Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Miközben a nyitrai (Nitra) Agrokomplex kiállítási területhez közeledtem, azon tűnődtem, micsoda hangzavar támadna, ha a kutyakiállítás valamennyi kutyája ugatni kezdene. De semmi ilyet nem hallok, a kutyák, gazdáik, valamint a kíváncsi látogatók szinte hangtalanul szemlélik, illetve tűrik az eseményeket. Abból pedig van bőven, hiszen 172 kutyafajtából kiválasztani a fajtagyózteseket, illetve minősíteni őket, nem kis feladat. Hetven versenybíró két napon át vizsgálta, futtatta, mérte a kutyusokat, s mondott olykor-olykor erős bírálatot is, mint például: ez tepsire való, olyan kövér, az fegyelmezetlen, amaz túl sovány. Még az volt a szerencse, hogy a kutyák ezt nem értették.- A Harmadik nemzetközi kutyakiállításra 2874 kutya ,,nevezett be“, ebből 2000 a hazai, • a többi pedig 12 államból érkezett - tájékoztatott ALEXANDER BAKOS mérnök, a kiállítás igazgatója. — A rendezvény kétnapos, az elsőn a vadászkutyák bemutatója folyt, a másodikon pedig a hobbikutyáké. Ezen a rangos hazai kiállításon a kutyatenyésztés minőségét értékeljük, valamint az egyedek legjobbjait. Az elbírálásnál a legfőbb szempont, hogy a kutya mennyire közelíti meg az adott faj megállapított ideális méretét, színét, súlyát stb. A Nemzetközi Kinológiai Föderáció (FCI) által kidolgozott kritériumok szerint kapják a kutyák a legmagasabb, a CACIB és CAC, valamint a kiváló, nagyon jó és a jó minősítést. Most a kiállítás vége felé kijelenthetem, a csehszlovák kinológia európai viszonylatban is vezető helyen áll, s a nyitrai nemzetközi kutyakiállítás semmiben sem volt rosszabb, mint az ausztriai világkiállítás. Sőt! - teszi hozzá büszkén. Megtudom azt is, hogy sokasok ember áldozatkészsége kell egy ilyen nagyszabású rendezvény megszervezéséhez, legyen az az értesítők elküldése, a visszajelzések összegezése, a benevezési díjak könyvelése, a katalógus elkészítése, a versenykörök felépítése stb. S mivel a kiállítást május végén rendezik meg, a nemzetközi gyermeknap alkalmából kedveskednek a kicsiknek, s hagyományosan megrendezik A gyerek és a kutya versenyt. Célja, értékelni a gyerek és az állat viszonyát, megjutalmazni azokat, akik kutyaimádata nemcsak pillanatnyi szeszély, hanem tartós kedvtelés, szórakozás. Kifelé jövet az igazgatói irodából nem figyelvén eléggé, nekimentem valami nagy, szőrös, puhának. Bevallom, ijedtemben mozdulni sem bírtam, szívem a torkomban dobogott. - Ne féljen - hallottam a húshegy mögül, s csak amikor Csernátfalvi Hitti „kutyakisasszony“ és Karcagpusztai Bordás Góbé „kutyaúrfi“ odébb álltak, kezdtem visszanyerni lélekjelenlétemet Sántha Gergelyné Mezőkövesdről érkezett csodálatos komondoraival, akik Nyitrán fajtagyőztesek lettek. S míg váltottunk néhány szót, a kutyusok hízelegve a gazdi ölébe akarták fektetni fejüket. - Nem barátkozó fajta a komondor, de a gazdájához mindig ragaszkodik. Nagyon önfejű, tanítani lehetetlenség. Igaz, nem is arra valók, a komondorok a legősibb őrző kutyák voltak és azok ma is. Na mi az eredmény? - szólt beszélgetőtársam a mellénk érkező, valamivel kisebb komondor gazdájához.- Kitűnő minősítést kapott - közölte Barta Istvánné, miközben megpaskolta a Polyáni Aranyos névre hallgató „kutyakislányt“, aki az ausztriai kiállításon világgyöztes lett. Készségesen elmagyarázta azt is, hogy a kutyák napi két liternyi ételt - húst, tojást, túrót stb. - fogyasztanak, igénylik a sok mozgást, föl kell tépni szőrüket, hogy „felnőttkorukban“ szép zsinóro- sak legyenek. Mialatt hallgattam a gyors beszámolót, az 50-80 kilogrammos komondorokra ügyet sem vetve, méltóságteljes lépésekkel vonult el mellettünk Farnah Djanet perzsa agár, a kiállítás első napjának szépe. Az angol spánieleket ugyancsak megcsodálhattuk, őket a legszebb párnak járó elismerés koronázta.- Szépek, de mi a komondorokat szeretjük- szögezték le beszélgetőtársaim sokatmon- dóan. Tovább haladva meg-megálltam egy-egy kör mellett és ámulva figyeltem a számomra ismeretlen fajtájú kutyákat. A gazdik szeme rebbené- sére, csettintésére figyelve ültek, kúsztak, szaladtak, szegték fel fejüket stb., s a bírálók árgus szemekkel vizsgálták mozdulataikat. A gazdi pedig, ha mozgásban kívánták látni a kutyát, futott, loholt (szinte nyelvét lógatva) kedvence mellett. Bizony kutyadolog részt venni egy kutyakiállításon - gondoltam ennek láttán, mert a hetven körben együtt fújtattak a pincsik, a dogok, a bernáthegyiek, a csupaszfenekú pudlik, az ír szetterek, a tacskók, a pulik, a chow-chowok, a foxik - gazdáikkal. Legjobb dolguk a „zsebi-kutyáknak“ van, állapítottam meg azokról a minden ízükben remegő, ijedt szemű pici ebekről, melyek gazdájuk kabátjából nézték társaikat és vártak sorsukra. A kiállítás több mint 20 000 vendége láthatott kis és nagy kutyákat, masnival és anélkül, volt ott zsemleszínű, halványszürke, fehér, fekete, acélszürke és rózsaszínű eb. A kutyatenyésztők az érdekesebb, ritkább fajták láttán kikérdezték a gazdákat, akik az érdeklődök seregét készségesen tájékoztatták. Mert ez is a kiállítás velejárója, a tapasztalatcsere éppúgy fontos, mint a tenyésztési fortélyok közzététele. Azt hiszem, az idei kutyakiállítás sikeres volt. A szervezők, a látogatók, a kutyatenyész- tók elégedettek voltak annak ellenére, hogy bizony az időjárás nem fogadta kegyeibe ezt a kétnapos rendezvényt. Sokan „kutyául“ fáztak. A kutyák viszont elégedettek lehettek, vakkantották is elég gyakran, „de jó, hogy nincs kutya-meleg“. ^ M PÉTERFISZONYA • A kiállítás szépe - Farnah Djanet perzsa agár • A Gyerek és a kutya versenyen mind a két fél jól járt • A zsinóros komondorok (Jozef Hikl és archívumi felvételek) AMIRŐL NEM HOZNAK HATÁROZATOT Történt, hogy még május elején a Kis-Kárpátokon túli vidék, Záhorie egyik falucskájában töltöttem három hét végi napot. Még ott, a kies vidéken is azonnal a szemembe ötlött a - sajnos, hovatovább már megszokottá váló- környezetcsúfitás sivár, lehangoló képe. Közvetlenül a falu főutcája mellett elterülő fenyves erdöcske szélén- éppen szemközt az utca takaros házsorával - a fiatal erdő bokrai között, az üde gyepen szerteszórva kimustrált, rozsdálló takaréktúzhely, levert zománcú konyhai edények, egyéb kacatok és papírhulladék-halom tarka összevisszasága éktelenítette a különben szemet gyönyörködtető környezetet. Mint rövidesen megtudtam, a falunak nincs köztisztasági szolgáltatóüzeme, sót még kijelölt szeméttelepe sem - a lakosok az említett helyre szórják szinte még a háztartási hulladékot is. Nem tudom, nem is tudhatom, vajon gondoskodtak-e a kiabáló rendetlenség megszüntetéséről a helyi nemzeti bizottság új választási programjában. Nem közömbös, már csak azért sem, mert egy jó évtized alatt üdülőtelep is épült már a község közelében, egy festői tó partján. Most ne gondolja senki - s bizonyára nem is gondolja -, hogy esetleges jelenséget festettem le. Mert bárhol nézünk is körül az „enyém“ és a „közös“ határán, igen sokszor hasonlóan elképesztő a látvány. Faluhelyen vagy kisvárosokban a korszerű kertes családi házakat napsugármintás vaskerítés övezi, előtte viszont hepehupás, töredezett burkolatú járda, elvadult árokpart, szemetes utca. Pedig a járda (az utcával együtt) bizony, szimbólum: az „enyém" és a „közös" jól érzékelhető határmezsgyéje. A nagyvárosokban pedig a lakótelepi házak lépcsöházaiból kilépve, a parkosított területek is, amelyeket szintén sok helyütt csúfít szemét vagy a köztéri felszerelések megrongált állapota. Félreértések elkerülése végett: nem a környezetvédelem okán írtam az iméntieket. Azon jóval túlmenően sokkal inkább a közösségi értékre, vagyis a szocialista típusú ember sajátos erkölcsére, tehát erkölcsi érzékére és magatartására szeretnék utalni, illetve azok hiányosságaira. Tekintve, hogy az a bizonyos közösségi érzék nem egyedül bölcseleti vagy széptani kategória, hanem nagyon is eleven, mindennapi igény kifejezője. Amikor közösségit említek, tudatosan teszem, ugyanis a kollektív vagy kollektíva szavak szokványos, hétköznapi felfogásban leginkább a termelő- vagy más munkavégző tevékenységek végzésére társult embercsoportok, illetve munkálkodásuk megnevezésére használatosak. A közösség szó, vagy a közösségi jelző viszont jelentésük árnyalatában emezeknél érezhetően kifejezőbbek, lévén, hogy közösségi embernek inkább bensöleg számít valaki. Olyan egyén, aki világnézeténél, politikai meggyőződésénél, erkölcsi tulajdonságainál vagy más nemes érzelmeinél fogva képes társául fogadni bárkit, aki a tágabb közösségek - községek, városok, nagyobb munkahelyek, de akár az egész társadalom - szocialista céljaiért vagy érdekében önzetlenül hajlandó fáradozni, netán lemondásokkal járó áldozatot is hozni. Továbbá: nem akar ez az írás mondjuk a jól ismert Z-akció magasztalása sem lenni, mert annak erre semmi szüksége nincs. Mindenki jól tudja, hogy a nemzeti bizottságok szervezésével állampolgáraink társadalmi munkában helyileg sok-sok milliós, országosan pedig soksok milliárdos hasznot hajtanak időről időre szocialista társadalmunknak, (gy tehát egyebek közt bölcsődék, óvodák, egészségügyi intézmények, sportpályák stb. építése vagy tatarozása mellett utak-utcák javításával, közterületek szépítésével, parkosításával, vízlevezető árkok ásásával s más környezetvédelmi objektumok létesítésével is. Valamit kétségtelenül régóta tükröznek már: hogyan kapcsolódnak be létrehozásukért állampolgáraink az önkéntes társadalmi munkába - vagy esetleg helyenként mennyire feledkeznek el róla. Persze a teljesség kedvéért lehetne említeni olyan jelenségeket is, amelyek jól szemléltetik embertársaink egy részének egocentrikus magatartását, énközpontúságát, illetve annak következményeit. Főleg azt az értékítéleti vagy fogalomalkotási zavart, amikor elég sokan nem tudják az egyéni érdekeiket a társadalmi érdekekkel összhangba hozni, s még inkább: amikor az önmegvalósítást az önzéssel keverik össze. Ugyanakkor újságcikkek sokasága szól a család, a házasság válságáról, de másképp is tapasztaljuk, hogy növekszik a válóperek száma, lazulnak az érzelmi kapcsolatok, csökken az apait J SZÚ 8 1986. VI. 20
