lépcsőkön, nagy üggyel- bajjal kinyitottam a rongyos kárpittal borított ajtót - az előszobában piroslott a leégett fa a nyitott kályhákban, meleg volt és sötét... De sötét volt a nappaliban is...- Vikentyij Vikentyics! Zavisztovszkij nemezcsizmájában nesztelenül kilépett a dolgozószobából, amelyet szintén csak a hármas ablakon beáradó holdfény világított meg.- Ó, ön az... Fáradjon beljebb, kérem... Én meg, mint látja, vakoskodom, lámpa nélkül gunnyasztok este... Bementem, és leültem a hepehupás díványra.- Képzelje, Muza eltűnt. Zavisztovszkij nem felelt. Majd alig hallhatóan mondta:- Igen, igen, megértem önt...- Mit ért meg? És ekkor szintén nesztelenül, szintén nemezcsizmában, kendővel a vállán, Muza lépett ki a dolgozószobával szomszédos hálóból.- Magánál puska van - mondta. - Ha lőni akar, akkor ne rá, hanem énrám lőjön. És leült szemközt a másik díványra. ba: nem esküdtünk i feleségem volna, t mindennapi teen- natkozott. A szom- íavisztovszkij nevű, t hozzánk, aki két ny alkatú, vöröses le elég jó muzsikus, ént nálunk. Gyerek- myira megszoktam, imáztam vele, vagy jngorán. ba utaztam. Amikor léptem a házba, de ül ültem a szamonya? Sétálni ment? ta nincs itthon. idta komoran öreg in és fel sem emelte A nemezcsizmájára, a szürke szoknya alatt domborodó térdére pillantottam - minden jól látszott az ablakon beáradó aranyfényben -, és szerettem volna felkiáltani: „Nem tudok nélküled élni, pusztán a térdedért, a szoknyádért, a nemezcsizmádért az életemet is odaadnám!“- Világos, elintézett ügy - jelentette ki. - Nincs értelme jelenetet rendezni.- Maga borzasztóan kegyetlen - böktem ki nagy nehezen.- Ajd egy cigarettát - szólt Zavisztovszkijhoz. A férfi gyáván odaugrott hozzá, cigarettatárcáját nyújtotta, gyufa után kutatott zsebeiben...- Engem már magáz - mondtam lihegve -, legalább előttem nem kellene őt tegeznie.- Miért nem? - kérdezte Muza, szemöldökét felvonva, és kinyújtott kezében tartotta a cigarettáját. Szivem már a torkomban dobogott, halántékom lüktetett. Felkeltem, s kitámolyogtam a házból. GELLÉRT GYÖRGY fordítása ZSEMBERI ETELKA fj-áoüc Élt valahol egy százesztendős anyóka. A háza előtt madárijesztő állt. Gúnyolták is érte eleget az emberek, magyarázva, hogy szalmakalapos ijesztő csak a termőföldekre kell. Különben a madarak dúskálnának a termésben. Nagyanyó zokon vette, hogy megvetik az emberek. Először a madárijesztő bal karját csapta le. Majd a jobbat. A hatalmas karimájú szalmakalapot és a felhönagyságú esőköpenyt a tűzbe hajította. Ettől a naptól számítva, nagyanyó álmában mind gyakrabban jelent meg egy fekete holló. Volt, amikor azt álmodta, hogy a szemét vájja ki a testes madár. Máskor meg, hogy a nap minden egyes órájában egy-egy darabkát tép ki aszott húsából. Szinte le sem húnyta a szemét. S az is megesett, hogy bújában gyűszúnyi tejet sem kortyintott. Ekkor elhatározta, hogy mielőtt meghal, útra kel és meglátogat minden nagyanyót, hogy búcsút vegyen tőlük. Mikor azonban az első, a második ismerős nagyanyó háza előtt is madárijesztőt látott, eltűnődött. Lám, beigazolódott, hogy mindannyiunknak szüksége van madárijesztőre — gondolta aki kunyhónk közeléből elűzi a reánk leselkedő, reánk rikoltó hollókat. így vagyunk százévesek, háromszázévesek, Öt- százévesek, már-már örök életűek... Julo Polák rajza RÁSZUL GAMZATOV Mondd el Mondd el, száz versztén át futó sebesfolyású kis patak, mi szépet láttál útadón? Mi szépet sok-sok év alatt? És kedvetlenül válaszol a víz:- Sok szépet én nem mondhatok neked, de ott... fenn, a forrásom körül őriztek, komoly, nagy hegyek... Háromféle dal Háromféle dalt ismer a világ: bennünk öröm, gyász, bánat, szeretet. A legvidámabb, amit az anyák énekelnek a kis bölcsök felett. A második is az anyák dala: ók zokogják fiuk sírja felett. A harmadik féle mindaz a többi, ami ezen kívül lehet. Hová?- öröm, hová repülsz?- A szívbe, mely szeret...- Ifjúkor, hová tűnsz?- A szívbe, mely szeret.- S bátorság, te hová?- A szívbe, mely szeret.- S ti, bánat, fájdalom...?- A szívbe, mely szeret. ANTALFY ISTVÁN fordítása őr Egy hétig senki sem tudott Péterről. Az anya kétségbeesett telefonhívásaira csak annyit mondtak az üzletben, hogy a fia szabadságot kért. Péter egy hét múlva jelent meg otthon. Saját kocsijával jött, de a barátja vezette. Anyja még sosem látta a fiát ilyen állapotban. Péter sosem ivott egy-két pohár bornál többet. És most... összecsomagolt néhány holmit, kezet fogott apjával, és elment. Anyja könyörgött, de ő félretolta. Talált egy bútorozott szobát a városban, odament. Rita állapota lassan javult. Rita nyugtalan volt, már tiz nap telt el, hogy Péter nem jelentkezett. Azt hitte, ismét az anyósa lépett közbe. Aztán egyszer csak megjelent Péter, egy csokor rózsával és átadta neki új lakásuk címét és kulcsát. Rita a nyakába ugrott, ölelte, csókolta.. Két éve azon fáradozott, hogy meggyőzze Pétert, költözzenek el. De Péter hallani sem akart róla. Most meg egyedül döntötte el Péter, hogy elköltöznek. Nemsokára távozhatott a kórházból. Ballagott az ismeretlen utcán, és próbálta elképzelni, milyen lehet a szobájuk, mit kell majd venni, milyenek a háziak. Kovácsik bácsit, a háztulajdonost, a kiskertben találta, epret szedett.- Jöjjön, tanító néni, kóstolja meg- hívta Ritát, miután bemutatkoztak egymásnak. Vett az eperből, de kíváncsi és türelmetlen volt.- Kovácsik bácsi, lenne olyan kedves ... Fáradt vagyok, gyalog jövök egészen a kórháztól, a férjem nem jöhetett elém.- Tudom, tanító néni, máris megyek- és letette a kosarat az öreg. A tornácon mosolyogva várta őket a házi néni.- Ma velünk ebédel, tanító néni. A szoba régi, de ízlésesen volt berendezve. Amikor egyedül maradt, benézett minden sarokba. A fehérneműket, ruhákat úgy találta a szekrényben összehajtogatva, ahogyan arra Pétert otthon megtanította.- Otthon? - ült le merengve, fáradtan. - „Hát otthon volt az?“ Türelmetlenül várta Pétert. Fáradt volt, el is aludt. De hamar felébredt. Kiment a ház elé, beszélgetett a háziakkal, s közben az utcát leste. Végre megjött Péter. Bevásárolt, virágot is hozott.- Péter, de miért jöttél gyalog? csak nem történt valami? - kérdezte riadtan Rita.- Otthagytam a garázsban. Tudod, ma egy kicsit ittunk.-Te is? Hát te nem szoktál.- Csak egy kicsit, Ritácska. Csak egy kicsit... Akkor Péter valóban nem ivott sokat. De másnap folytatta. Aztán csaknem mindennap. A szimpatikus, udvarias eladó néhány hét alatt az alkohol rabja lett. A fizetéséből egyre kevesebbet adott Ritának, a borravalóból, amit a vevők csúsztattak oda borítékban, Rita nem látott egy koronát sem. Igaz, arra a pénzre soha nem is volt kíváncsi, haragudott érte. Ám Péter egyre többet akart. Nem restellte már azt sem, hogy a vevő szeme láttára belenézett a borítékba, vagy ha valakinek valamilyen különleges kívánsága volt, Péter megmondta nyíltan, mennyit kér. Hamarosan el is veszítette a helyét. A mindig jól öltözött, elegáns, kedves eladó autókat mosott, eladásra készítette elő őket, hozta az új kocsikat a vasútról. Amíg az egyikkel bele nem hajtott egy előtte haladó traktorba. Rita könyörgött neki, fenyegette is - hiába. Már a háziak is megsokallták a dolgokat, kérték, költözzenek máshova. Rita, abban a reményében, hogy megmentheti Pétert, kibékült az anyósával.- Ritácska, gyertek vissza. Péter elmegy kezelésre, már elintéztem. Megint boldogok lehettek.- Megint? - sírta el magát Rita. - Még nem is voltunk... Rita beadta a derekát. Péteren segített a kezelés. Valóban abbahagyta az ivást. Az anyóssal is úgy- ahogy kijöttek. Rita alkalmazkodott, igyekezett, hogy ne adjon okot nézeteltérésre.- Te nem mégy munkába? - kérdezte egy reggel az anyósa.- Nem, anyu, megyek a terhességi tanácsadóba.- Hová? - nem akart hinni a fülének az anyós. - Hát már nem tudtátok kivárni, míg Péter kifizeti azt a szerencsétlen autót?- Anyu! - vágott közbe Péter. - A gyerek, az kizárólag a mi ügyünk.- Egy gyerek nevelése nem kerül olyan sokba, én is keresek. - mondta Rita.- Te? Hát még az is kereset? - kiáltotta az anyós. Szó szót követett. Este, amikor Péter hazajött a munkából, nem menta konyhába vacsorázni, hanem egyenesen a hálóba ment, és lefeküdt. Nem volt józan. ■ ■ ■ Bejött a kalauz. Felismerte Pétert.- Á, a fiatalúr?! Megint vízszintes helyzetben utazik? Le akarta szállítani, de Péter anyja szembeszállt vele. Végül Rita könyörgésére hallgatott.- Na, a maga kedvéért, fiatalasz- szony... Hogy miért kínlódik vele, nem értem... - mondta elmenőben.- Csakhogy megszólaltál, te hős!- mondta az anyós. - Biztosan azért, mert tudod, hogy temiattad iszik megint.- Miattam? - nem értette Rita.- Ha nem akartad volna mindenáron azt a gyereket...- Nem igaz, Péter is akarta. Maga miatt kezdett inni... maga miatt.- Fogd be a szád te... - kiabált az anya, hogy a fiát is fölébresztette. - Te cafka... te... hiszen ez a gyerek sem Pétertől van... Meg amaz sem... Péter bárgyú tekintete hol az egyik, hol a másik asszonyra tévedt.- Ne kiabálj anyura - mordult Ritára.- Anyunak igaza van.- Engedjen ki - nem bírta tovább Rita.- Csak menj, menj - nyitotta ki Péter a fülke ajtaját. „Nem, ez lehetetlen, hogy még Péter is gyanúsítson... ez már nem élet... én...“ Elment a folyosó végéig, megállt az ajtóban, majd kinyitotta. A kocsiban csend volt. Lejjebb lépett, az első lépcsőre... A szíve alatt ekkor „egy másik“ dobbanást érzett. A vonat megállt a következő állomáson. Rita óvatosan leszállt, föl sem fogta, hol van. Ment, mint egy alvajáró. A kalauz észrevette: r Fiatalasszony! - kiabált utána.- Még egy állomás... De Rita nem hallotta.
