Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-15 / 33. szám
TUDOMÁNY TECHNIKA r Mindig forrón TEAKÉSZÍTÉS ÉS TEAFOGYASZTÁS ÚJ SZÚ 1986. Vili. 15. A tea az embernek talán az egyik legrégibb üdítőitala, élvezeti cikke. Kínában közel 5000 éve ismerik, a kínaiak nemzeti itala. Nem véletlen, hogy a teának két ismert fő fajtája közül az egyik kínai. Kínában az i. e. 2700 évvel Csen-Nung császár botanikus kertjében már termesztették a teát, a leveleit különféle betegségek gyógyítására is használták. Csen- Nungot úgy emlegetik, mint az orvostudomány atyját. Egy másik adat szerint Laoce, a nagy kínai filozófus szintén említést tett a teáról: kirándulás alkalmával teával kínálták meg, s ó ettől egészen felfrissült. A tea elkészítésének ősi receptjét csak feltételezik. Valószínűleg a frissen szedett tealeveleket megfőzték és fűszerekkel ízesítették. Ezt az eljárást még ma is alkalmazzák Dél-Kína egyes területein. A teatégla Eleinte a fóurak fogyasztották, mert igen drága volt. Később az egyszerűbb emberek is hozzájuthattak, mert a termesztés már nagy területeken folyt. Ezt kihasználta az állam, magas adókat vetett ki a teatermesztókre. Mivel további gazdasági lehetőségeket sejtett a teában, i. e. 98-ban Vu-ti császár a teát állami monopóliummá tette, hasonlóan a sóhoz. A tea ugyanis egyik alapanyaga volt a közkedvelt rizsbornak, tehát nagy mennyiségben került forgalomba. Az i. sz. IV. században Koupo költő a teanövényt nagyon dicséri; olyan szép, mint a gardénia, a leveleiből pedig finom italt készítenek. Az ókorban háromféle teakészítési módot ismertek. A friss leveleket megszárították, így tartósították őket. Elterjedt a teatégla- készítés is, amely még ma is megtalálható Tibet és Mongólia egyes részein. A tealeveleket frissen összetörték mozsárban, fűszerekkel ízesítették, majd összepréselték a kalácsformájú anyagot és kiszárították faparázson. A teatégla tartós cikké vált, amelyet nemcsak saját maguknak készítettek, hanem a csereforgalomban is részt vettek vele. Fejfájás ellen Ha italt akartak készíteni, akkor egy darabkát letörtek a teatéglából és sós vízben, rizzsel együtt, gyömbérrel ízesítve vagy más fűszereket is beletéve, levesszerűre főzték. Egyes helyeken szokásos volt e keverékhez tej és vöröshagyma adagolása is. Valami ilyesféle tealevest fogyasztott Körösi Csorna Sándor is tibeti tartózkodása idején. Az álmosságot úgy űzte el, hogy az állandóan tűzön rotyogó, fogyasztásra készen álló tealevesból egy-egy kanállal merített. A tea születését a buddhista papok egy legendával magyarázzák. Eszerint az i. e. 500-as években Indiából Kínába érkezett egy apostol, aki az új vallást akarta elterjeszteni. Nappal ismertette hallgatóival az igéket, éjjel meg szent ájtatoskodását végezte. Egy alkalommal az apostol, akit Dar- mának hívtak, elaludt, s amikor felébredt, úgy büntette meg magát, hogy kitépte szemhéját, és a földre dobta. Másnap reggel csodálkozva látta, hogy a szemhéjak helyén egy kis bokor nőtt. Megkóstolta annak leveleit, és azzal elmúlt a fáradtsága, egész lénye felfrissült, fgy tanítja a Zenbuddhizmus a tea felfedezését. A teáról mint háziszerről már ebben az időben feljegyezték, hogy egy buddhista pap a hozzá forduló hívőnek fejfájás ellen teát adott, és ez rövid idő alatt elmulasztotta a fájdalmát. Ebben az időben született a mondás: a tea jobb, mint a bor, mert nem okoz kábultságot. A régi kínai orvosi könyvek szerint a tea hatékony gyógyszer sokféle betegség ellen. Megszünteti a test és a szellem fáradtságát, erősíti az akaratot, javítja a látást, gyógyítja a daganatos betegségeket, a fekélyeket. Nemcsak italként van - szerintük- jótékony hatása, hanem a tealevesből sűrítéssel előállított masz- sza megszünteti a reumatikus fájdalmakat is, sőt egyes filozófusok a halhatatlanságot is a teaivás révén kívánták elérni. A buddhista papok az álmosság elleni szernek tartják. A költők pedig teaivással akarták elérni gondolataik felébresztését, a lélek felfrissítését, a felfogóképesség javítását, végül a szép versek születését. A tea nemzeti ital Kínában. Lu- jü kínai apostol és filozófus i. sz. 800 körül könyvet írt a teáról, amelyet a kínai teaivók ma is a legjobb teaszakkönyvnek tartanak. Részletesen leírja a tea termesztését, a levelek szedését, ismerteti a fajtákat, sőt a jó tea főzésének szabályait is összefoglalja. Kínában a teaivás mindennapos szokás. Kis edényekben készítik el a teát, eleinte főzték, újabban leforrázzák. Az edény díszes anyag (agyag, porcelán), és annál értékesebb, minél vastagabb rétegben fedi belsejét a teából kikerülő festékanyag. A díszes, szép csészék kisméretűek, gyakran csak egy-két korty fér beléjük. A városokban, játszótereken, parkokban mindenütt vannak teaházak. A vendég által megrendelt teát behozzák és ott saját maga készítheti el. Egy kis szűrő van a csésze tetején, hogy visszafogja a kiázott tealeveleket. Elköszönés Kínában az a szokás, hogy a lakásokban, sőt az irodákban is van teafőző berendezés. A vendéget először is friss teával kínálják. Családoknál a teaivás végét jelzi- mintegy búcsút int a vendégnek ha a házigazda a teázás végeztével egyedül emeli fel a csészéjét, mert ez azt jelenti, hogy köszöni a látogatást. Teázás közben, amikor a vendég egy-egy kortyot iszik, minden esetben azonnal újra teletöltik a csészéjét. Külön megtisztelést jelent, ha valakinek rózsasziromlevelet tesznek a teájába. Kínában sok teát isznak. Egy tibeti átlagosan 15-20 parányi csésze teát kortyolgat el naponta. Tibetben és Mongóliában a teatégla ma is használatos, vízzel vagy egyes helyeken tejjel főzik fel. Dél-Kínában vajat, kevés borsot, sót, esetleg más fűszereket is tesznek a teába. Merítés előtt a keveréket jól fel kell kavarni, hogy a tetején habos réteg keletkezzék. Egyesek még pirított árpalisztet is kevernek a folyadékba. Az európaiak ezt a fajta teát nem szeretik. Nekünk ez egy kissé szokatlan. A kínaiak a fejükhöz kapnak és elszörnyednek, ha látják, hogy valaki megédesíti a teát. Szeretik a nálunk is szokásos forrázott teakészítési módszert, de cukor, méz vagy egyéb anyagok nélkül. Természetesen kesernyés ízű, finom tiszta illatú a teájuk. Kétféle módon A kínai teát kétféle módon kínálják, kimérve és tasakos formában. A kimért tea elkészítési módja a következő: Külön edényben forralják fel a teához szükséges vizet. Ezt az edényt más célra nem használják, hogy idegen szagot, ízt ne kapjon. Az e célra kikészített porcelán vagy jénai üveg forrázóedényt előmelegítik. (Fém forrázóedényt nem használnak, mert ettől az ital fémes ízűvé válik.) A melegítővíz kiöntése után kiadagolják az edénybe a csészénként számított egy-egy kávés- vagy teás-kanál- nyi teát. A tea mindig forrón a legjobb. Ha kihűlt, tegyük hűtőbe, és nagyszerű üdítőital lesz belőle (esetleg kevés citromlével). A teafüvet mindig légmentesen záródó fémdobozban tartsuk, így minőségi veszteség nélkül megtartja aromaanyagait. A tasakos tea Kínában is népszerű, mert meggyorsítja a teakészítést. Ne felejtsük el, hogy egy tasak tea egy csésze ital elkészítéséhez elegendő. A már kifőzött teát ne használjuk fel ismét, értéktelen, íze, illata nincsen. (M. G.) Az őskontinens nyomai Egy norvég kutatócsoport eddig ismeretlen hegység nyomára bukkant a Weddel-tenger mélyén, az Antarktisz partjai előtt. A szeizmológiai vizsgálatok óriási meglepetést hoztak: vastag üledékréteg alatt 2500 méter magas hegyláncot fedeztek fel. Ezzel egy lépéssel közelebb jutottak a kutatók az őskontinens: Gondwana rejtélyének megoldása felé. A Weddel-tenger ugyanis akkor jöhetett létre, amikor Gondwana darabjaira szakadt, és a földrészek: Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália, az Antarktisz és India elvándoroltak egymástól. A törés helyén hegyláncnak kellett keletkeznie - valószínűleg erre a hegyláncra bukkantak most rá a Wedder-tenger mélyén. Az iszaplavinák ellen Kazahsztánban, a Szarkan folyó völgyében kialakított új mezőgazdasági területeket a Tien-San hegységben, nagy magasságban létesített kettős gáttal védik az iszaplavináktól. A felső gát acélból és betongerendákból kialakított egyfajta „szúró“, amely visszatartja az alázúduló iszaptól szállított sziklatömböket és fatörzseket. A 15 emelet magasságú alsó gát eltereli az iszaplavinát a megművelt földektől. A köztársaság fővárosa, Alma-Ata körül épített hasonló gátrendszer már kitűnően bevált - megépítése óta egyetlen ember életét sem oltották ki az iszaplavinák. A manióka pusztítója A Manióka a trópusi tájak egyik legfontosabb tápláléknövénye, Afrikában a földrész népessége felének, mintegy 200 millió embernek a legfontosabb tápláléka. Ezt a létfontosságú növényt betegség sújtja: a manióka mozaikbetegsége, és nigériai tudósok most úgy vélik, megtalálták az okozóját: egy vírust. A trópusi mezőgazdaság nemzetközi intézetében olyan vírust különítettek el, amelyet a növény nedvei terjesztenek, és feltehetően ez a vírus az okozója a mozaikbetegségnek. Afrika 31 országában tízmillió hektárnyi területen termesztik a maniókát, amelynek hozama az utóbbi években jelentősen csökkent. A vírusbetegség azonosítása után talán megnyílik az út az eredményes védekezésre is. DNS a múmiából Svédországban az uppsalai egyetemen sikerült újra aktiválni egy egyiptomi múmia öröklődő anyagát. A kereken 2400 évvel ezelőtt bebalzsamozott gyermektetem börfoszlá- nyaiból a svéd kutatóknak sikerült parányi mennyiségű dezoxiribonukleinsavat (DNS-t) elkülöníteniük, majd becsempészniük baktériumok anyagcseréjébe. Az eredeti öröklődő információ mintegy öt százalékát tartalmazó DNS- töredéket nemcsak megsokszorozhatták, hanem tökéletesíthették is a baktériumok segítségével: az elveszett öröklődő információk egy részét önállóan rekonstruálta a baktérium anyagcseréje. A látszatra halott öröklődő anyag újraélesztésének eljárása immár a csontleletek korának meghatározásán fáradozó régészek „biológiai órája“. Összehasonlító DNS-elemzések bizonyítják, hogy valamennyi faj évmilliónként mintegy 0,4 százalékkal változtatja meg a sejtmagban őrzött öröklődő információkat. A lelet gondolkodásra kényszeríti az evolúció kutatóit: a Homo sapiens fejlődési története csak hétmillió évvel ezelőtt kezdődött, és nem - mint eddig tartották — 25 millió évvel ezelőtt. Miért sír a rózsa? A növények időnként meglepnek bennünket, mert úgy viselkednek, mint az ember. Az ö világukban is megtalálható a „szerelem“ vagy a „gyűlölet“. De van még egy - első pillantásra - rejtélyes jelenség... Igaz-e vagy sem, hogy érdemes hajnal előtt felkelni, s kimenni a búza-, kukorica-, zabföldre vagy egy közönséges, fűvel benőtt üres telekre, s zseblámpa fényénél megfigyelni, hogyan keletkeznek és nőnek ezek a könnyre emlékeztető csillogó vízcseppecskék. Legjobban szélmentes, száraz időjárásnál láthatók. Vajon a fűféléknél miért csupán a keskeny levelek hegyes csúcsán jelennek meg? Egyébként a bojtorján, a gyermekláncfű széles levelein is ugyancsak a hegyes sarkokban jelentkeznek. Nem, ez nem harmat, amely többé-kevésbé egyenletesen lepi el az egész növényt, s a levél hegyes csipkéin általában tartósan nem maradhat meg. Nos, hát miféle cseppek ezek? A növényélettani tankönyvek általában azzal magyarázzák ezt a jelenséget, hogy időnként a gyökerek több vizet vesznek fel a talajból, mint amennyit a levelek elpárologtatni képesek, különösen éjszaka, amikor a levegő nedvesebb, mint nappal. A vízfelesleg a levelek récéin vagy hegyes csúcsain speciális mirigyeken át távozik. Ezt a jelenséget guttációnak nevezik (a latin gutta - csepp szó után), s régóta ismeretes. Megfigyelték, hogy vannak „nyafka növények“, amelyek éjszaka különösen sokat könnyeznek: ilyen például a mezei zsurló. Kiadósán és gyakran sír a jázmin és a rózsa, természetesen nem a virágok, hanem a fiatal hajtások. Ontja könnyeit a paradicsom, az uborka és egyéb konyhakerti növény, időnként még a fák is. Történetesen láttam ilyen cseppecskéket a hatalmas hárs- és a vadgesztenyefák már bontakozó rügyein. Az erdei fenyő, a lucfenyő és egyéb tűlevelűek nem tudnak sírni, ami egyebek közt azzal magyarázható, hogy viszonylag kicsi a gyökérnyomásuk. Ilyenformán azt mondhatnánk, hogy a maga módján minden növényfajta hajalmos a „sírásra“, mégis létezik néhány általános törvényszerűség. Nálunk, Ukrajnában például a déli vidékeken, ahol száraz a tavasz, éjszakánként a honos fajták mintegy harmada, ugyanakkor a köztársaság északi részén, ahol nedvesebb a klíma, a növények több mint 80 százaléka könnyezik. A könnyezés a fiatal, növésben levő levelekre jellemző. Az idős, teljesen kifejlett levelek már nem sírnak. Ezek a levélfelszínen elhelyezkedő pórusaikon keresztül párologtatják el a vizet, méghozzá meglehetősen sokat. A szobanövények viszont nem feltétlenül éjszaka könnyeznek, hanem a nap bármely órájában, amikor megnövekszik a levegő nedvességtartalma és - különösen eső előtt - csökken a levelek párolgása. Kísérletképpen a közönséges bádogdobozokba zabot vetettünk, s amikor kikelt, a talaj felszínét olvasztott parafinnal öntöttük le. így lehetővé vált, hogy a dobozt aljával lefelé függesszük fel, ugyanis a talaj nem hullik ki, s a lecsepegö könnyeket kémiai elemzéshez összegyújthettük. Az öntözéskor a doboz alján lyukakat fúrtunk. Könnyű meggyőződni róla, hogy a növények könnyei egyáltalán nem azonosak a harmattal, amely - mint ismeretes, desztillált víz. Attól függően, hogy milyen növénytől származik, a könny literenként mintegy 2500 mg különféle sót tartalmazhat, éspedig olyanokat, melyekből az adott pillanatban a növénynek feleslege van. Ez a könny másik - s mint kiderült, nem utolsó - szerepe. Kísérleti növónykéinket speciális fülkében elhelyezve - ahol különféle környezeti feltételeket teremtettünk - megfigyeltük, hogy a könnyezés intenzitása nem csak a gyökértevékenységtől, a levegő hőmérsékletétől és nedvességtartalmától függ. Ha változott a hajtások megvilágítása vagy ha más növényekből elpárologtatott gáznemú anyagok (fitoncidok) érték az adott növényt, ami a gyökérzetre semmiféle hatást nem gyakorolt, hol erősödött, hol pedig csökkent a cseppecskék megjelenése. A könnyezés tehát nem csupán valamiféle- a víz-, vagy sófelesleget levezető - biztonsági szelep. A növényekben — mint az állatok szervezetében is - a szervek és sejtek között állandó anyagcsere folyik. Ez a kölcsönhatás különösen fontos a gyökerek és a levelek között, mert az alapjában véve a felfelé áramló víz-, pontosabban nedvkeringést is szolgálja. A keringésnek szüntelenül kell folytatódnia, a nedvnek - elérkezve a levélhez — el kell hagynia azt, el kell párolognia. Az éjszakai órákban azonban (vagy amint már szó volt róla, eső előtt) a párolgás csökken, a nedvkeringést azonban fenn kell tartani, hiszen a növényekben lefelé irányuló vízmozgás alig van. Nos, éppen ilyenkor nyílnak meg a hegyes levélcsúcsokon — a legszélsökön - a mi- rigynyílások, s a földre hullajtják a cseppeket. Am a növények a könnycseppek révén egyebet is elérnek. G. Malisch osztrák biológus azt figyelte meg például, hogy a bambusznád fiatal, föld alatti friss hajtásai miközben áttörik a kemény száraz talajt, a hajtáscsúcsokon megjelenő cseppeikkel megnedvesítik azt. Elképzelhető, hogy szükség esetén a sarjadó rozs, az árpa, a tarackbúza is efféle „fortélyhoz“ folyamodik? A növények guttációjáról egyelőre még nem sokat tudunk, nem ismerjük - többek között- az összes kiváltó okot. Az olvasó joggal kérdezheti: „Jó, mindez igen érdekes, de hasznosítható-e ez a jelenség a növénytermesztésben?“ Igen, hasznosítható. A cseppek elemzése például a talaj vizsgálatánál jóval pontosabban megmutatja, hogy mivel „tápláltuk túl“ az adott növényt, miben szenved hiányt, mit kell pótolni. ANDREJ GRODZINSZKIJ
