Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
► ► ÚJ szú 9 86>lll. 22. • A kórház látképe jövőre megváltozik, elkezdik a rendelőintézet építését n poof niAN Négyszemközt az igazgatóval Tíz perccel korábban érkezem a megbeszélt időpontnál. A titkárnő szívélyesen hellyel kínál, majd telefonon leszól a belgyógyászati osztályra az igazgatónak. Nem kell sokáig várnom, jön, betessékel az irodájába. Semmi pompa, szolidan berendezett szoba: szekrénysor, íróasztal, kisasztal karosszékekkel. Az órámra pillantok: pontosan délután két óra van.- Miért ezt az időpontot választotta beszélgetésre?- Korábban nem lett volna időm. Második éve látom el az igazgatói teendőket, de továbbra is a belgyógyászati osztály főorvosa maradtam. A munkanapomat azzal kezdem, hogy reggel leülök a belgyógyászati osztály orvosaival, meghallgatom az éjszakai ügyeletes jelentését, felolvastatom az előző nap elbocsátásra javasolt betegek kórlapját. Ezután megszervezzük az osztály munkáját, majd ezt követően egy órát az igazgatóságon töltök, fogadom az alkalmazottakat. Következik a belgyógyászati osztályon a vizit, 11 órától betegeket vizsgálok - és csak ezután tudom a kórház adminisztrációs munkáját végezni.- Dr. Gyimesi Györgyről Szlovákiában és a határokon túl is sokan tudják, hogy kitűnő vadászíró, bizonyára nem véletlen, hogy eddig megírt hét könyvét szinte a megjelenés pillanatában szétkapkodták az olvasók, azt viszont, hogy kórházigazgató lett, még kevesen tudják. Vajon ez az új tisztség nem fékezi-e majd Gyimesi György vadászszenvedélyét?- Tény, hogy a kórházi munka teljes embert igényel. A kórházban az orvosoknak sokszor megfeszített, idegtépő munkát kell végezniük és a feszültség megítélésem szerint kiválóan oldódik a természetben. A vadászat az én nagy szenvedélyem. Arra megy rá minden szabadidőm és a teljes szabadságom. Másra nem fordítok, nem pazarolok el belőle egy napot sem. Nekem nincs hétvégi házam, nincs kertem, és így az orvosi teendő valamint a vadászat időben összeegyeztethető.- Miért akart orvos lenni?- Gimnáziumba jártam, amikor apám váratlanul megbetegedett és koszorúérelégtelenséggel kórházba került. Igen szerettem, tiszteltem apámat, ö határozta meg a fejlődésemet, természetemet, szokásaimat. Azért mentem orvosnak, hogy őt meggyógyítsam. Nem sikerült, meghalt mielőtt még orvossá avattak volna. Életem legnagyobb válságát ekkor éltem át. Bizony eltelt pár év míg rá nem döbbentem, hogy mások is betegek, gyógyulni akarnak, mint az apám, segíteni kell rajtuk.- Milyennek tartja a királyhelmeci (Krá- l'ovsky Chlmec) kórházat?- Kórházunk alapkövét 1959-ben rakták le. Járási kórháznak készült, de amikor 1964 novemberében felavatták, már nem járási kórház lett, tudniillik közben területi átszervezést valósítottak meg. Ez fontos a kórház jellemzésében, mert egyrészt a Nagykaposi (Veiké Kapuáany) járás megszűntével bővült a felvevő területe, másrészt pedig, mivel már nem voltunk járási székhely, soha nem építették fel a kórház mellé a rendelőintézetet, sem azokat a kiegészítő pavilonokat, amelyek egy járási kórházhoz tartoznak. Ennek tudható be, hogy szinte a kórház megnyitása óta helyhiánnyal küszködünk. Gyimesi György igazgatóföorvos A kórházunk felvevő területén 58 ezer lakos él, ugyanannyi, mint a terebesién (Trebiáov), de míg a mi kórházunkban 230 ágy van, az- övékben több mint 700. Ezen a téren nagy az aránytalanság, de az itteni lakosok valahogy nem szívesen mennek a terebesi kórházba, jobban szeretik, ha itt kezeljük őket.- Gondolom, ez abból is adódik, hogy itt több orvos beszéli a betegek nyelvét...- Minden bizonnyal ez is közre játszik és az csak természetes, hogy a kétnyelvűségre megkülönböztetett figyelmet fordítunk. Kórházunk négy alaposztályán: a gyermekgyógyászaton, szülészeten, nőgyógyászaton, a sebészeti és belgyógyászati osztályon, valamint a szakrendelőinkben 481 alkalmazottunk dolgozik - közöttük 91 orvos. Betegeink többsége magyar és ez az ápoló személyzetről és az orvosokról is elmondható. Manapság már alig van más vidékről származó orvosunk, és én ezt nagyon Jontosnak tartom. Egyrészt, mi jobban ismerjük a beteg környezetét, ismerjük azokat a tényezőket, amelyek a betegség kialakulásához vezettek. A kapcsolatunk is közvetlenebb a betegekkel és az sem elhanyagolható dolog, hogy stabilizálódtak a kádereink. Különben nem titok, hogy itt a periférián nem szívesen dolgoznak a nagyvárosokból elszármazott orvosok.- Hogyan jellemezné a bodrogközi és az Ung-vidéki lakosság egészségi állapotát?- Nem kielégítő. Itt is a szív- és érrendszeri megbetegedések a leggyakoribbak, de a sorrendben ezeket mindjárt az emésztőrendszer megbetegedései, elsősorban a májbetegségek követik. Bortermő vidék vagyunk és a fokozott alkoholfogyasztás nagyon rontja az emberek egészségét. Vannak olyan községeink, ahol szinte ijesztő a májbetegek aránya. Rendkívül sok az öngyilkos is. Különben az úgynevezett népbetegségeket sikerült már régen kiirtani. Idősebb kollégáim még a malária tömeges előfordulásáról beszéltek - ez ma már nincs. A tuberkulózist is nagyon vissza szorítottuk, de itt, a járás déli részén még mindig több tüdőmegbetegedés fordul elő, mint az északi részen.- Azt már kifejtette, hogy milyen a királyhelmeci kórház, azt is elmondaná, hogy milyennek szeretné látni?- Én ennek a kórháznak a harmadik igazgatója vagyok. Adler doktor, az első igazgató elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy ez a kórház áll. A második igazgató alatt nem épült semmi. Én amikor ezt az állást elfoglaltam, azzal az elhatározással láttam munkához, hogy addig nem nyugszom, míg fel nem épül a rendelőintézet, és meg nem alapítjuk kórházunkban az intenzív osztályt. Ilyen osztály eddig hozzánk legközelebb csak Terebesen volt, ami 56 kilométernyi távolságra esik. Többször is előfordult, hogy szállítás közben hunyt el a beteg. Ezen változtatni kellett, örömmel mondhatom, hogy három ággyal, három orvossal és nyolc nővérrel rövidesen megnyitjuk az intenzív osztályt.- És ami a rendelőintézetet illeti?- A tervrajzok már elkészüllek, a jnb tanácsa tavaly augusztusban jóváhagyta és 1987 áprilisában kezdődik az építkezés.- Ezek a nagy tervek, vannak kisebbek is?- Az egészségügyi ellátás színvonalának emelését tekintjük a legnagyobb feladatunknak és ezen belül az sem közömbös számunkra, hogy milyen az orvosaink tudásszintje. Itt az intézeten belül rendszeresen tartunk szakmai előadásokat. Kassáról (Kosice), Bratislavából, cseh kórházakból, de Magyarországról is neves orvosprofesz- szorok fordulnak meg körünkben, akik a szakma legújabb ismereteit adják át nekünk. Továbbá minden jelentősebb hazai orvosi szemináriumra elküldjük képviselőinket, arról nem is beszélve, orvosainkat kötelezzük, hogy idejében letegyék a szakvizsgákat. Minden osztályon igyekeztünk megerősíteni a párt vezető szerepét, s ennek tudható be, hogy a munkához való viszony is érzékletesen javult... Meg kell mondanom, hogy az orvosi gárda elég fegyelmezetlen volt, egyrészt nem nagyon tartották meg a munkaidőt, másrészt az alkoholizmus is érintette a kórházi személyzetet. Keményen intézkedtünk, volt akit el is bocsátottunk, volt akit leváltottunk. A kórházban rendnek, fegyelemnek kell lennie.- Egy órája kezdtük el ezt a beszélgetést, milyen teendők várnak ma még a kórház- igazgatóra?- Négy órakor telik le a munkaidőm, de sok tennivalóm van még. Holnap értékeljük féléves munkánkat. A beszámolón még ma is dolgozom. Este sétálni megyek, megígértem a fiamnak és az adott szó kötelez! Különben remélem, ő a nyomdokaimba lép, hiszen nagy természetimádó és a vadászat is érdekli.- És az olvasóknak mit tud ígérni Gyimesi György, a vadászíró?- A Madách Kiadó jövő évi tervében szerepel az Egy vadászévem című új könyvem kiadása. Az 1982-es vadászélményeimet adom közre, a kézirat már a nyomdában van. Tavaly Mongóliában, majd Kanadában és Lengyelországban vadásztam. Az idei szabadságomat ősszel szintén Mongóliában töltöm: Maralszarvas-, goly- vás gazella- mormota-vadá- szatra kaptam meghívást. Szorgalmasan gyűjtöm az élményeket és az olvasókról sem feledkezem meg. SZASZÁK GYÖRGY • A kapcsolatunk is közvetlenebb a betegekkel... (Molnár János felvétele) Valahol fölöttünk befejeződött a hétvégi házibuli. Erre vall legalábbis, hogy elhal a tompított zene, s az éjszakába már csak a tévék kékesen viliódzó fényei szűrődnek ki. A házunkból vidám, visszafogottan nevetgélő fiatalok csoportja indul a közeli buszmegállóra, az utolsó éjféli buszra. A csoportból kiválik egy fiú és egy lány, a parkolóba igyekeznek egy csupakróm-csupalakk motorkerékpárhoz. Az utolsó busz már rég elment, de az ifjú pár még mindig a gyújtással vesződik. A fiú a kormányt fogva, a lány a motor farát tolva futnak végig a néptelen lakótelepi utcán, hogy jobb belátásra bírják a járművet. A motor felköhög, majd a futókkal együtt kifullad. Oda se neki, megfordulnak, lassan visszasétálnak starthelyükre, nézegetik, vizsgálgatják a csillo- gó-villogó járgányt, majd újra nekifekszenek. A fiatalok a nagyon sokadik fordulónál tartanak. Mind hosz- szabb pihenőket tartanak, egyre fáradtabban futnak, rohannak a motorral. Erejükből már csak kocogásra telik, amikor közvetlenül mellettük lefékez egy autó. Az ajtók kicsapódnak, hárman kiszállnak, körülfogják a fiút. Az ötödik emeletről úgy tetszik, a tenyerüket mutatják neki. A fiú igazolványokat, papírokat szed elő a zsebéből. A civilruhás rendőrök visszaülnek, s folytatják őrjáratukat az alvó városban. A fiatalok tovább kísérleteznek. Fél órával később észre sem veszik, sőt kis híján belerohannak a sárga járőrkocsiba, amely rézsűt elébük vág. Az iratok ismét előkerülnek. A magyarázkodást kétkedve fogadják. Meg kell mutatniuk, hogy a motor valóban nem ugrik be. Még rohannak, kapkodó lihegésük idáig hallatszik, amikor a rendőrök egy kivételével eltűnnek az utcasarok mögött. A lány leül a járdaszélre, a fiú és a rendőr együtt folytatják a próbálkozásokat. A rendőr jelenléte, önzetlen segítsége menti meg a fiút a további igazoltatásoktól, mert az utcákon ugyancsak gyakran suhannak hangtalanul, lassan a járőrkocsik. Majdnem olyan gyakran, mint az utasra vadászó taxik, éjszakai buszok. Küzdelme, igyekezete reménytelennek tűnik. A helyében már rég más módját kerestem volna a hazajutásnak. Persze, valószínű, hogy más szemszögből látom a dolgokat, mint ók ott lenn, a flaszteron rohangálva. íróasztalom mögött ülve értelmetlen a futó léptek neszével kísért, három órája tartó küzdelem. Reménytelen a motor időnkénti beteges köhögése, amely azonban váratlanul egyenletesebbé válik. A motorba rejtett lóerők feltámadnak. Először a motort toló rendőr marad le, egy-két hosz- szabb lépés után a fiú sem bírja megtartani a kormányt. A pompás motor pedig ,,lovas" nélkül, egyedül száguld az éjszakai úton. Én elbűvölten, idomitói megkövültén bámulják a páratlan látványt. Száguldásának dicstelen végállomása az út menti árok. Néhány pillanat múlva mindhárman ott állnak hajlott háttal, kimerültén a gazba belegabalyodott motor körül. Ha kalapjuk lenne, most levennék mint temetésen, s törődötten gyú- rögetnék karimáját. A derengő hajnalban* * tesznek még néhány fáradt kísérletet. Ha a fiú kitartása nem is, a rendőré csodálatra késztet. Még arra is van ereje, hogy rámorduljon a fiúra, üljön a nyeregbe, foglalkozzon a gyújtással, hogy a motor el ne szabadulhasson még egyszer. És egyedül, segítség nélkül nyomja futva a megnövekedett terhet. Hiába. Aztán még elkíséri a fiatalokat a parkolóba, kezet fognak, s ki-ki útjára megy. A rendőr talán, hogy folytassa szolgálatát, ők pedig az első hajnali buszra, amely hama- ■ rosan meg is érkezik. FEKETE MARIAN