Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-27 / 26. szám
EONARDO szélben szálló sörényed, melybe rég nem takarózik a lélek, s még lépések sora, , önmagad misztikusa. züsttel patkóit lópaták, n üresség botorkál, des ragyogása, tban az asztal sötét fája. is utak, utak, utak, )rúkkal s városokkal roskatag, ázsitját egy szálig levágta sjedelmek, hercegek rossz kaszája. ba, emelni a súlyos szárnyakat rább, szeretetböl az emberi bensőbe egy hajszálon így ereszkedni alá, fejszéjével körülfaragni szegekkel általfúrni, ézmozdulattal váratlanul ye merülni konokul, i létezés kihűlt keverőedényében t és a rosszat egyképpen. a mélyben, leglejjebb, il hevíti a lelket, a bőr bársonya alatt drendű, harmadrendű marad, >ég, ezer olyan arc van, viszálykodva, harcban. 5 csótár nélkül a lovak, n ér fel, hegynek iramlanak. KULCSÁR FERENC fordítása S zeretek bent üldögélni itt az üzletben. Igaz, kicsi, hogy két ember alig tud elférni benne, de azért mindennek pontosan megvan a helye. Engem sosem érdekeltek valami nagyon az újságok, eleinte még féltem is, hogy nem lesz elég vevőm. De jönnek ám egész nap, hogy alig győzöm őket kiszolgálni. Sokszor bent vagyok még munkaidőn túl is. Nem sürgős a hazamenés, minek sietnék. A cigarettaárus itt velem szemben, az út másik oldalán (szomszédnak hívom, így szoktam meg), alig várja, hogy leteljen a munkaideje, az utolsó vevőket már ki sem szolgálja. Azelőtt sokszor meglátogatott, kávézgattunk. Sokszor elmondta, mennyivel melegebb van itt, mint őnála. Az újságokba is belelapozott néha. Többször megfigyeltem (innen jól oda lehet látni a túloldalra), hogy öli az unalom, de ha akad egy vevő, rögtön úgy tesz, mintha rengeteg halaszthatatlan dolga volna. Mindenkit megvárakoztat. Mondták nekem, hogy elég mogorva ember. Egy nap nálam kezdte vásárolni az újságot. Láttam rajta, hogy ót sem érdekli valami nagyon, és örültem, hogy mégis átjön érte. Szerettem volna adni neki még néhányat, amilyeneket soha nem i is kért, aztán mindig meggondol- ' tam magam. Egyszer megkérdezte, hogy dohányzom-e. Csak megráztam a fejem. Tudtam én, hogy nem is komolyan kérdezi. Azt szerettem a legjobban, mikor átjött hozzám ide az üzletbe egy kávéra. Leültettem a székre, én meg odaálltam a gyorsforraló mellé, és figyeltem, forr-e már a víz. Ilyenkor sohasem gondoltam arra, hogy mondanom kellene valamit. Biztos és nyugodt lehettem, hogy itt marad egészen addig, amíg el nem fogyasztja a kávéját. Amikor újságért jött, sohasem tudtam neki annyira örülni. Pedig hallgatni jobban szeretek, a legjobban. Arra meg végképp sohasem tudtam volna rászánni magamat, hogy én beszéljek, csak féltem volna, hogy nem érdekli. Nem annyira mogorva, mint mondják. Mindig válaszolt a kérdéseimre, ha nem is bőbe- szédüen. Sohasem mondta, mikor jön, így hát mindig vártam. Még a halaimat is elhanyagoltam egy kicsit, hogy megvárhassam, amíg bezárja az üzletet. Köszönés helyett inkább csak bólintottunk egymásnak, amikor megérkezett, s már álltam is fel, hogy leülhessen a székre. Ilyenkor már kevesen jártak erre. Hallottam a lélegzését. Egyszer itt maradt sokáig, még azon túl is, hogy megitta a kávéját. Úgy láttam, nagyon fáradt, és örültem, hogy csönd van, s egyetlen kései vevő sem zavarja nyugalmunkat. Mielőtt elment, sóhajtott egyet, aztán határozottan az arcomba nézett. - Még ha dohányoznék - mondta tompán -, de soha életemben! Megérti? - Egy ideig még az arcomon hagyta a tekintetét, aztán ahogy lehajtotta fejét, észrevettem, hogy az inge piszkos egy kicsit. Nem akartam azt mondani nem is olyan rossz ez a munka, és hogy megszokja majd. Mindenki ezt mondja. Tudtam én, hogy nem annyira mogorva, ahogy beszélik róla. Emlékszem, amikor először kínálta meg cigarettával azt az asszonyt. Tele volt az üzletem gyerekekkel, úgy zsibongtak, mint a kismadarak otthon az eresz alatt, s ahogy fölálltam, hogy adjam nekik az árut, épp megláttam őket. Az asszony alighanem nevetgélt, mert a fogai minduntalan ellepték a száját. Azt hiszem, több cigarettát is elszívhatott egymás után, bár nem láttam, el voltam foglalva nagyon. Később, amikor a gyerekek elmentek már, az asszony még mindig ott állt az üzlet előtt, fújta a füstöt, és alighanem még akkor is nevetgélt, mert a fogai minduntalan ellepték a száját. A gyerek meg csak egyre ott tekergett a szoknyája körül. Gondolom, ment volna már nagyon. Egy idő múlva már rendszeresen, mindennap megjelent, ő meg egyre több cigarettával kínálta. Megértettem én, hogy nem fog ö most már soha betérni hozzám egy kávéra, de azért csak várogat- tam. Besötétedett, és sötét volt az üzletben is (nem gyújtottam villanyt), nem lehetett hallani mást, csak a víz forrásának bugyboréko- lását. Aztán egy idő múlva elindultam haza. Otthon mégis jobb. Megetetem a halaimat. Nem szóltam én három szót sem azelőtt, különben is hallgatni szeretek a legjobban, és vele nagyon jó volt hallgatnom, de ahogy akkor hirtelen összetalálkoztunk az üzletem előtt (már nem vártam rá), hirtelen azt hihettem, hogy hozzám indult mégis, és sokkal hangosabban, mint egyébként szoktam, beszélni kezdtem, hogy sietnem kell ugyan, mert a halaim már nagyon éhesek lehetnek, de azért jöjjön, igyunk meg egy kávét. S amikor már bent ült az üzletemben, még akkor is bizonygattam, mennyire jót tesz majd ez a kávé, közben meg csak kapkodtam, valóságos csoda, hogy le nem vertem valamit. Nagyon lassan forrt fel a víz, folyton arra kellett gondolnom, hogy türelmét veszti, és nem várja meg, míg kész lesz. Nem tudom, hogyan történt. Nehéz csönd volt, nemcsak bent az üzletben, hanem azt hiszem, mindenütt. Szerettem volna rátalálni a hallgatásomra, mint régen, ha itt volt, de hirtelen erős félelem fogott el, hogy azonnal, szó nélkül elmegy. És akkor megint csak olyan hangosan, ahogy különben sohasem beszélek, elkezdtem, hogy kérdezzen már valamit, kérdezzen már valamit, kérdezzen már valamit! És éreztem, hogy mindjobban elönt a szégyen. Aztán elcsöndesedtem szépen. Csönd volt, nemcsak az üzletben, hanem azt hiszem mindenütt. A víz már jó ideje forrhatott. Gyermekkoromban éreztem magam így, amikor órák hosszáig hintáztam egyfolytában. Amikor újra ránéztem, szinte meglepődtem, hogy még mindig itt találom. Hallgattam, de ez már nem a régi hallgatás volt, nem tudtam már, hogy miről is hallgatok. Késő este volt, mire eszembe jutottak végre a halaim. Reggelre minden fehér lesz odakint. Gyerekkoromban csen- gettyüs szánokon indultunk ilyenkor a határba. Milyen kicsi is ez az akvárium. Hosszan elnézegetem a halak villogó uszonyát. Egyet sem lehet megfogni közülük soha. Az ember épp hogy csak érinti, máris kisiklik a keze közül. így van ez rendjén. Mit is kezdenék velük? Az ösvény végén a fiú tágas, napsütötte mezőre ért. Egy pillanatra megállt, aztán gyorsabban folytatta útját a magányos ház felé a keskeny gyalogúton. Amikor a házhoz ért, először a kúthoz ment, jót ivott, azután a diófa törzsének támaszkodott. Nemsokára egy öregember jött ki a házból. Arca sovány volt, bőre száraz, ráncos. Hosszúra pödrött ősz bajusza elfedte kiugró arccsontját. Szájában hosszú szárú pipa lógott. Az öregember becsukta maga mögött az ajtót, lassan megfordult, kivette szájából a pipát, megforgatta a kezében, majd újból visszatette a szájába, s a fák árnyéka felé indult.- Megjöttél? - szólt a fiúhoz. - Jó, hogy jöttél, legalább megmondod, hánykor nyit a bolt a faluban.- Délután háromkor.- Vásárolnom kell valamit, ne menjek hiába - magyarázkodott az öreg.- Reggel héttől tizenegyig van nyitva a bolt. Délben bezárnak - mondta a fiú.- Jól van, holnap elmegyek.- És mit akar venni?- Egy két apróságot.- Elmegyek én - ajánlkozott a fiú.- Ugyan minek mennél? Járok egyet, legalább látok embereket is, hisz úgy élek itt, mint valami remete - sietett a válasszal az öreg.- Ahogy akarja-mondta a fiú, és leült a fűbe.- Ide ülj - mutatott az öregember egy gyalulatlan deszkából összetákolt alacsony padra. f De a fiú megrázta a fejét, s ülve maradt a fűben. Az öregember a pádhoz ment, leült és hallgatott. Egy idő múlva, amikor a fiú már kezdte elveszíteni a türelmét, megszólalt:- Bizony nagy madarak voltak azok. Kevés embert ér olyan szerencse, hogy közelről láthatja őket. Amikor olyan gyerek voltam, mint te, sokkal több volt belőlük. Csakhogy akkor hatalmas, végtelen puszták húzódtak ezen a vidéken. Azóta sok rétet felszántottak. Hol bújjanak meg, ha kirajzanak a földekre a gépek? - Az öregember ott folytatta a beszélgetést, ahol a múltkor abbahagyta. A fiú tudta, miről van szó. Mindent megjegy- zett, amit az öreg úgy egy héttel azelőtt mesélt neki.- Elmennék veled, elmennék megint - mondta az öregember. - De a lábam nem bírja már a sok gyaloglást.- És hol találom meg őket? - kérdezte a fiú.- Délben leginkább a folyó mellett pihennek. Próbálj szerencsét! - válaszolta az öreg.- Igen - mondta a fiú, és felkelt a fűből.- Arra menj, a kukoricáson keresztül - mutatott az öregember a háta mögé. - Aztán vágj át a napraforgóföldön. A napraforgó már magas, nem kell meggörnyedned. Amikor a rétre érsz, lassacskán haladj, kússzál. Ne felejtsd el, hogy a túzok igen éber.- Jól van - bólintott a fiú.- Légy türelmes!- Az leszek - ígérte.- Bárcsak szerencséd lenne! - sóhajtott az öregember. - Ha szerencsével jársz, majd mindent elmesélsz! — kiáltott még a távolodó fiú után. A fiú a kukoricatábla szélén hátrafordult, és intett az öregnek. Aztán elmerült a zöldben, csak a feje búbja látszott. Az öregember sokáig nézett utána. A szántóföldek egymásutánja hirtelen megszakadt, s a fiú előtt hatalmas térség tárult föl. Fű hullámzott rajta, de ez a fű nem zöld volt, hanem szürke, mintha por vagy homok lepte volna. A forró nyári nap kiszívta a nedvet a fűszálakból. A messzeségbe nyúló puszta szélén cserjék és alacsony fák nőttek. A fiúnak eszébe jutottak az öregember szavai. Lehasalt, majd óvatosan kúszni kezdett a fűben! Délnek, a cserjés felé vette az irányt. Szurkálta a fű, a kurta szárú-bogáncs tüskéi véresre karmolták meztelen karját és lábát. Már bánta, hogy nem öltözött fel jobban, de csak kúszott tovább. Nemsokára egy gödörhöz ért. Megpihent benne, majd óvatosan körülkémlelt. Fürkészte a füvet, a nagy pusztai madarakat kereste a tekintetével, de egyet sem látott. Távolabb lehetnek, vigasztalta magát, és újból nekiindult. Odaért a cserjéshez, aztán kúszott tovább, és még tovább, ugyanolyan óvatosan, mint eddig. Sok idő telt el, de túzokokról még egy elhullajtott toll sem árulkodott. A cserjés végében mocsaras rét terült el. A fiú hanyatt feküdt, és megpihent. Nincsenek itt, nem találtam meg őket, ismerte be keserűen. Aztán felállt, és lassan elindult vissza, a napraforgótábla felé. Az öregember a kútnál ült, a fiúra várakozott. Amikor a fiú odaért, kérdőn nézett, de nem szólt semmit. A fiú se szólalt meg. Mint az előbb, most is a kúthoz ment, vizet húzott és ivott. Aztán megmosdott, a fűre loccsantotta a maradék vizet, és elbámult arrafelé, amerröl csak most jött vissza.- Nem láttad őket - szólalt meg higgadtan az öregember. A fiú hallgatott.- A túzok ijedős, mondtam, hogy légy türelmes - fűzte tovább a szót az öreg.- Ki tudja, élnek-e még itt túzokok - mondta bosszúsan a fiú. - Óvatos voltam, mégsem láttam meg őket.- Nem baj, te még fiatal vagy, rengeteg időd van, egyszer majd meglátod őket, biztosan meglátod - vigasztalta az öregember- Mikor? Nem hiszem én azt!- Egyszer biztosan szerencséd lesz.- Még a nyomukat se láttam - mondta a fiú szemrehányóan.- Másutt lehettek.- Azt mondta, hogy a folyónál lesznek.- Ne gyötörd magad. Kevés ember látja meg őket közelről csak egyszer is az életben. De neked sikerülni fog - biztatta az öreg.- Nem tüdőm. Már nem hiszem... - bizonytalanodott el a fiú.- Ismerlek.- Hazamegyek, már biztosan keresnek. A fiú elindult a kertek felé.- Gyere el megint! - kiáltott utána az öreg. - Tudom, hogy eljössz - tette hozzá egy kis idő múlva, éppen akkor, amikor a fiú a barackfák árnyékába ért. KARSAYKATALIN fordítása Könözsi István felvétele
