Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-27 / 26. szám
ÚJ szú Lukács György 1942-ben, taskenti tartózkodása idején „A humanizmus és a barbárság harca“ címmel brosúrát írt, amely 1943-ban jelent meg a Szovjetunióban. A Lukács Archívum és az Állami Gorkij Könyvtár most jelentette meg sokszorosítva ennek magyar és orosz szövegét. Alább a kis kötet első fejezetéből - „A fajelmélet: az emberiség haladásának ellensége“ - közlünk részleteket, s ezzel egyben emlékeztetni is kívánunk a szörnyű második világháborúra, melyet a német fasiszták robbantottak ki. A fajelmélet az úgynevezett,,nemzeti szocialista világszemlélet" középpontja, mindazon garázdálkodások ideológiai alapja, melyeket a fasiszták elkövettek és elkövetnek magában Németországban és más országokban, békében és háborúban. Nem különösebben lényeges, hogy valóban az összes német katona vagy az egész német lakosság hisz-e a fajelméletben vagy egyáltalán megismerkedett-e vele. A fajelmélet segítségével a németeket a fasiszta gaztettek tudatos vagy nem tudatos, aktív vagy passzív résztvevőivé avatták; ennek segítségével a német hadsereg hóhérok, banditák, gyilkosok és gyujtogatók bandájává változott. A fasiszta barbársághoz hasonlóra még nem volt példa az emberiség történetében. Az egyenlőtlen és ellentmondásos társadalmi fejlődés folyamán persze voltak sötét, reakciós korszakok. Az emberiség többször átélt komor időszakokat, amikor a haladás ellen bőszen harcoló obskuran- tisták diadalmaskodtak. Az egyik vallás elfojtotta és üldözte a másikat, az egyik osztály és pártja a másikat. De a múlt összes szomorú és szégyenletes jelensége teljesen elhalványul a fasizmus mellett. A fasizmus elfojt és üldöz mindent, ami nem engedelmeskedik neki maradéktalanul. Bármely önálló meggyőződést - a kommunizmustól a katolicizmusig - börtönnel, koncentrációs táborral, kínzással és kivégzéssel büntetnek a mai Németországban. Ezt a másként gondolkodók elleni hajtóvadászatot kiterjesztik annak a programnak sok követőjére is, melyek annak idején maga a fasiszta párt hirdetett meg - azokra a dolgozókra, akik komolyan vették és megpróbálták megvalósítani a demagóg jelszavakat a „német szocialismusról“ a „nemzetiszocialista forradalomról“, a „kapzsi tőke“ megsemmisítéséről, a „kamatos rabságtól való megszabadulásról“ (gondoljunk a rohamosztagosokkal való véres leszámolásra 1934-ben). A reakciós hatalom bestialitásai mennyiségének átcsapása új minőségbe végrehajtásuk módszereiben is megnyilvánul. A fehérterror vagy az egykori reakciós puccsok szervei rendszerint bérencekből, megvásárolt és fanatikusok által megmételyezett gyülevészhadból, lumpenproletárokból és lumpenburzsoákból álltak. A néptömegek zöme a reakciós restaurátorok bestialitásainak felháborodott vagy megfélemlített szemlélőjévé ,vált. A fasizmus viszont több millió tagot számláló hatalmas tömegpárt segítségével hajtja végre szörnyű represszióit. Ráadásul ezt a pártot számos járulékos szervezet támogatja („Hitlerjugend“ stb.). Ennek propagandája az emberek millióit tartja fogva, és vonja be a bestialitásokba; nemzeti és szociális demagógiával jelentős tömegeket fanatizál és hipnotizál, a rekciós terrorban való aktív részvételre készteti őket, sőt olykor vezető szerepet juttat nekik benne. És sokan azok közül, akikre a fasiszta hipnózis nem teljesen hatott, annyira megrémültek ettől a tömeghipnózistól, hogy képtelenné válnak az önvédelemre, s nemcsak minden tiltakozás nélkül elviselik a hitlerista terrort, hanem részt is vesznek benne. V égül pedig a fasizmus szörnyű hatalma a tömegek felett a legteljesebb önkényen alapszik. Igaz, a „nemzetiszocialista forradalomnak“ kezdettől fogva megvolt a teljesen meghatározott osztálycélja: a német imperializmus legreakció- sabb köreit átváltoztatni a haza korlátlan uraivá, majd pedig, miután elérték Németország militarizálását, átadni nekik az uralmat az egész világ fölött. Ez a világos és konkrét barbár cél sehol sem jut kifejezésre a fasiszta programban. Kifejtett és a tömegeknek demagóg módon feltálalt tartalma lényegében értelmetlen: ez a program egymásnak kiáltóan ellentmondó tartalmak halmaza és zűrzavara. A fasiszta propaganda durva, bazári demagógiával megígéri minden osztálynak, minden nemzetnek pontosan azt, amit kapni szeretnének; ugyanakkor cinikus kikötésekkel élnek, amelyek semissé teszik az összes ígéretet. Ily módon a fasiszták a hatalom megragadása előtt megígérték a lakásbérlőknek a lakbér csökkentését, a háztulajdonosoknak a lakbér emelését; a munkásoknak a munkabér emelését, a tőkéseknek a munkabér csökkentését stb. A tömegek, melyeket kétségbe ejtett az 1929-es súlyos válság, amelyek kilátástalannak, perspektívátlannak ítélték meg helyzetüket, nem vették észre, vagy legalábbis nem eléggé észlelték ezeket a durva ellentmondásokat. A fasizmus nemzeti és szociális demagógiája olyan részegség, hipnózis állapotába juttatta a tömegeket, amelyben képtelenek voltak mindenfajta kritikára, s a „nemzetiszocialista forradalomtól“ az összes nehézségtől való teljes megszabadulás csodáját várták. A fasiszta vezérek a legnagyobb cinizmussal használják ki a tömegeknek ezt a részegségét. A fajelmélet pedig ideológiai eszközül szolgált ehhez a megtévesztéshez, amely szüntelenül változtatta tartalmát, de megőrizte módszereit és céljait. A fajelméletet, amelyet a fasiszták Gobineau-tól, Chamberlaintől és másoktól kölcsönöztek, a hitlerista propaganda demagóg módon leegyszerűsített formában találja: azt mondja, hogy ez a német nemzet és szociális újjászületésének, a németek egész világ fölötti uralmának „tana“. A fajelmélet szerint az „árják“, s köztük elsősorban a germánok, ez utóbbiak közt pedig elsősorban a németek, olyan fajt alkotnak, amely világuralomra rendeltetett, az egyetlen teljes értékű faj, amelynek „természetszerűleg" uralkodnia kell a nem teljes értékű és korcs fajok fölött. Egyébként - hirdeti Hitler és Rosenberg - a német nép a 19. században letért a faj tiszta fejlődésének útjáról. Történelmében és államában olyan jelenségek vannak, amelyek nem jellemzők a germán fajra, nem szerves „sajátosságai“. (Ez elsősorban a demokráciára és a szocializmusra vonatkozik.) Ily módon a „nemzetiszocialista forradalom“ feladata az, hogy visszavezesse a német népet a faj tisztaságához, megadja neki a „sajátos“ politikai és szociális struktúrát, s ezzel a német nemzetet képessé tegye a világuralomra. A fajelmélet egyrészt azt tanítja, hogy minden társadalmi ellentmondás, osztály stb. jelentéktelen, felszíni jelenség a fajidegen elemek (elsősorban a zsidók) kitaláció- ja; s a németek, mivel nekik tiszta vérük van, egységes, monolit nemzetet alkotnak. Másrészt azt tanítja, hogy az egyes fajok között nem lehetséges megegyezés, kompromisszum. Bármely kétkedés veszélyes a felsőbbrendű faj számára. A fajok nem élhetnek békésen egymás mellett: meg kell semmisíteniük, vagy le kell igázniuk egymást, az úr és a rabszolga viszonyát kell kialakítaniuk. A belpolitikában ebből azt a következtetést vonják le, hogy azokat a németeket, akik más úton-módon próbálják megszilárdítani jogaikat, és megújítani hazájukat, meg kell bélyegezni, mint fajidegen „aljaembereket“ (Untermenschen); velük szemben az egyedül lehetséges „sajátos“ eszköz a legkegyetlenebb, önkényes terror, a legféktelenebb zsarnoki elnyomás. A külpolitikában ebből azt a következtetést vonják le, hogy az összes nem germán népet úgy kell tekinteni, mint a német imperialista kizsákmányolás potenciális tárgyát, mivel ezek „a természet rendje szerint“ arra hivatottak, hogy afelsöbbren- dű fajt szolgálják (...) A fajtiszta néphez való tartozás meghatározásának nincs objektív kritériuma. A fasiszták - és elsősorban a „Führerük", akinek mint „megváltónak“ a személyében testesül meg a fajelmélet - „szuverénül“ maguk döntik el, hogy ki és milyen mértékben tekinthető fajtisztának. A fajtisztaság jelenlétében el kell hallgatni az ész minden ellenvetésének, a Führer tetteit kritizáló hangoknak; mindenki, aki nem engedelmeskedik az ő prancsainak, önmagában a kritika ténye miatt lelepleződik, mint fajilag nem tiszta korcs elem, s ennek folytán teljes joggal törvényen kívülinek nyilvánítható, és a legzsarnokibb terrorral sújtható. (...) Ily módon a rasszizmus a legaljasabb, a legképtelenebb barbárság „elméleti“ fundamentuma. Bár a fajelmélet tudományos szempontból nevetséges karikatúra; bár ez az elmélet, melyet a vallás fasiszta pótlékaként használnak, végtelenül ostoba: mégis alaposan szemügyre kell vennünk. A német nép legmélyebb nemzeti és szociális válságának időszakában ügyes gazembereknek sikerült demagóg módon kihasználni a tömegek kétségbeesését, és megkaparintani a hatalmat. A fajelmélet, bármennyire idiotikus a tartalma, bármennyire szélhámos a megalapozása és cinikus az alkalmazása, mégis ideológiai bázisul szolgál a barbárságnak a civilizáció elleni újabb támadáshoz, le akarja téríteni az emberiséget arról az útról, melyen évezredekig haladt, meg akarja semmisíteni a kultúráért vívott sok évszázados harcának eredményeit. A fasizmusnak nemcsak a gyakorlata barbár: maga az „elmélet“ is az emberi magatartás alapelvévé emeli a barbárságot. A fajelmélet elsősorban azért ellensége az emberiség haladásának, mert az emberek és a népek elvi egyenlőtlenségét hirdeti, mert elvileg fel akarja számolni az emberek és népek egyenjogúságát. Ezért a fasizmus elleni harc az egyes emberek és népek szabadságának és egyenjogúságának védelmét jelenti. Mert a fajelmélet létrehozásával és a fasizmus által való gyakorlati alkalmazásával megjelent az életben egy olyan elv, amely egy csapásra képes megsemmisíteni a legfontosabb értékeket, melyeket az emberiség évezredek alatt vívott ki. Senki nem merné állítani, hogy az osztálytársadalomban valamennyi ember tényleges egyenjogúsága uralkodik. A népek egymáshoz való viszonya békében és háborúban a kapitalista világban magától értetődően igen távol áll az egyenjogúságtól. Éles bírálatnak lehet és kell alávetni az egyes emberek és népek tényleges egyenlőtlenségét a kapitalista világban. De fontos megjegyezni, hogy a civilizált emberek között senki sem kezdi vitatni magát az egyenjogúság elvét, legyen az bár formális. Ez az elv hosszas fejlődés eredménye. Most a fasizmus vissza akarja fordítani a haladás kerekét, és az egyenlőtlenséget legfőbb törvénnyé tenni, hatályon kívül helyezni az emberek és népek egyenjogúságának aíapelvét. Ez persze nem az első kísérlete a reakciónak, hogy szembeszálljon az emberiség haladásával. A sikeres és sikertelen resta- urációs kísérletek történetének van egy közös vonása. Amikor az emberiség súlyos harc eredményeképpen eléri az egyenjogúság új, magasabb fokát, a reakció megpróbálja ezt visszafordítani, ismét helyreállítani az elavult egyenlőtlenséget. Gondoljunk csak a francia restauráció ideológiájára és gyakorlatára, mely megpróbálja visszaállítani a feudális rendi tagozódást az angol, az amerikai és a francia nép 17-18. századi felszabadító harcának eredményeképpen létrejött modern polgári társadalom szociális alapjai helyett. Tudjuk, milyen szánalmas vereséget szenvedett a restauráció - az átmeneti politikai sikerei ellenére - a kérlelhetetlen gazdasági és társadalmi fejlődéssel szemben. Mindaz, amit az európai reakció a francia forradalom óta tartó évszázados ideológiai válság során összehordott, az eltéve- lyedett emberek valamennyi kétségbeesett, zavaros gondolata a fasisztáknál a szigorúan megszervezett barbárság leg- alantasabb demagógiájává állt össze. A fasizmus mindent mozgósított és bevetett, hogy szétzúzza a kultúrát és a civilizációt: a legtökéletesebb technikát, az anyagi kultúra legnagyobb vívmányait, az amerikai típusú reklámtól egészen a tankokig és repülőgépekig. A fajelmélet erkölcse, mely szerint a fajellenséggel szemben „mindent szabad“, felszabadítja a gátlások alól, sőt mozgósítja a sok emberben még ott szunnyadó barbár ösztönöket, amelyeket a civilizáció uralma alatt elnyomtak, neveléssel enyhítettek, a kultúra pályáira irányítottak. A fasizmus a kannibalizmus kulturális szintjére akarja visszasüllyeszteni az emberiséget, mégpedig - ami nem jobb, hanem rosszabb - olyan kannibálok szintjére, akik a megsemmisítés modern technikájával rendelkeznek. A fasizmus azonban nemcsak az általa leigázott népeket semmisíti meg, hanem épp oly veszélyes ellenség azok számára is,' akik önként vagy a terror hatására követik. A fajelmélet alapelve, miszerint az ellenféllel szemben mindent szabad, szörnyű erkölcsi bomlást okoz a német népben. Az ókorban szigorúan tiszteletben tartott határok választották el egymástól a népeket, az ősi önkény állapotát azonban leküzdötték a szokásjog normái. A középkorban nem volt ismeretlen egyes rendek kegyetlen elnyomása, de azt is korlátozták a törvényből és a származásból adódó bizonyos határok. Még a szigorúan elkülönített keleti kasztok eggyüttélésében is kialakult a szokások és a vallásos előírások folytán a jogok és kötelességek valamiféle rendszere. A fasizmus a tökéletes barbárságnak a maga nemében egyedülálló jelensége: egyfelől az urak kis csoportjának korlátlan jogai, másfelől a jogfosztott rabszolgák milliói. Ugyanakkor - s ez a legképtelenebb jelenség a történelemben-afasiz- mus azt a német népet, melyet zömében leigáztak, melyet a hitleri terror által akarat nélküli eSzközzé alacsonyítottak le, besúgók és hóhérok hadseregévé változtatja a másként gondolkodó emberekkel szemben magában Németországban, illetve a szabadságszerető népekkel szemben Németországon kívül. Ily módon az emberek és népek egyenjogúsága ellen vívott, elvi rangra emelt harc a fajelméletet megvalósító fasizmus gyakorlatában kulminálódik. A „tiszta“ elmélet terén meghirdetik a germánok uralmát a fogyatékos fajok fölött, az elmélet alkalmazása során azonban a fasiszták a monopoltőke maroknyi klikkjének barbár zsarnokságát próbálják megteremteni az egész emberiség fölött. A fasizmus, a fasiszta fajelmélet az emberi kultúra és civilizáció teljes megsemmisítését jelenti. Ezért az ellene folytatott legelszántabb megsemmisítő háború mindig védelmi háború lesz. A német hódítók akarják a mindenkit kiirtó háborút, hát megkapják - mondja a szovjet nép Sztálin szavával. A fasizmust meg kell semmisíteni, mert már puszta léte is megsemmisüléssel fenyegeti a szabadságszerető népeket, s csak a megsemmisítése után köszönthet be ezen a világon az egyensúly. Ennek az egyensúlynak a történelmi értékéről, fejlődési lehetőségéről és irányáról csak a barbár ellenség megsemmisítése után lehet és kell majd vitatkozni. De a fasiszta barbárság megsemmisítése minden továbbinak az előfeltétele: benne rejlik a jövő megmentése, az elnyomott emberek és népek megmentése a legmélyebb politikai és erkölcsi megaláztatástól. Nem véletlen, hogy Hitler éppen a Vörös Hadsereg ellenállásán, a szovjet nép ellenállásán vall kudarcot. A barbár egyenlőtlenség hitleri rezsimje itt összeütközött az osztály nélküli társadalommal, az emberek társadalmi egyenlőségének és egyenjogúságának eddigi legmagasabb rendű formájával, a szabad népek testvéri szövetségével. Ha e népek közt akad még kulturális egyenlőtlenség, az abban fejeződik ki, hogy az erősebb nép segítő kezet nyújt a gyengébbnek, hogy közösen haladjanak előre a kultúrában, hogy megszűnjön az egyenlőtlenség, hogy emelkedjék mindkét nép kulturális szintje. A fasizmus és a Szovjetunió összeütközésekor korunk két ellentétes tábora mérte össze erejét: a szocializmus mint olyan rendszer, amely felszámolja a haladásnak az osztálytársadalomban jelentkező minden ellentmondását, s előreviszi az emberiséget, illetve a fasizmus mint mindazon reakciós törekvéseknek, mindazon tendenciáknak koncentrációja, amelyek nemcsak feltartóztatják az emberiség felfelé ívelő mozgását, hanem le is akarják taszítani az emberiséget a kultúra már elért fokáról. Világos, hogy a köztük folyó harcnak a legelszán- tabbnak kell lennie. A szocialista ország emberei és népei nem a problematikus, nem az ellentmondásos, hanem a teljesen konkrét és valóságos egyenlőséget védelmezik. És a fasiszta gonosztevők bizonyára tudják, hogy legveszélyesebb és legkérlelhetetlenebb ellenfelük éppen a szocialista demokcária. Ez élethalálharc. A harc kimenetele nem lehet kétséges. A kultúra legyőzi a barbárságot. ÉS A BARBÁRSÁG HARCA iiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiminHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiimiiiitiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiimiimiiiii
