Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-27 / 26. szám
Útközben anyám jutott eszembe, a napokig tartó feszült lelkiállapota, amint a rozoga konyhai székeket glédába állítja, s időnként gondosan törülgeti őket a kötényével. A vizespoharat hamuval fényesre sikálta, a nap felé fordította, és így szólt:- Látod, milyen szép? Majd a kezembe adta, hogy keressem meg benne a szivárványt. Szivárványt, a fények gyermekét, a reményt adó százszínű szalagot, mely ott rejtőzködik minden vízcseppben, üvegben, szappanbuborékban. Vártunk. Már két napja vártuk a látogatókat, hiába. Lett volna dolgunk elég, de akkor éppen az foglalkoztatott bennünket, hogy szegénységünket elrejtsük a kíváncsi szemek elől. Nem szerettük a váratlan vendéget. Gondolataim össze-vissza csapong- tak, mint az utazó emberé. Hol a tájat néztem, hol a körülöttem levő embereket, akik magúkba mélyedve hallgattak, s ki tudja, az ő eszük is hol járt. Az autóbusz lassan haladt velünk a zötyögós úton. Szinte sejtettem, hogy Szombathék- hoz a legrosszabb időben érkezem. Hát persze, szerda van, állapítottam meg magamban, anyám is mindig szerdán mosott, teknóben, szappannal. A konyha tele volt gőzzel, alig láttuk egymást, a legszívesebben visszaléptem volna, de már nem lehetett.- Jó napot kívánok! - köszöntem tétován.- Ó, tanár úr! - válaszolt a ködből egy női hang.- Elnézést kérek az alkalmatlankodásért - dadogtam.- Csak nem történt valami baj?- Baj? Dehogy. Én ostoba, mérgelődtem, s hirtelen rájöttem, hogy volt tanítóim okosabban cselekedtek, amikor előrejelezték látogatásuk időpontját, még akkor is, ha napokat késtek.- Tetszik tudni, időnként meg kell látogatnunk a szülőket... - magyaráztam r'estellkedve, s éreztem, hogy elpirulok. Az asszony széket tolt mellém, melyet a kötényével törölt le.-Tessék helyet foglalni! Sajnos, a házba nem vezethetem be, ugyanis üres, a napokban lebontjuk és újat építünk helyette. Addig a nyári konyhában húzzuk meg magunkat, pár hónapig kibírjuk valahogyan. - Közben kitárta az ajtót, hogy friss levegő jöjjön be. A tűzhelyen edények sorakoztak. A nagyobbak tele forróvízzel, a kisebbekben étel, az egyikben talán éppen paradicsomleves főtt. Az asztalon hatalmas dézsa, púpozva nedves ruhákkal. Mögöttük alig vettem észre az öregembert, aki a prices szélén üldögélt.- Jó napot kívánok - bólintottam felé. Az öreg lassan, nehezen felállt.- A nagyapa - mutatott rá a fiatalasz- szony. - Nem szereti a hideget.- A csontjaim fáznak - mondta az öreg hangosan, mintha nagyothallókhoz szólt volna.- Csak így, kézzel mosok - mentegetőzött a fiatalasszony. - Mi még amolyan maradi népek vagyunk. Meg most a ház miatt nem telik mosógépre. Enyhe melegség járt át. Valahogy meg kellene értetnem ezekkel az emberekkel, hogy ne zavartassák magukat, nekem minden jó így, ahogy van. Mintha nem is idegen helyen járnék, hanem otthon, anyámék házában. Gondolataim évtizedeket röppentek vissza, tekintetem a bepárásodott ablakra tévedt. Mi lenne, ha most felállnék, s ujjammal az üvegre- törökbasákat meg mindenféle figurákat rajzolnék? Biztosan azt hinnék, megháborodtam. Az öreggel próbáltam szóba elegyedni. Az egészsége felöl érdeklődtem, közben az asztalon megláttam az olcsó mosószappant. Ugyan, hol árulnak még ilyet? Meg is kérdeztem.- Nem hiszi el, ha megmondom. Még a háborúból maradt meg - válaszolta az asszony.- A háborúból?- Igen. Most, hogy a házat lebontjuk, mindenféle limlom előkerül. A padláson találtam egy katonaládában. Gondoltam, kipróbálom, mennyire habzik. Kitűnően. Vajon miből főzhették?- Miből, miből? Mondtam, már neked, hogy emberből - szólt közbe az öreg. A fiatalasszony nevetve megborzongott.- A papa szeret bolondozni. Mindenféle hajmeresztő meséket talál ki, sokszor a gyerekeknek is. Haragszom ezért.- Meséket. Én mindig igazat mondok, de ti kételkedtek benne. Furcsa nyugtalanság vett rajtam erőt, hátamon végigfutott a hideg. Éreztem, valamit mondanom kéne, de nem vagyok ura a gondolataimnak. Ha megszólalok, a szavak úgy bugyognak majd elő belőlem, mint föld mélyéből a forrás, cél nélkül, de szigorú rend szerint. íme, már itt is vannak.- Erre is éltek a háború előtt zsidók?- kérdeztem.- Éltek ám - csillant fel az öreg szeme -, de még milyen gazdagok! A báróék. A tanár úr nem tudta? Hát persze, maga messziről való. Itt a báróé volt minden. A föld, a kastély, a falu, még az emberek is. Igen, mi is az övéi voltunk, a híres nagy emberé. - Hirtelen mozdulattal a sublóthoz lépett, egy ideig kotorászott benne, majd elkezdett hangosan kiabálni.- Böske, Böske! Hová tetted a régi pénzt?- Miféle pénzt?- Hát a pöngőt, amin a báró aláírása látható.- Elfelejtette, hogy a Palikának adta? Biztosan a kamrában van a kacatjai között.- Csak meg akartam mutatni a tanár úrnak, hogy a szavam igaz. Elhiheti, hogy nem akárki volt a mi bárónk, ó írta alá a bankókat, s névjegye nélkül elveszett volna a hitelük.- És mi lett a sorsa?- A pöngőnek? Hiszen tudhatja.- A bárónak.- Ó, kérem, elszelelt. Mielőtt bejöttek volna a németek, autóba ült, és huss!- A kezével is intett hozzá, hogy mutassa, milyen gyorsan tűnt el a báró.- De él még. Lehet vagy nyolcvan esztendős. Az örökösei egyszer itt jártak és megnézték a kastélyt, meg a parkokat. Nézhették. A kastélyból iskola lett, a vagyonból pedig szövetkezet. Igaz, előbb felosztották közöttünk, volt cselédek között, de ez egy másik história. Megszokták azok a földek, hogy együtt legyenek. Szerettem volna, ha az öreg mielőbb befejezi a báróék történetét, engem most más érdekelt.- Szegényebb zsidó nem élt a faluban? - kérdeztem.- Dehogynem, csakhogy azok senkik voltak a báró úr mellett.- Akárcsak a mi Grünwaldunk.- Ezeket nem Grünwaldnak hívták, hanem hogyanis? Bözsi, nem tudod? Látja, mennyire kihagy az emlékezetem, pedig nem is vagyok ám még olyan öreg. Csak a csontjaim fájnak. Minden időjárásváltozást megérzek. Előbb fázik az a kutya csont, aztán meg elkezd sajogni, s olyankor se éjjele, se nappala az embernek. Sem ülni, sem állni nem jó, feküdni meg még úgysem. De sokat háltam én a puszta földön, uram. A mai fiatal talán ki sem bírná. No, eszembe jutott, de csak a leányuk neve: Sári. így mondták röviden, Sári. A férfi megint hosszas beszédbe kezdett, én pedig Grünwaldra gondoltam. Hosszú nádtetős házban lakott a falu közepén. Első szobája az utcára nyílott, és az volt a vegyesáru bolt. Fűszert, sót, cukrot, petróleumot, ökörláncot és tehén- vakarót meg mindenféle furcsaságot lehetett nála kapni. Medvecukrot is, likashatosért. Emlékszem, hajat is vágott meg cipőt varrt nekem. Colstokkal mérte meg a talpamat, nagyon hideg volt és csiklandozott. Nevettünk, anyám, Grünwald meg én. Később nagy sárga csillagot ragasztottak a mellére, így kellett járnia az utcán. Egyszer valaki pofon ütötte a boltja előtt, de hogy ki és miért, azt máig sem tudom. Aztán egy éjjel a családjával együtt elvitték. Az iskolában a tanító azt magyarázta, hogy a zsidóknak azért kell bűnhődniük, mert egyszer keresztre feszítették a megváltót. Azon az estén azt kérdeztem anyámtól, hogy Grünwald bácsi is ott volt-e a keresztrefeszítésnél. Anyám csodálkozva nézett rám és csak ennyit mondott:- Ezt te még nem érted meg fiam. Az emberek néha gonoszak és kitalálnak mindenfélét, hogy saját bűneiket elpalástolják. Grünwald bácsi jó ember, szegény, és kiszolgáltatott, akárcsak mi. így őrizd meg őt az emlékezetedben. Szombathné, miután letakarította az asztalt, harapnivalóval és üveggel sürgölődött.- Ne fáradjon! - mondtam. - Én a következő busszal már utazom is vissza. Sajnálom, hogy feltartóztattam a munkájában, ha legközelebb errefelé járok, inkább megüzenem... - Megint szamárságot mondtam, s tagamban bosszankodtam miatta. Van ezeknek az embereknek gondjuk éppen elég, nemhogy engem várjanak, mikor méltóztatom náluk tiszteletemet tenni. Hiszen a fiuk rendes, szorgalmas tanuló... Vigye ördög, ha már asztalt terített az asszony, bekapok valamit, aztán szedem a sátorfámat. Az öreg nagyon belelendült a mesé- lésbe.- Tudja, az a Sári olyan csúnya kövér lány volt, és mint a legtöbb zsidó, vörös. Ezek a maiak már nem igazi zsidók. Szőkék, barnák, feketék, az orruk sem jellegzetesen görbe. De amint látom, ez magát nem nagyon érdekli.- Tessék csak mondani, hallgatom.- Egyszer, még a háború elején, bent jártam a faluban. Valamit venni akartam a szatócsnál, talán kocsikenőcsöt, mert ahogy emlékszem, elég korán mentem. Csakhogy szombat volt, s én elfelejtettem, hogy a zsidók szombaton nem dolgoznak. Ott ólálkodtam egy ideig a bolt előtt, s egyszer csak kipenderült az udvarra Sári. Körbeforgatta a fejét, mint a héját kémlelő kotlós, engem biztosan nem vett észre, mert felemelte a szoknyáját és dolgát akarta végezni. Nagy csupasz fenekét felém fordította, hanem az én számon is kiszaladt ám a szó.- Nicsak, kél a nap! - mondtam. Látta volna, hogy milyen rémülten szaladt be előlem. Nevettünk.- Ne nehezteljen ránk tanár úr, a papa mindig ilyen tréfás dolgokat mesél. Szeret huncutságokat mondani, csakhogy nevessünk. Lehet, hogy nem is így történt, ahogyan elmondja.- Te csak ne hazudtoljál meg engem Bözsi, éppen így volt, amint most hallottad. Az asszony is nevetett.- Méghogy kél a nap. Mik nem jutottak magának eszébe?- Azt már tudja a tanár úr is, hogy mi lett a kövér Sáriból...- Szépen kérem, papa! - szólt közbe erélyesen Szombathné.- Jól van, no. Hát akkor falatozzunk, de előbb kóstoljuk meg a szilvóriumot. Isten, Isten! - emelte magasra poharát, hogy az enyémhez koccintsa. - Mifelénk erre azt mondják, papramorgó. Biztosan azért, mert ha az ember behörpint belőle, még a jámbor papot is megmorogja. Mennyivel másabb ember ez az öreg paraszt, mint az én nagyapám volt, pedig, ha ránézek, akár az ikertestvére is lehetne.' Az én öregjeim sosem tudtak volna mások balsorsáról ilyen könnyedén csevegni. Amikor Grünwaldékat elvitték, olyan mélységes csend ült ránk, mintha valaki a családból halt volna meg. S mikor a háború után visszajött a lányuk, Olga, anyámék könnyes szemmel hallgatták végig a zsidó család tragédiáját. „Volt egy őr - mondta egy a sok közül, aki embert látott bennünk. Soha nem váltott velünk szót, hiszen nem volt szabad, de az ember valahogy megérzi, ki az, akinek lelke van. Egyszer a közelébe férkőztünk a húgommal és suttogva megkérdeztük, mondja meg, mi lett a szüléink sorsa. Csak annyit felelt kurtán: majd holnap. És másnap a drótkerítésen áthajitott nekünk egy darab szappant. Mindenem elveszett. Apám, anyám, húgom, de két dolgot sikerült megmentenem, s ezeket az életem végéig őrizni fogom. A szappant meg a csillagot.“- A tanár úr nagyon gondterhelt - rezzente« fel tűnődésemből az öreg. - Ne törje magát annyira! Igaz, rosszak a mai fiatalok, nem tisztelnek se istent, se embert. Tudja, valamikor teljesen másképpen volt minden. Ott a hiba, hogy keveset verik őket. Majd a sors feladja nekik a leckét, de az kemény lesz. No, tartsa a poharát!- Köszönöm, nem kérek többet.- Ilyet a városban úgy sem ihat, ez valódi, nem hamisított ám. Én mindenben a valódinak vagyok a híve. Látja, a lányom is szapannal mos, nem mosóporral, amitől kiütést kap az ember és viszket tőle a bőre. A gyomrom idegesen összerándult. Hát ennek az átkozott szappantémának már sosem lesz vége? Mi a csodának kellett elkezdeni?- Egy kis vizet kérnék, ha szabad.- Vizet?- Hát,ha szomjas,tanár úr, akkor igyék bort. Bözsi, elfeledkeztünk a kancsórói. Tudja, én úgy szoktam inni, mint a marha. Ne lepődjön meg! Valamikor még kisbéres koromban megkérdezte tőlem a gazda, Lajos, te hogyan iszol, úgy mint a disznó, vagy úgy, mint a marha? Azóta is mindig evés után iszok. Megpróbáltam mosolyogni az öreg adomázásán, de a felkínált bor helyett maradtam a víznél. A háziasszony készségesen szaladt a kútra, hogy friss vizet hozzon, s hagyományosan füles üvegpohárból kínált. Csak pár kortyot ittam belőle, nem esett jól. Talán, mert nem volt hamuval fényesre sikálva a pohár és a fény felé fordítva hiába kerestem volna benne a szivárványt. Ivan ! Lengős gyűrött < és évek önmaga Arany a s mögöt ó, és a / mint a rí Lengős sorsokk mikor a zsoldos\ így vágy - holnaf a mater emberi i simogat hadigép a létezé összeke De mi a a történ az izmo a lény c ezer oly mely őt És patk hová a fflriKsiwi«irat5iraf5irsirafüriif SSSSBSSBSSSJSláSSBBSSBSSaaSSSSBBSEaBO Ivan Habaj A vályogtéglából rakott magányos, ház a gyümölcsös és a végtelen sí határán állt. Fehérre meszelt falai már n vonzották az ember tekintetét. A házhoz nem tartozott gyümölcsös, nyeskert, de még virágoskert sem. A h tágas térséget sűrű, rövid szálú fű r A füvet apró, sötétzöld lóhere tarkította a lóhere vadon nőtt. Nem ültette, nem senki, csak az eső öntözte meg nét mégis olyan üde és szép volt a gyep < mellett, hogy felvehette volna a verseny lyik városi park gondosan ápolt pázsitjí A gyep közepén, a ház ajtajával szer öreg körtefa állt, nem messze tőlük i öregebb, terebélyes diófa. A lombsátor ban beton kútgyűrű fehérlett. A gyümölcsösök közti mezsgyén ec nyáriasan öltözött, fehér vászoncipős fii Fütyörészett, s közben a barack mölcstől roskadozó ágait nézegette. A1 közt sárgállott az édesre érett barack, dett a szüret. Nemsokára baracklekvártól lesz illat nyék, gondolta a fiú. Az udvarokb raknak, és a lángok fölött kormos rotyog majd a sűrű, sötétsárga lekvár, száll az édes illat, rajokban csalogatja zsakat és a méheket, ott zümmögnek főzök feje fölött, hiába hessegetik ökí egy életével fizet tolakodásáért. A fiú vidáman szökdécselt, már el a rá váró napoknak. Nyár eleje volt, £ készülődtek szerte a vidéken. Küsz a legszebb évszak.
