Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-15 / 33. szám
► Gyökeres György felvétele DR mber kulcsáról ondja az ember lekicsinylőén és sí, elhatárolja magét, kívül éli, r lenne, azl legfoghatatlanul furcsa vlselke- fontosabb képessége érezhető is" ajtaját feszegeti az ember, tudatlanul, de kívülről közelit i MARGIT if; ... soda rized a vásznon t percek apró gyönyöre : ölelés versz kékebb színeket tétován az ecset od ;m csókolsz salod 'ellik magukat, akiknek a jól varrt ló, hogy gomblyukába kamillavirágot K.l Maga - kispolgár, maga - idegen társadalmunk testében!" óirattal a kezében szinte hajnalig llett. Amikor a reggeli égbolt pirkadni rnyező világ olyannak tűnt fel, mint i hordó, amelyben neki, a beleragadt tincs keresnivalója. Időnként Samso- igát, mint egy idegen test, amelyet el i rengeteg sokatmondó köhécselés, gás! Mindenki ráismer majd - hol van s K.?! Már hallani vélte: „piás“... ibász" és - a legszörnyűbb - „tökészrevétlenül meg kellene említenie, It iskolatársával, aki a bejelentő tőle tudta meg, hogy a köztársaság- lem százhatvan Samsonas él? Vagy i asztalra Balzac tizennégy kötetét? gél béküljön ki a negyedik vagy íl? Inkább a halál! Katinélis az utóbbi egjobbnak és a legtermészetesebb- an egy folyó... Nagy nehezen, hogy ipogtak, felállt és felvette a legrosz- lyét. Teste, amely eddig az övé volt, i, rideg testnek tűnt fel. „De hisz - ocsúdott föl Katinélis -, mitévő n tárggyal? Gyerünk a hídra..." i lépcsőn. Egy pillanatra megállt, it, megtapogatta a zsebében ugyaniéin, a folyó nem mentség! Inkább iratot, az új kérdőívet, és akkor... BÁN PÉTER fordítása A férfi kilépett az Arno-parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó köparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelídebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden lassúdik, a lélegzet is álmosodik. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt. Még egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak: a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltü, zászlótartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fályolozott fény. A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via Dei Guicciardini sarokházáig: itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásba, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra-balra az ezüstösök fecskefészkeit. Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüvet előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mjntha egy sienai festő húzta volna meg vonalait. A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál. A szép atfcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecén Siena egyik ILLÉS ENDRE pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen lefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecét.- Kicsi... - mondta. - Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli ízületet. A lány komolyan tiltakozott.- Tessék, nézzen ide! - és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattantotta az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján; bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. „Santa Barberához- hasonlít - nézett a férfi a lányra; Santa Baberához a sienai San Domenicóban." Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecét, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította.- Ne, hagyja... A lány arcába nézett.- Szépen illik a karjához. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból. Amikor néhány hónap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját:- Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet - a sienai lány és a karperec.- Keressük meg! - mondta a férj. A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec.- Ez a kerperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé. .. - mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. - Megvenném.- Az enyém, nem eladó - felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek. A férfi ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába.- Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta a csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jóbarát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett.- Persze hogy a magáé - mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. - Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére* Fazekas gondterhelten hajolt mappája fölé.- Mi baj van? - álltam meg asztala mellett.- Semmi - legyintett. - Az aratással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntelenül elém tolakodik egy gyermekkori emlék.- Keserves? - ültem le mellé, és két üveg sört rendeltem.- Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másodszor nyolcvanéves korában, anyám koporsója mellett. Meghozták a sört. Öntöttem. Ittunk. Aztán néhány percig szótlanul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka, és elmondja záporozó szavakkal, hogy megköny- nyebbüljön.-Tudod - lendítette magasba a tenyerét abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzakalászokat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag aratásunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyosszentek megtelepedtek, mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábukat nem bírják a küszöbre tenni. Egy pillanatra elhallgatott. Körbetekintett, de gondolatban már szőtte tovább a gyér emlékszálakat.-A tikkasztó nyár oly^n hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás - folytatta. - Fellélegzett a határ. Anyám is szüntelenül ismételgette: talán még jóra fordul minden. Én akkor még nem tudtam, hogy minek kell jóra fordulnia. Annak örültem, hogy letehettük a csizmát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos földünk néhol olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigen törődtem azzal, hogy apám szüntelenül leste az eget, néha káromkodott, olykor meg, ha egy tenyérnyi bárányfelhő eltakarta a napot, levette kalapját, megtörölte homlokát, s csak úgy magának mormogta: csak adná az isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhány csepp még a port sem verte el. Ivott a sörből, filctollával vonalakat - talán esőszálakat - huzigált a rajzlapra.- Nem, azon a nyáron nem volt „jó kiadós eső", ahogy mondani szokták. És így következett el az aratás ideje. Apám majdnem mindennap kiment a földünkre, és egyre komorabban jött haza. Anyámmal beültek a konyha-szobába, sokáig, halkan beszélgettek. Anyám csak sopánkodott, meg azt ismételgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfontosabb. Egyszóval Péter-Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindultunk a határba, megkezdeni az aratást. A búzatábla ha még nem is volt világosszőke, egy keresztnyit akkor is le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg utána a sarlóval meg az elemózsiás szeredással. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben főz valamit, és hozza utánunk.- így volt ez nálunk is - mondtam, mert Fazekas ismét elhallgatott.- Igen, lehetséges, hogy mindenütt ez volt a szokás. Felhajtotta a maradék sört, s most ö intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel.- A nap már magasan járt, amikor megálltunk a kis búzatáblánk végénél. A reggeli szél hullámokat sodort végig az alacsony, ritkás búzaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében kidörzsölte a szemeket, a pelyvát lefújta róluk, számlálgatta az összezsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgálgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letelepedtünk a dűlőút száraz füvére, vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötözni. De nem mozdult, csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdig sem érő búzába, s ment, ment, mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen viszafordult. Felvette a kaszát, megfente. A kaszakövet a vízzel teli szarutartóba dugta vissza, és a tábla szélénél nekilendítette a kaszát. Mi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsáltunk. Tudtuk, hogy öt-hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza hegye kárt tegyen bennünk. Apám tízlépésnyire rendet vágott. Megállt. Hátrafordult. Rokkant búzaszálak meredeztek a tarlón. A rend olyan gyér volt, hogy sarlóval szedni sem lehetett.- Ma már nem emlékszem rá, hogy váratlanul, észrevétlenül hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött, kocogott a tarlón apámhoz. Mentünk utána mi is. Egy lépésnyire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze a kezét. Hol a lábon álló szálakra nézett, hol meg a tarlóra, ahol a fele szál ott maradt.- Gyuri, hallod - mondta panaszos hangon -, tedd le a kaszát, ennek sarló kell, csak sarló.- Az - mondta az apám. Szeme nedves volt. A zsebkendőt, amellyel előbb még homlokáról törölgette a verítéket, szeméhez nyomkodta. Éreztem, hogy sír. Anyánk gyorsan a rend végére terelt bennünket. Gyertek gyermekeim, mondta kedveskedve, kézzel szedjétek össze, így ni, mutatta meg, és rakjátok kévébe. Az elmaradt szálakat meg sarlóval vágjátok le. Na, gyorsan, gyermekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mintha kissé megnyugodott volna.- Igazad van - mondta anyámnak ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz egy kis búzánk, annyi, amennyit elvetettünk, meg annyi, amennyit el kell vetni ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk.- Lesz, lesz - sóhajtozott anyám -, talán még egy-két vékányi kenyérnek is marad. Legfeljebb krumplis meg kukoricás kenyeret eszünk. Na, én szaladok haza, megfőzök, aztán kérek háromnégy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet. - Felénk fordult. - Fogadjatok szót apátoknak. Nemsokára jövök én is vissza. Hozom a meleg ételt.- Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet, vagdostuk a kasza elhagyta szálakat. A kicsi kévék alig-alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rendvágást abbahagyta. Mintha mozdulni nem akarna. Félve, lopva lestünk az arcára, Komor volt. Gondterhelt. És iszonyatosan barázdás. Fazekas ledobta a tollat, hátradőlt, kibámult az ablakon, anélkül hogy rám nézne, azt mondta:'- Szóval, ez a kép gyötör. Képtelen vagyok megszabadulni tőle. Életem legszomorúbb emléke ez. Ilyenkor nyáron, úgy aratás táján mindig vissza-visszatér. Kiöntötte a maradék sört. Ittunk. És szótlanul üldögéltünk még néhány percig. Amikor felálltam, csak kezet fogtam vele. Ó meq naqyot bólintott. / Csótó László rajza BÁ BA MIHÁL1
