Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 1. szám

Dr. Malica Eduárd, miután egy évvel ezelőtt Ekecs (Okoő) körzeti orvosa lett, fiatalos lendülettel gyűrkőzött neki a feladatoknak. Tennivalója volt bőven, hiszen a Dunaszerdahelyi (Dunajská Stre- da) járás legnépesebb körzete több mint 3800 lakosának gondját, baját kell orvosolnia. Amikor délidőben az utolsó beteg is elhagyta a rendelőt, s a doktor elvégezte a nem kedvelt, ám kötelező adminisztrálást, munkájáról, életéről Így vallott: — Egyetemista koromban, no meg azután is, kardiológus szerettem volna lenni. De ez valahogy mégsem jött össze... Most már nem is bánom. Sőt, ki is élhetem ezt a szenvedélyemet, hiszen rende­lőmben - a szövetkezet jóvoltából - van egy megbízható EKG-készülék is. Szívügyem rendsze­resen ellenőrizni szívpanaszos betegeimet. És, per­sze, élvezem a körzeti orvos státuszát, azt, hogy sok szakorvosi problémát egyedül oldok meg. A mi­értemre azonnal válaszol: - Azért, hogy a betegnek ne kelljen a székhelyre utaznia. No meg azután, ki szeret orvoshoz járni, még ha tudja is, hogy ez szükséges, várakozni nemcsak a rendelők előtt, hanem a buszra, a vonatra is?! - mondta, majd arról a majdnem ötszáz lakosról is szót ejtett, akik a szomszédos településekről járnak az ekecsi ren­delőbe. Matica doktor a rendelőintézet vezető orvosaként megmutatta a kollégák - a gyermekorvos és a fog­orvos - munkahelyét.- A rendelők méretei megfelelők, ám a váróter­meknek nevezett előszobák gondot jelentenek or­vosnak, betegnek egyaránt. Ha ketten, hárman várakoznak, az érkezőknek vagy el kell menniük, vagy kint kell várakozniuk. Ez az egyik rossz. A másik az, hogy fennáll a fertőzés veszélye, hiszen a nyári hónapokban vagy ötvenen, telente hetven- nyolcvanan is meafordulnak a rendelőben. A beszélgetést halk kopogás zavarja meg. Vihota észter egészségügyi nővér beszél a látogatóval ,- majd meg sem kell szólalnia, s az orvos máris índuí. Beteghez hívják. A nővértől tudom meg, hogy „főnöke“ a Vöröskereszt helyi szervezetének lelkes elnöke, hogy a körzetben kétezerre tehető a vörös­keresztesek száma, hogy az orvosi témájú szakelő­adásokat előszeretettel látogatja a lakosság.- Legnagyobb gondunk a véradók toborzása - mondja őszintén. - A tavaszi, illetve az őszi munkák idején az emberek nem veszíthetnek egy napot sem, s ha ilyenkorra tűzik ki a véradás napját, bajban vagyunk. Mi itt megbecsüljük önkéntes vér­adóinkat, azzal jutalmazzuk őket, hogy szükség esetén soronkívül részesülnek kezelésben. Készségesen beszámolt arról is, hogy a doktor gyakran látogat el a mezőgazdasági üzemekbe, ahol ellenőrzi a biztonsági előírások megtartását és nagy figyelmet fordít a veszélyes munkahelyeken dolgozókra. Erre azért is szükség van, mert az itt dolgozók felénél a vizsgálat már kimutatta a károso­dást.- Hol is hagytuk abba? - kérdezi már az ajtóban Matica doktor, miközben röviden beszámolt a láto­gatás eredményéről. - Epebántalmak - búcsú után gyakran van szükség beavatkozásra. Ennek kapcsán került szóba a beteg és az orvos viszonya. - Gyakran csupán azáltal, hogy meghall­gatom a beteg tényleges vagy vélt panaszait, gond­jait, máris javul az állapota. - Ez így igaz - szólt közbe Eszter nővér. - Matica doktor türelme határ­talan. Talán ezért is szeretik betegei. - Vallom - folytatta gyorsan az orvos -, hogy a pszichoterá­piás kezelés, mert hiszen erről van szó, megfelel alkatomnak, jellememnek. A jó szó, a biztatás gyakran több a legjobb orvosságnál. Vágyai felől faggatom és ő az új rendelőintézetről beszél. - A következő ötéves tervidőszakban felé­pül az új, korszerű, kényelmes, tágas és világos rendelőintézet. Gyakran elképzelem, hogy leendő betegeimnek mennyivel többet nyújthatok majd én is. Beszélgetőtársam nem hallgatta el a felmerülő nehézségeket sem. Azt, hogy ekkora körzetben jelenleg - hosszantartó betegség miatt - nincs geriátriai nővér, akinek vagy ezer idős lakost kelle­ne ellátia. S így az orvos felkeresi és ellátja azokat, akik már nem tudnak a rendelőbe menni, illetve nincs hozzátartozójuk, aki oda kísérné őket. Bosz- szantja az is, hogy a járásban körülményes a beteg kórházi elhelyezése, hiszen köztudott, a dunaszer­dahelyi kórház ágykapacitása nem elegendő. Szó­ba kerültek a hétköznapok sikerélményei is. Amikor pontosan diagnosztáit és ezt szakorvos kollégája is visszajelezte, amikor gyors beavatkozással életet mentett, vagy amikor az általa ajánlott gyógymód, gyógyszer segített. És szólt a bánatot, fáradtásot feledtető kikapcsolódásról, a zenélésről éppúgy, mint a tanulással töltött estékről vagy a sportolás, olvasás szeretetéről.- Úgy érzem, az eltelt egy esztendő elég volt ahhoz, hogy megismerjem a körzetembe tartozókat s ők is engem. Sokrétű, érdekes munkát végezhe­tek, ezért szívesen vállalom a többletmunkát. S ma már kijelenthetem, hogy ez a munkám is a szívügyem... PÉTERFI SZONYA K ati néni öreg már, a nyolcvanadik évét ta­possa. Mégpedig posztócipő­ben, fűzősben. A fűzővel ugyanis szabályozni tudja da­gadt lábán a cipő bőségét. Szomszédasszonyunk volt. Huszonöt éve minden évben I - már csak a sírokhoz járok haza a falumba - meglátoga­tom. Mindig szeretettel fogad. Kitartó a szeretete. Nemcsak mi, mások is szeretik. Be-be- járnak hozzá, felmossák ; a konyháját, bevásárolnak ne­ki. Volna, ki megvegye az új posztócipőt is, de hát ott nem lehet kapni. így engem kért meg:- Esztikém, ott több bolt van. Vegyél nekem posztóci­pőt, fűzőset, mert csak ebben tudok járni.- Hányasat?- Hatosat. APOSZTÓCfPÓ- Ilyen nagyot?-gondoltam, | hiszen ő maga olyan kicsike, i a váltamig sem ér. Már másnap megláttam i a legelső cipőboltban a fűzős posztócipőt. Úgy látszik, itt nem gond.-Csak ötös van. Cipzáras- ban van nagyobb. Nem baj, ha itt van ötös, másutt lesz hatos. Mindennap megnézem egy-két helyen. Ne csalódjon bennem! S megkezdődik a cipővadá­szat. Mindennap más útvona­lon megyek haza. Három-négy cipöboltot is útba ejtek.- Hatos nincs. Fűzős nem is volt.-ötös van. Cipzárasban van hatos.- A jövő héten kapunk árut. - Mi nem tartunk, de nézze meg bazárban!- Csak nagy számok vannak. Nem adom fel. A második héten már az ismerősök is se­gítenek. Feltérképezzük a vá­rost, közösen határozzuk meg a napi útvonalamat. Sót, az egyik ifjúsági áruházban lát is a kolléganőm a hatosok közt fűzőset. Rohanok oda. Hatos volt, fűzős, de fent nagyon ke­I mény, széles bőrszegéllyel. Ez nem lesz jó, törné a da­gadt lábát. Keresem tovább. Makacs leszek és kitartó. Már nem is bosszant a sikertelenség. S míg körülöttem mindenki náthás, nekem a délutáni séták jót tesznek. Pedig már a hó is hull, s a csizmám átázik a la­tyakban. Végre! A cipőáruház első emeletén a hatosak között, egy pár. Fűzős! Pontosan olyan, amilyet a lábán láttam ko­pottan.- Nézze már meg kérem, hogy hatos-e!- Igen, hatos. A pénztárhoz; fizetek, vi­szem. Talán még ma elmegy. Hogy fog örülni. Lesz cipője, olyan, amilyet akart, úgy örü­lök, mint a hadvezér, ha csatát nyer. Nem számít az átázott kabát, a beázott csizma. Nem is fázom. A postaládában egy lap. „Eszterként! Nekem csak az ötös cipő jó, a hatosban ele­sek. Nem is tudom, miért mondtam hatost?“ Még csak négy óra. Vissza­megyek, kicserélem.- ötösben csak cipzáras.- Azt nem tudja felhúzni. Akkor adják vissza az árát!- Csak a boltvezető teheti.- Hol van? Emeletre, férfiosztályra, rak­tárba, irodába. De hogy ma­gyarázzam meg?- A nagymama nyolcvané­ves... Egy órája vettem, de igen nagy... Elesik benne. A főnök jó ember. Már adja is vissza a 66 koronát. Ez rendben, de cipó nincs. Hol is volt még fűzős ötös­ben? Gyorsan, míg be nem zárnak! Már mindenütt csak cipzá­ras van ebben a számban. Másnap megírom Kati néni­nek. Délután újabb levél. Zsu­zsi nénitől, a másik szomszéd- asszonytól. „‘Tudom, hogy Ka­tinak is keresel posztócipőt, légy szíves nekem is venni egy pár fűzőset, hatosban...“ Reménykedem: tegnap vit­tem vissza egy párat.- Még aznap elvitték - tárja szét karjait az eladó. Kezdem elölről. '- Posztócipő, fűzős, ötös vagy hatos...- Csak cipzáras...- Fűzős posztócipő...- Három és felesben... LELKES ESZTER Kiérdemelték a példás címet ÚJ szú 9 1986. I. 4. A határőrségre jellemző kép fo­gad. Kihaltak a folyosók, a szállás­körlet csendjét csak időnként a. váltásra induló járőrök verik fel. Kamii Öelka közlegény, a század ügyeletese ellenőrzi az indulókat, aztán körülnéz az udvaron, hogy mit csinálnak a gépjárművezetők, gyakorlatoznak-e a kutyavezetők. Pavel Mikloéoviő, az egység pa­rancsnoka elégedetten jegyzi meg:- A körletben uralkodó csend nem jelent tétlenséget, hanem azt, hogy minden a legnagyobb rend­ben van. A határőrök egy része szolgálatot teljesít, a másik foglal­kozáson vesz részt, a harmadik pedig alszik. Ám ha megszólal a riasztó berendezés, percek alatt mindenki a helyén van, hogy telje­sítse az ilyen esetben reá háruló feladatot. Helytállásukat, jó munkájukat mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a nyolcvanas években tavaly negyedszer nyerték el a példás egység címet. A segédhatárőrök segítségével százszázalékos biz­tonsággal őrzik az államhatár reá­juk bízott szakaszát.- Mindez a jó, kollektív munka eredménye - folytatja a parancs­nok. - Szívesen gondolok vissza azokra a katonákra, akik ma már tartalékosok, de nagymértékben öregbítették az egység jó hímevét. Ján Cipka hat, Makacs Géza két határsértöt tartóztatott fel. Fény­képük ott látható az egység em­lékszobájában. Peter Broz őrvezető, a SZISZ- alapszervezet elnöke nyit be a pa­rancsnoki szobába. Szívesen be­szél életükről.- Nemcsak a politikai és a harci kiképzésben érünk el figyelemre méltó eredményeket, hanem a szakköri tevékenységben is - mondja. - A határőrség ifjúsági alkotó versenyébe is bekapcsoló­dunk. A határőr olimpiászon, ame­lyen egy járőrünk vett részt - Jozef Fecko és Lencso Sándor közlegé­nyek - az országos fordulóban a 3. helyet szereztük meg.- Úgy élünk itt mint egy nagy család. Közösek az örömeink, a gondjaink - viszi tovább a szót Matus Ernő határőr. - Ha kell, helyettesítjük egymást a szolgá­latban. Együtt fogyasztjuk el az otthonról kapott finomságokat. Nem azért mintha Stanislav Sev- őík úrvezető főszakács és társai nem jól főznének, hanem mert az otthoni ízeket semmi sem pótol­hatja. Egyébként az étterem egyik sarkában mindig talál ennivalót az, aki megéhezik. Az egység katonái maguk is • Kamii Öelka igyekeznek a közös asztalra vala­mit letenni. Az ételhulladékból évente tizenkét sertést hizlalnak, így havonta egyszer sertést vág­nak. Gyümölcsös kertjük van, évente két tonnányi szilvát értéke­sítenek, s általában nyolc mázsa alma kerül a katonák asztalára. Szabadidejükben etetik az állato­kat, gondozzák a fákat. Segítenek a közeli település fejlesztésében is.-A kiképzési évben több mint ezerhatszáz liter üzemanyagot ta­karítottak meg a gépkocsiveze­tőink, ami elsősorban is Radek Zatoéil közlegény érdeme - véle­kedik a parancsnok. - Ó felel a jár­müvek műszaki állapotáért, a gép­kocsivezetőkért. Hogy hogyan csi­nálja, magam sem tudom. Az egy­ségnél a nap bármelyik órájában minden jármű üzemképes.- Lakatos a szakmám, de még a bevonulás előtt letettem a szak- érettségit - mondja magáról Ra­dek Zatoőil. - Mindig érdekelt a motor. S mivel az egységnél nekem is megvan a magam jár­műve, javítására, ellenőrzésére csak a szabadidőmben érek rá. Nálunk még a szakács is szolgá­latba jár, így én sem vagyok ki­vétel. Ez a zidlohovicei fiú tagja a pártalapszervezet vezetőségé­nek, a SZISZ-szervezetben pedig az elnöki tisztséget látja el. Halk szavú, de ha a szolgálat megkí­vánja, nem enged a negyven- nyolcból. A második karácsonyt töltötte az egységnél. Mint példás határőrt megillette volna a sza­badság, de ő azt mondta, hadd menjenek haza a nősek.- Jó kapcsolatot sikerült kialakí­tani a polgári lakossággal - állítja Kamii Öelka, a század agitátora. - Eljárnak közénk a pionírok, de írók és színészek is. A közelmúlt­ban járt itt Ludovít Feldek író és Lubo Pavlovié színművész. A be­• Radek Zatoéil (A szerző felvételei) szélgetések során segítenek a fi­úknak az alkotóversenyekre való felkészülésben is. Hogy mikor jut idejük a sporto­lásra, nehéz megmondani, a ma­gasabb egység parancsnokságán mégis azt mondják róluk, hogy itt a legjobb a katonák fizikai erőnlé­te. Nyáron a labdát kergetik, télen asztali teniszben mérhetik össze erejüket és rendszeresen tartanak terepfutó versenyt. A legjobbak neve felkerül a faliújságra.- Méltó keretek közt töltöttük az ünnepeket - hangsúlyozza a SZISZ alapszervezet elnöke - Ka­rácsony estén halleves, rántott ponty és krumplisaláta volt a vacsora. Itt voltak velünk a tisz- a vacsora. Itt voltak velünk a tisz­tek és a kisváros nemzeti bizottsá­gának képviselői is, akiktől aján­dékcsomagokat kaptunk a kará­csonyfa alá. Szilveszterkor sült li­ba és kacsa szerepelt az étlapon. Igyekeztünk egymást úgy váltani a szolgálatban, hogy az éjfélig nyúló közös vacsorán mindenki részt vehessen. Senki sem szo­morodott, ültünk, énekeltünk, de bármelyik percben a helyünkön lettünk volna, ha riasztják az egy­séget. Esteledik, amikor búcsút ve­szek ettől a példás határőregység- töl, amelyben szlovák, cseh és magyar nemzetiségű fiúk együtt vigyáznak az államhatár biztonsá­gára, mindnyájunk nyugalmára. Szigorúak önmagukhoz, egymás­hoz, mégis összetartanak mint egy nagy család. Nem rejtik véka alá, hogy a példás címet az idén is meg akarják védeni. NÉMETH JÁNOS • Peter Broz

Next

/
Thumbnails
Contents