Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-08 / 32. szám

► ÚJ szú 15 1986 Vili. 8 „S. O. S... Egyedül vagyok, zuhanok az óceánba...“ Az amerikai pilótanő és a szovjet kapitány Haydie Ann Porch, a fiatal amerikai pilótanö, miután megkapta a felszállási engedélyt, a levegőbe emelkedett egymo­toros „Sesna-182“-es gépével az egyik kaliforniai repülőtérről, s elindult Új-Zéland felé, Aucklandbe. Most készült tizedszer átrepülni a Csendes-óceánt. Az ötvenhét éves Mocsalov tengerész­kapitány fölment az ..Usszuri tajga" nevű kereskedelmi hútóhajó parancsnoki hídjá­ra. A Vlagyivosztokba tartó hajó a Szan- gar-szoros felé haladt. Haydie az olajnyomásméröre pillantott: csökkent a nyomás.- Miféle tréfa ez!? - mondta. A nyomás egyre csökkent. Haydie nö­velte a fordulatszámot. A nyomás tovább csökkent. Visszavette a gázt. A nyomás megint csökkent. A mutató hamarosan az utolsó osztáson meredt meg. A motor kopogni, melegedni kezdett. A vonóerő megszűnt. Haydie igyekezett megtartani a Sesnát a légáramon. A gép sebessége egyre csökkent. Éles hang hallatszott. Leállt a motor. A magasság rohamosan csökkenni kezdett. Mocsalov kapitány lejött a parancsnoki hídról és benézett a társalgóba. Két matróz pihent ott szolgálata után. Natasa Popova, a hajóorvos folyóiratokat lapozgatott. Min­den útnak a legjobb szakasza a hazatérés. Mocsalov a pianinóhoz ült, leütött néhány akkordot. A vízbe csapódva a ,,Sesna-182“ átbukott az orrán, és a hátára fordult. A kabin víz alá került. Az elkábult Haydie fölocsúdva nyomban tudta: ha nem jut ki a pilótafülkéből, elmerül a géppel együtt. Fájt a háta, de tudta mozgatni, semmi komoly baja. Elővette a felfújható mentötu- tajt és kikapcsolta a hevedereket. Kinyitotta a kabintetöt. Még sikerült utoljára mély levegőt vennie, s a fülkét máris elárasztotta a viz. Elrúgta magát a gép duraluminium fedélzetétől s a felszínre bukott... Körös körül, ameddig csak a szeme ellátott, az óceán terült el. Haydie-t rettegéssel töltötte el annak tudata, hogy magára maradt ebben a végtelenségben. Nem is olyan régen még egészen bizonyos volt: nem olyan nagy az a világ, amelyben ifjúsága és „Sesnája“ száll. Hiszen ö irányítja a mo­tort. A huszadik század emberének az a hite, hogy a világ nevetségesen kicsi, erősen élt benne is. Ez a hite és a kitartása most nagyon is jól jött Haydie-nek. Bizo­nyosra vette, nem telik bele egy perc, s a láthatáron fölbukkan valamilyen hajó. Vagy odafönn az égen egy repülő. Vagy, esetleg egy vitorlás. A remények és a valóság azonban két különböző dolog. Teltek-múltak az órák, és nem történt semmi. Haydie a Csendes­óceán egyik legelhagyatottabb körzetébe pottyant. A Hawai-szigeteki rádiós irányítók fog­ták az S. O. S. jelzéseket. A parti őrség gépe a levegőbe emelkedett. Ennek a fela­data volt a légi katasztrófák nyomainak felderítése. Az első kudarcok után a pilóták úgy számoltak, hogy a keresés elhúzódhat. S még ha szerencséjük is van, akkor se tudják kihalászni a hullámok közül a pilótát. Ez csak olyanoknak sikerülhet, akik valahol a közelben vannak, vagyis tengerészek­nek. Föltétlenül egy hajót kell irányítani a gép lezuhanásának feltételezett körzeté­be. Fölhagyva Haydie kutatásával egy hajót kerestek. Több órán át röpködtek. Mind nagyobbak lettek a hullámok. Az imbolygás fizikailag lassan kimerítette Hay­die-t. A narancssárga tutaj alacsony oldalai még a kisebb hullámoktól sem tudták volna megvédeni. A ,,Sesna“ még nem merült el. Haydie a hullámokon hánykolódva a stabilizátorba kapaszkodott. Ez volt az utolsó szolgálat, amit a repülő­gép nyújthatott neki. De tisztában volt azzal, ha még egy fokkal erősödik a szél, a gép elsüllyed.- „Engem pedig magával ránt“ - gon­dolta a rémülettől dermedt Haydie. Az „Usszuri tajga“ ügyeletes tisztje jelentette a kapitánynak: az Egyesült Álla­mok parti őrségének felségjeleit viselő négymotoros repülőgép közeledik a hajó felé. Mocsalov abban a pillanatban már meg is látta, ahogy a gép előbukkant a hajó bal oldala felől. — Fel tudták venni a kapcsolatot? - kér­dezte a kapitány. — Nem - felelte a rádiós. „Körülrepülés“ - gondolta Mocsalov. A gép újra visszatért. Ezúttal jobbról közelítette meg az „Usszuri tajgát“. Köz­vetlenül az antennaárbocok fölött repült el, s újból leírt egy kört. Kapcsolat ezúttal sem jött létre. A tizen­hatos csatorna hallgatott. A kiegészítő frekvenciákon sem érkezett semmiféle in­formáció. A kapitány a saját tapasztalatá­ból is, meg más kapitányok, tengerészek, halászok elbeszéléséből tudta, megszokott jelenség, hogy a polgári rendeltetésű hajó fölött katonai repülőgépek köröznek, na­szádok, sót nagyobb hajók kísérgetik őket. A repülőgépek váratlanul bukkannak föl, a rádióhívásokra nem válaszolnak, keresz­tezik a hajó útját, a megengedettnél alacsonyabban köröznek fölöttük: mit für­késznek? Az idegeikkel akarnak játszani? Semmi kétség: a vizet cápauszony hasította. Haydie majdnem az eszméletét veszítette, olyan görcsösen kapaszkodott a gumitutaj oldalába. Látta „A cápá"-t. Jól emlékezett rá... S ekkor megpillantotta a repülőgépet. A rettegés és az öröm majdnem eszét vette. Észrevette a kapitány, vagy csupán úgy rémlett Mocsalovnak?... A gép mintha megbillegtette volna a szárnyait. És két­szer is elindult ugyanabba’ az irányba. Mintha csak hívta volna valahová... Az egyetlen ködös információ. A rádió tovább­ra is hallgatott: talán a mágneses viharok miatt. Lehet, hogy a repülőgép próbál kapcsolatba lépni velük, de nem tud. Ha azonban elindul utána, belerohan a tájfun­ba. S meddig kellene mennie: egy óráig? Egy napig, vagy kettőig? No és a legfonto­sabb: miért? Az amerikaiak elrepültek: alighanem úgy gondolták, hogy megértették őket. Az élet legbonyolultabb rejtjelrendszere - a mi és hol, hogyan és mikor, ki és kivel, miéd és hová? - a maga klasszikus bibliai formájában került a kapitány elé. Itt volt minden együtt, a modern civilizá­ció legújabb vívmányai: egy hatalmas kereskedelmi hútóhajó, egy négymotoros repülőgép, a hajó és a repülőgép lokátorai, automata berendezései. A dolgot mégis azonban az emberi intuíció döntötte el. A megérzés. A kapitány megfordította a hajót, és a tájfun felé irányította, arra, amerre a repülőgép elindult. Egy magas hullám megemelte a tutajt, majd a következő pillanatban a „Sesná“- ra zúdult. A gép, mintha csak elfáradt volna a vízen himbálózni, nyomban süllyedni kezdett. A cápák... De a pilóták tapasztalt fickók. A parti őrség gépéről, amely most Haydie fölött körözött, egy világító gömb vált le. Aztán még egy és még egy. A vízbe hullottak, de nem aludtak el, a hullámok között még fényesebben ragyogtak. Hay­die ujjongott: most már egyetlen fehér fenevad sem merészkedik a közelébe. Az oktalan állatok félnek attól, ami számukra érthetetlen. Csakhogy nagyon hideg volt: a déli féltekén még tartott a tél, a Haydie-t már több mint tizenkét órája verdesték a hul­lámok. A kapitány fölment a fölső, nyitott parancsnoki hídra. Mint tengerésznek megvoltak a saját tapasztalatai. Az óceá­nokon és tengereken töltött hosszú évtize­dek alatt soha, sehol, egyetlenegyszer sem érte hajóját baleset. Nem keveredett külön­leges, kínos helyzetekbe, legföljebb ha viharba* Soha nem kellett kiadnia az „ember a vízben!“ parancsot, csupán a gyakorlatok során. Sohasem az ó hajója, mindig valaki másé fogott tüzet, kapott léket, ütközött össze. Alighanem ö volt az egyetlen hajóskapitány, aki egy árva repülő csészealjat sem látott. Mocsalov rég nem fürkészte úgy a vég­telen tengert, mint most. De jól emlékezett, hogy annak idején fürkészte. Régen, majd­nem negyven évvel ezelőtt. Húszéves volt akkor. A háború véget ért, de az ö élete továbbra is mindennap egy hajszálon függött: egy aknaszedö csoport tagja volt, amely a tengeren dolgozott. Több volt akkoriban az akna, mint a hal. Ép bőrrel megúszta, nem repült a levegőbe. Pedig könnyen megeshetett volna, gondolta a ka­pitány. A másodkapitány jelentette, hogy a loká­tor befogta a repülőgépet: egy bizonyos hely fölött köröz.- Tehát ott van — mondta a kapitány. Majd nyomban hozzátette: - Teljes gőzzel előre! Vagyis tizennyolc csomóval. Az óceánra leszállt az éj, de az mintha csak még jobban fölélénkült volna. Haydie tutaja úgy hánykolódott, mint egy labda. Maradék erejét arra használta, hogy meg tudjon kapaszkodni. Már nemcsak a repülőt, a hajót is látta. Az „Usszuri tajga" elvégzett néhány bonyolult manővert, és beállt az áramlással szemben. A manőverek lényege az volt, hogy a jobb oldali mentöcsónakot megvéd­jék a hullámoktól. Mindenki, aki nem volt szolgálatban, följött a fedélzetre. A zúgó óceánt figyelték. A hullámok között világító fényt távolról egy égő hajó maradványai­nak nézték, volt aki mentöcsónaknak.- Menjetek mindannyian - szólt a kapi­tány a segédtisztjeinek, Logvinovnak, Sztyepanovnak és Zaricsanszkijnak. - Vi­gyetek magatokkal még tizenkét matrózt. A csónak megkezdte küzdelmét a hullá­mokkal. A pilóták meglátták a csónakot a vízen. A repülőgép megfordult, továbbrepült, majd újra fölbukkanva közvetlenül a hullá­mok fölött száguldott a csónak irányába. Még száz méterre sem közelítette meg, amikor bekapcsolta nagy teljesítményű keresöreflektorát. A fehér fénysugár mutat­ta a pontos irányt a csónaknak egészen a tutajig.- Világítóbóják vannak körülöttünk - je­lentette a kapitánynak Logvinov: Majd valamivel később: - Egy ember gumituta­jon. - Aztán még később: - Egy kislány. Kinyitották a csónak fedelét, és egészen közel mentek. Most már jól láthatták, hogy nem gyermekkel van dolguk, hanem egy fiatal lánnyal. Kiszámították a hullám amp­litúdóját, és elkapták a tutajt. Az visszacsú­szott. Lehetetlenség volt tovább várni: Haydie már zuhant is feléjük. Átnyalábolták és behúzták a csónakba. Csurom víz volt. Enyhe hisztériás roham fogta el: úgy tűnt, mintha nevetne. De az is lehet, hogy sírt. Két matróz kihalászta a tutajt. A másodka­pitány összeköttetésbe lépett a kapitány­nyal:- A fiatal lány a csónakban van.- És hol a kislány?- Ő az.- Tud beszélni?- Igen - felelte a másodkapitány. - Már beszél.- Tudd meg a legfontosabbat - mondta a kapitány —, ki volt még vele.- Egyedül van. Azt bizonygatja, hogy egyedül volt. Ő maga vezette a gépet.- Vizsgáljátok át a környéket! - makacs- kodott a kapitány. - Lehet, hogy nincs magánál.- De nem - mondta már csendesebben a másodkapitány -, úgy látszik, magánál van. Nem olyan sokáig hánykolódott a ten­geren: tizenöt-tizennyolc órát.- Gyertek vissza - mondta a kapitány. Fél óráig tartott a visszaút a hajóhoz. súlyos, dübörgő hullámokat korbácsolt a szél. A matrózok Haydie-t nézték, a lány pedig ókét. A repülőgép leírt egy kört, s eltűnt az éjszakai égen. Többet nem látták. Haydie-t ragyogó tisztaságú, elkülönített betegszobába vitték. Natasa Popova dok­tornő várta. Stressz, zúzódások, lehűlés, mindebből bőven kijutott Haydienek. A megmenekü­lés öröme azonban csodákra képes... Amikor hajszárítót kért, hogy berakhassa a haját, Natasa Popova már tudta: pácien­se teljes rendben van. S elhozta a magáét. Amikor a pilótanő rendbe hozta magát, hogy találkozzon a kapitánnyal, az lejött hozzá.- Nos — mondta a kapitány angolul, majd kérdezte: — Hogyan érzi magát?- Oké — mosolyodon el Haydie. — Túl vagyok rajta. Köszönöm.- Felvettük a kapcsolatot Honoluluval - mondta a kapitány. - Elénk jön egy amerikai hajó. Négy-öt óra múlva kell találkoznunk. Aztán átszállítjuk a fedélze­tére. Addig is pihenjen. Haydie bólintott. Majd azt mondta:- Kapitány, nem is tudom, mi lett volna velem... A kapitány megérintette a vállát: „Ugyan.“ A szovjet szállítóhajó és az amerikai hadihajó, ahogy a kapitány mondta, öt óra múlva találkozott. Közeledett a hajnal. A vihar nem hagyott alább. Majdnem mindenki fölment a fedélzetre, hogy búcsút vegyen Haydie-töl. A lány megcsókolta a matrózokat, megölelte a hajóorvost, kezet fogott a kapitánnyal és segédtisztjei­vel. Odaért az amerikai csónak. A fedélzeti lámpák fényénél biztosítókötelet kötöttek Haydie-re, s a kötélhágcsóhoz vezették. A lány bátran lépett a hajó széléhez, hogy leereszkedjen a tizenkét méteres mély­ségbe. ,, Kedves Kapitány! Sajnálom, hogy eny- nyi idő kellett ahhoz, hogy megírjam Önnek ezt a levelet. Csakhogy mindazok után, amit átéltem, iúlságosan lassan tért vissza az életem a megszokott kerékvágásba. Nagyon hálás vagyok Önnek és a legény­ségének. Be kell azonban vallanom, kissé ideges lettem, amikor megtudtam, hogy szovjet hajó fedélzetére kerültem...“ Haydie még alig tért vissza az életbe, máris úrrá lett rajta modern világunk valamennyi rettegése. Elidegenedés. Gya­nakvás. Bizalmatlanság. Az emberiség súlyos keresztjei... Gondoljunk csak a ka­pitány habozására: kövesse-e a néma repülőgépet az ismeretlenbe? Haydie be­csületére legyen mondva, ö - akárcsak a kapitány - kilépett ebből a bűvös körből.- Ahogyan velem bántak, sokat segített abban, hogy a kétségeim eloszoljanak. Különösen hálás vagyok Natasa Popová- nak, akivel rögtön bará ti viszonyba kerültem. Mindenki, akivel csak megismerkedtem, roppant figyelmes és jóságos volt hozzám. Higgye el, bizonyos tekintetben még saj­náltam is, hogy olyan hamar át kellett szállnom az amerikai hajóra. Annyira szerettem volna jobban megismerni vala- mennyiüket... Amikor hazaértem, nyom­ban az érdeklődés középpontjába kerül­tem, de nemcsak azért, mert az óceánba zuhantam, hanem azért is, mert szovjet tengerészek mentettek meg... Mindenki kiváncsi volt, hogyan is néznek ki, milye­nek... Véleményem szerint, Önök igazi nemeslelkúségröl tettek tanúbizonyságot. Ezt a gondolatot igyekeztem megértetni honfitársaimmal is. Köszönök önnek min­dent. Haydie Ann Porch. “ (Szputnyik) „HOSSZÚ MENETELÉS“ Az Új-Kína hírügynökség jelentése sze­rint az ázsiai ország 2000-re tervezi saját úrhajó és úrállomás pályára bocsátását. Az illetékes minisztérium államtitkára elmond­ta, hogy a „Hosszú menetelés III.“ elneve­zésű hordozórakéta korszerűsítésén nagy­ban dolgoznak a kínai szakemberek, hogy a rakéta - kapcsolódva más országok űrkutatási programjához - esetleg külföldi objektumokat is az űrbe tudjon juttatni. OLASZ NEMZETI ITAL A TEJ? Az olasz fogyasztók szövetségének je­lentése szerint az olaszok egyre több tejet isznak. Az egy főre eső tejfogyasztás az előző két évben 76,8 liter volt. Az eddigi nemzeti ital - a bor — átlagos évi fogyasztása 1985-ben 73,2 literre csökkent (1984-ben 79,2 liter volt). Az említett jelentés a borfogyasztás további csökke­nését feltételezi, ami nyilvánvalóan az emlékezetes borbotránynak a következ­ménye. TÁBLAKORLÁTOZÁS Washingtonban szabályozták a Fehér Ház előtt tüntetők által hordott táblák nagyságát: területük nem haladhatja meg a négy négyzetlábat, vagyis az 1,3 négy­zetmétert. Az új rendelkezés megtiltja, hogy egy tüntető egyszerre két táblát vigyen. A hivatalos indoklás szerint meg kell előzni, hogy a tüntetők és tábláik akadályozzák a rálátást a Fehér Házra. KÉZEN JÁRVA KERESZTÜL AZ USA-N Bob Weeland 40 éves amerikai férfi szokatlan útra szánta el magát. A vietnami háborúban elvesztette mindkét lábát, s ezért Kaliforniától kézen járva érkezett Washingtonba. A 4480 kilométernyi távol­ságot 3 és fél év alatt tette meg. Kezére speciális bőrkesztyűt húzott, amelyet vic­cesen „futócipőnek“ nevezett el. Amint arról az AP hírügynökség beszámolt, Weeland most azt reméli, népszerűségét arra használhatja majd ki, hogy a szegény amerikaiak számára folytathasson gyűj­tést.

Next

/
Thumbnails
Contents