Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-17 / 3. szám
Az éjjeliszekrényre állított, szétvetett lábú kis vekker hajnali ötkor táncolva ugrált, csergése felébresztette Tömegei Andrást, aki ma korán megy be a nagy raktárba. Ébresztés nélkül is felkelt volna, ébren volt egész éjjel hánykolódott az ágyban; társára, Rozsé Istvánra gondolt, Rózse Istvánra, aki harmadik napja nem jött be dolgozni. Az utcán az újságárus mintha erősebben megnézte volna Andrást, aki érezte: maga után vonja az újságárus tekintetét, és a láthatatlan fonal sokára szakad el. A raktárkulcsot kiadó kapuórre gondolt, de az utcán rohanó teherautók közül kettő egymásnak szaladt. Az ablakon kihajoló gépkocsivezetők németül, magyarul szidták egymást. A járókelőkre, Andrásra is átragadt az idegesség. A fákkal beültetett utca felé kanyarodott, a lombok alatt lassított, és utoljára kérdezte magától: Hol van Rózse István? Miért nem jött be dolgozni? A raktárkulcsot kiadó kapuör vádlón nézett Andrásra. A kis sárgaréz fogasról leakasztott raktárkulcsot a kezében tartotta, nem mindjárt nyújtotta Andrásnak, a levegőben mozgatta-cser- gette, s úgy kérdezte:- Hol van a társa? Három napja nem láttam. Hogy is hívják a társát? Rosszé, Rösszler, így valahogy, ugye?- Nem Rösszler, Rózse Istvánnak hívják.- Na ja, na ja - mondta németmagyarsággal a kapuőr -, nekem nem kell tudni nevet, de a maga barátját nem láttam. András szó nélkül elvette a raktárkulcsolt, elgondolkodva indult, mikor a kapuőr utána szólt:- Igen, És két nap, igen két nap, éjjel német katonák tettek maguknál nagy kontrollt. Igen. Na, csak menjen, aztán szóljon Rösszlernek, hogy jöjjön dolgozni. Szabotálni nem lehet!- Nem Rösszler. Rózse István a neve. András ezt úgy mondta, hogy nem fordult hátra, a kapuőr meg a bódéba sietett: újabb kulcscsomót akasztott le a fogasról. Andráshoz váratlanul bejött két szemüveges, egyenruhás ellenőr. Egyikük felcsapott fejjel lépkedett, mereven nézte a finombőr- és a talp- bórraktár polcait. Társa ezalatt kemény szavakat szórt Andrásra.- A múltkori ellenőrzés során megtudtuk, hogy nagy mennyiségű bőr és talp hiányzik. Hol van? Ki vitte el?- Nem tudom - mondta nyugodtan, de belül félelmet érezve, András. - Mi nem vittük el.- Miért mondja, „mi“? Hol a társa?- Három napja nem láttam. A kérdező szemüvegén átütött a vészes tekintet, egyik kezében kis noteszt szorongatott, a másikban tollát tartotta, de semmit nem írt, semmit nem pipázott ki. Mereven nézegették a polcokat.- Amit maguk ketten csináltak, az - disznóság, és nem marad büntetlenül, erről gondoskodunk. Maguknak elő kell adni a bőrt, a talpat, meg kell mondaniuk, ki volt, ki a tolvaj. Hogy mekkora a hiány? Na. Fél vagonnyi. Igen, lesz az fél vagon, ha nem több.- Nekünk nincs szükségünk fél vagon bőrre - mondta félve András.- Csend! Disznók! Tolvajok! Maguk eladhatták a feketepiacon, nem? Nna, majd...! Az ellenőr zsebrevágta a kis noteszt, és szó nélkül kifordult az ajtón, társa követte. András még a folyosóról is hallotta:- Borzasztó! Micsoda tolvajok! Este leadta a kulcsot, hazasietett. A félelem űzte az estében. Kétszer is hátranézett, látta: két csizmás katona követi. Amikor András megállt a kirakat előtt, azok is megálltak, rágyújtottak, beszélgettek. „Engem követnek“, vágott bele a halálos felismerés és nyugtalanította a másik kérdés: Hol van hát Rozsé? Rózse István? Kihallgatják, gondolta. Kerülő úton sietett, hogy lerázza a két katonát. A korán érkezett estében el akarta kerülni az öreg Dávid asztalos házát, aki illatos meggyfabottal járkált, de hiába. A sötétben nem vette észre, hogy az öreg asztalos kint ül a pádon.- Észre sem veszed az embert, András? Valaki kerget?-Á, nem, sietek. Annyi a bajom, hogy több mint sok.- Az most megesik, az most napirenden van, ami elég baj, mert látom és hallom: majdnem mindenki fél.- Nem majdnem, hanem mindenki, - mondta András. A szobában lihegve a székre ros- kadt, apja csak annyit mondott:- Hajt a tatár? Valami baj van? Miféle baj?- Halálos - szakadt ki ez az egy szó Andrásból. Nem tudott vacsorázni, aludni se fog. A katonák megkeresik, s megtalálják. Most mit csináljon? A halálfélelem perceiben nincs válasz a kérdésekre, a majdnem teljesen megbénult emberben egy marad: a menekülés, az élet megmentésének ösztöne. Éjfél után két órakor szögestalpú csizmák rugdosták Tömegei Artdrá- sék ajtaját. András felugrott, az ablakhoz surrant, kimászott az ablakon, leugrott a ház végében elterülő kertbe, majd Dávidék kertjén át menekült. Mindent otthon hagyott, édesanyjának nem válaszolt, zsebeit sem volt ideje megtapogatni. Nálam van az igazolványom? Hátha a másik zakómba tettem, s most mint ismeretlen, névtelen szökevény menekülök. A kofa-vonaton az emberek markukban gyújtottak rá, többen egymásnak esve aludtak. A félelem takarta be őket. Kétszer is sípolt, kétszer is megállt a vonat, s mindkétszer leugráltak róla az utasok, a közeli erdőhöz szaladtak, ott várták meg a légiriadó végét. A halszagú piac sarkán volt a Vasmacskához címzett matrózkocsma. Mindig akadt matróz, aki bendzsózott, a soknyelvű vendégek nemzetközi nyelven, mosollyal koccintottak. Boriska vezette a kocsmát, ez a töltöttgalamb-asszony; férjének, a volt hajókormányosnak a szeme az iddo- gálókat-táncolókat reflektorozta, mert odaromlott a világ, hogy matrózkés is villan manapság. András egyedül ült az asztalnál, vékonyan rendelt. Boris kihallotta: néhány pénz csereg András zsebében.- Jó estét, így hajnal felé. Csak így szóló-alájn? Mit hozzak magának? - Andrásra nézett, s látta, madár ez: szeme az ablakon benéző nagy folyón túlra repül.- Nem mit, kit hozzon - mondta András, és Boriska kezét az asztalra rakott pénzére szorította. A kocsmá- rosné a sarokban gunnyasztó Ger- zsonhoz, az öreg csónakoshoz lépett, valamit susogott a fülébe. Gerzson felkelt, kilépett a hajnalba, eloldozta vénséges csónakját, és odaszólt Andrásnak:- Hagyja a pénzt, Boriska megadta az árát; és itt van ez a biléta, fogja. Maga az én halászsegédem, érti? És hasaljon le a csónakban, feküdjön a deszkára, így ni. A folyó közepén van az országhatár, vízre írták a vonalat. De hol van az a közép? Gerzson lassan motoszkált a táplival, mintha halászna, úgy suhant csendben a túlsó part felé. A folyó vizét söprögetó hosszúhajú fűzfák közt tette partra Andrást. A fűzfás folyópartról a menekülttáborba, onnan a szövőgyárba ment. A napokban, keresgélés közben, megtalálta azt a régi levéltárcát, benne a kofavonatra váltott vasúti menetjegyet meg Gerzson „halászsegéd bilétáját“, valamint a menekülttáborig váltott vasúti menetjegyet. Az ablakdeszkáról elővette a naptárt. Hány esztendeje is mindennek? Húsz. Úgy tartotta számon életének ezt a darabját, mint halálos futást - menekülést az életben. Vele éltek az emlékek. Édesapját a németek börtönbe ve= tették, édesanyja meghalt. Senkije sincs itt, az égvilágon senkije. Es sokszor belevágott a kínzó kérdés: Hol lehet Rózse István? Az évek belegyúrták a kínzó érzést: Ki jelentette ót fel? Azon a napon benyitott hozzá egy ember. Seszínú férfi átít András eótt; vízesés-bajusza lohadtan nyaklott oldalt, bal arcán hosszú sebhely égett. Talán csontig hasadt a seb, mert a helye úgy tüzelt, mint régen, a faluszéli szegényparasztok ablakába függönynek akasztott rongyos szoknya. Az idegen ember szeme összeszaladja András arcát, körülnézi alakját, külön megnézi a szemét, melybe any- nyiszor belenézett. A hangja, mintha a hangja is visszacsengett volna az idegen fülében. A jövevényt megörvendeztette András látása.- Jó helyen járok? Tómegei András barátom áll előttem?-Az. Tómegei András.- Rózse István vagyok. András meghökkenve nézett a jövevényre.- Nehezen ismerlek meg. Ez az iszonyú seb. Hogy is mondjam? Te volnál az, István? Fronton volták? Sebesülés?- Nem voltam a fronton. Kihallgatáskor a német katona drótfonatú korbáccsal csontig hasította húsomat. Nagysokára begyógyult, de a helye örökké látszik. Emlékezhetsz: bőrrel dolgoztunk, és megismertük a valót: az argentin pampákról szállított ostor- csapásos bőrt nem lehet feldolgozni. Az ostorcsapás helyét nem lehet eltüntetni a bőrről.- örülök, hogy eljöttél. Azt hittem, soha nem hallok életem akkori napjairól. Belefáradtam a kínlódásba. Mi történt akkor, ki volt... ki lehetett, aki engem feljelentett. Mert valaki feljelentett, hogy fél vagon finombórt loptam. Halálfélelmemben menekültem, szöktem ide. A vendég lehajtott fejjel, csendesen mondta:- El kellett jönnöm, András, mindenképpen el kellett jönnöm. Mostanra találtalak meg, meg aztán éreztem, hogy ha nem jövök el - belehalok. Húsz esztendeig nem aludtam. Húsz hosszú esztendeig gyötört az álmatlanság.- Mi bántott?- Akkori sorsom.- Nekem is kijutott belőle. Még most is kérdezgetem magamtól: ki jelentett fel engem? A németek halálra kerestek, előlük menekültem. Ki lehetett az áruló? Ki jelentett fel? Rózse csendesen ingatta a fejét, és nagyon csendesen felelt.- Én.- Te jelentettél fel?- Én.- Borzasztó!- Az. A németek kihallgattak, megkorbácsoltak. Azt mondták: a haláltáborba visznek, ha nem mondom meg, ki volt a tolvaj. A harmadik kihallgatás után azt mondtam - te voltál.- Veled együtt?- Nem. Csak te voltál a tolvaj, egyedül te. A németek mégis elvittek engemet a haláltáborba.- De hát ki volt a tolvaj?- Ók lopták a bőrt, mi voltunk a bűnbakok. András elhúlve hallgatta Rozsét. Kereste a szavakat, de milyen szavakat lehet most mondani. Mérhetetlen emberi szomorúság zúdult Andrásra is, a jövevényre is. Andrásnak megfordult a fejében: keserű szókat kérdez Istvántól... Talán, talán számon is kér valamit?- Mondod, hogy te voltál a feljelentő?- Én voltam.-Te árultál el engem?- Nem árultalak - beárultalak.- Borzasztó! Nem is tudom, mit mondjak-.-Azt, hogy nem haragszol, mert a halálból jöttem vissza. Mondd azt, hogy nem haragszol rám, mert akkor, húsz esztendő után megjön az álmom, amelyet eddig elveszettnek hittem.- Nem haragszom - mondta nyugodtan András.- És add mindkét kezedet! András nyújtotta, mindkettőt. STEFICA SUTIJA tísszQ sem Ivona erősebben nyomta a gázpedált. Nem sietett, de szükségét érezte, hogy az utat a kerekek alatt minél gyorsabban maga mögött hagyja. Az ilyen. pillanatokban nem gondolt semmire, figyelmét teljesen egy elképzelt pontra összpontosította. És most az kellett, hogy ne gondolkozzék ... A reggel egy váratlan telefonhívással kezdődött, s ez felidézte benne az elmúlt évek emlékeit, fájókat és izgatókat, amelyekről már azt hitte, hogy kiheverte, elfelejtette őket. Lapozott az emlékeiben, mint egy régi albumban, ahol sorakoztak a megsárgult képek és hihetetlennek tűnt, hogy már vannak köztük húszévesek is. Akkor igazi szépség volt, hosszú szőke hajjal, zöld szemekkel, karcsú és büszke. Ha belépett valahová, a beszélgetés egy pillanatra megakadt, s minden tekintet csodálattal fordult felé. De attól a pillanattól kezdve, hogy Dragant megismerte, ez többé már nem volt fontos számára. A komoly, magabiztos fiú, mindig gondosan, a legújabb divat szerint öltözve teljesen lenyűgözte. Volt valami fennkölt a mozdulataiban és abban, ahogy beszélt. Meglátogatta a hivatalban, s egy gyönyörű virágcsokrot nyújtva felé, mondta:- A legszebb lánynak a városban! Aztán erősen magához szorította. Másnap egy kávéra hívta meg, aztán megint máskor vacsorára. Naponta találkoztak, mígnem Drágán vált fvona életének céljává, értelmévé. Minden más, az eddigi élete is csak valamiféle előjáték volt, amely ehhez a találkozáshoz vezetett. Az együtt töltött nyaraláson kezdtek ábrándozni, tervezgetni. Házasság, gyerekek... De Dragpn édesanyjának nem tetszett. Túlságosan egyszerű, visszahúzódó, félénk volt ahhoz, hogy megközelítse azt az ideális nőt, amilyet az anya elképzelt a fiának. Ivonának ugyan soha nem szólt semmit, de ha a lány náluk volt, a légkör nyomasztóvá, elviselhetetlenné vált mindnyájuk számára. Gyanakvással méregette Ivona öltözetét, elhúzta a száját minden szavára. És ha egyedül maradt a fiával, próbálta meggyőzni:- Nem illik hozzád! Ezért kínlódtál ennyit a diplomáért, hogy valamiféle titkárnővel éld le az életed? Ha megnősülsz, egy pár év múlva megbánod! Amikor Dragannak jól fizetett állást kínáltak külföldön, nagyon megkönnyebbült. Ha odahaza tartózkodott, két otthona volt. Az egyik oldalon várta az anyja, mindig valami „jó partival“, a másikon Ivona, türelmes várakozással, és kitartó szerelemmel. Ilyenkor együtt mentek nyaralni, drága ajándékokat vett neki, azt gondolva, hogy ezzi ra vágyott, gyen Drágán hiteg« a naptárban, és így telt el, t£ várakozással és év. Ma, Drágán te megbeszélték s annyiszor, feltett ha az élete más Amikor beteg: megmondták n< annyit szenved« végre tudatosítc élet csak álom r És amikor h sápadt, megtört képe fogadta. I- zott hangját: - l sem láthatom! |\ Most, hogy a remegett a kézi gondolni, amely sóbbiekre sem, átélt csalódások Tapasztalt < parkolt, hanyagé étterem bejáraté - megroggyanta most feléje közt gáns járással, mindig a régi, meghízott. Előtt volna élnie az leélte az életét. / Hosszasan, I: Ivona mégis éré állíthatatlan gye emlékek, és hc> hogy valami töri céljaikba, elrejts könnyű szívvel r - Nagyon őri nincs időm! Tekintetével í gáns asszonyt, arcokon, amerre ment el, senki s kettek a térdei. Drágán úgy i legalább egysze na, visszanézne De vissza sen Ml A dolog így kezdődik. Sokrétov, az öreg kultúrkontár keskeny hártyapapír-csíkra gépelt levelet kap. Arra kérik, sürgősen fáradjon be a filmgyárba, megbeszélés végett. Az irodalmár tudat alatt sejti, hogy a hártyapapír mögött más, jóval vastagabb, sót vízjellel ellátott papírok rejlenek, s ezért gyorsan megjelenik az illető hivatali szobában, ahol már várja egy kilencfőnyi merengő testület. A hivatali szobában csak egy szék van, amelyen a forgatókönyv-részleg vezetője ül. A többi vezető a fűtőtesteken helyezkedik el. A szoba piszkos, az asztalon pedig, miért, miért nem, félszemú, fülesbagoly áll. A filmgyárakban mindig akadnak különös tárgyak, hol egy, kinyújtott mancsai között metszett üvegtálat tartó medve, hol egy peronjegyautomata, hol pedig Mazeppa mellszobra. A kollégium közli Sokrétowal, hogy ideje bekapcsolódnia a filmgyártásba, forgatókönyvet írnia. Sokrétov azt válaszolja, hogy jómaga is régóta óhajt bekapcsolódni, és úgyszólván foglalkozni akar a dologgal. Irodalmi kérdésekben nézeteltérések nem lévén - a két fél nekilát a keretszerződés aláírásának.- Előleget akár ma is kaphat - jegyzi meg nyájasan a forgatókönyv-részleg vezetője -, de előbb írjon nekünk egy rövidke forgatókönyvet.-Tudja - ráncolja a homlokát Sokrétov -, még nem alakult ki bennem teljesen a szöveg.- No, akkor legalább hozzávetőleg vázolja fel a témát.- Még a téma sem alakult ki bennem egészen, nem kristályosodott ki...- Akkor is írjon valamit!- Hogyhogy valamit? Tehát, csak hogy papíros legyen, bizonylat... Sokrétov ráhasal az asztalra, és fürgén odafirkant egy kurta vázlatot, amelyben igen gyakran szerepel a „jegyében“ és „szemszögéből“ kifejezés. A félszemű fülesbagoly búsan néz a kultúrkontárra. Ö tudja, hogyan végződik a dolog. Az első hónapban Sokrétovot nem túlságosan furdalja a lel vetkező négy hónapban: be, és nem közelít a fi Csak amikor vékony há szólítást kézbesítettek huszonnégy óra alatt ac könyvet vagy ugyanann gáltassa vissza a felvet^ döbben rá Sokrétov, he, vés. De erőt vesz magár ILF-PETROV veszélye sem ösztönzi a sítésére. Csodában re csoda nem történik. Ehe kások csizmájának dob a lépcsőn: az irodalmár A bútorokért. Most már egyetlen pil bad késlekednie. Sokré az ajtót, s amíg a száll römbölnek és rendőrre szédületes sebességgel A leány és a betör Forgatókönyv 8 fe 1. Háttér: Csövek és i 2. Premier plán: Lena 3. Premier plán: a kei közül kirajzolódik Avdot munkáslány bájos arca. 4. Felirat: ,,A kapitaliz bödó válságának körűin virágzik és ipari tartalc a szépséges Dunya. “
