Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-13 / 24. szám
ÚJ szú 5 1986. VI. 13. A felszabadult országok a nemzetközi kapcsolatokban A jelenkor egyik jellemvonása, hogy a korábbi leigázott népek a függetlenség útjára léptek, létrejöttek az új államok tucatjai, s szerepük a nemzetközi politikában és a világgazdaságban szüntelenül növekszik. Ezek az államok - egykor a történelem objektumai voltak, most a szubjektumai - napjaink legfontosabb kérdéseivel kapcsolatban egyre önállóbb álláspontot képviselnek, a függetlenségük megszilárdításáért és a társadalmi haladásért folytatott antiimperialista harcuk a forradalmi világfolyamat része lett. A materialista dialektika törvényszerűségei szerint azonban bizonyos különbségek vannak a felszabadult országoknak az ENSZ-ben, az el nem kötelezettek mozgalmában, az Afrikai Egységszervezetben, az Arab Államok Ligájában és más tömörülésekben tanúsított kollektív fellépésében. Számtalan körülmény hatására a külpolitikában ingadozások mutatkoznak. E körülmények közé tartozik elsősorban a nemzetközi helyzet rosz- szabbodása, ami az imperializmus számlájára írható; továbbá az imperializmus offenzívája az egykori gyarmatok és félgyarmatok ellen; a felszabadult országok helyzete a kapitalista világgazdaságban, hiszen ezek az államok egyre függőbbé válnak, s mindinkább kizsákmányolják őket; s végezetül a rosszabbodó gazdasági helyzetüket, súlyos adós- ságterheiket, a nemzeti felaszabadítás megoldatlan feladatait kell említeni. AZ ÁLTALÁNOS ÉS AZ EGYEDI A felszabadult országok nem egységes egészet alkotnak. Közéjük soroljuk a latin-amerikai államokat, amelyek már kétszáz éve szerepelnek a világ politikai térképén, sok olyan ázsiai országot, amelyek századunk harmincas-negyvenes éveiben nyerték el függetlenségüket, valamint azokat az afrikai országokat, amelyek a XX. század utolsó harmadában vívták ki szabadságukat. A fejlődők közötti különbségek azonban nem földrajzi helyzetükből vagy nemzeti ünnepük eltérő dátumaiból erednek. A leglényegesebb választóvonal az, hogy egyesek a szocialista orientáció útját választották, másokban pedig a tőkés viszonyok szilárdulnak. Különbségek vannak közöttük a terület nagyságát, a lakosság számát, a természeti kincsek gazdagságát, a politikai, gazdasági és társadalmi fejlettség szintjét és specifikumait tekintve is. Egyesekben még mindig a naturális gazdaság az uralkodó a polgári társadalom előtti szociális csoportokkal, bonyolult törzsi viszonyokkal, másokban már megjelentek a modem termelési komplexumok, formálódik a proletariátus és a nemzeti burzsoázia. S végezetül látni kell azt, hogy az egyes felszabadult országok függősége a volt gyarmattartóktól és más imperialista hatalmaktól - mindenekelőtt az USA-tól - korántsem azonos szintű. Hiszen az imperializmus fő központjai, tekintettel gazdasági, katonai-stratégiai és politikai terveikre és szándékaikra, ugyancsak különböző érdeklődést tanúsítanak egyik vagy másik felszabadult ország iránt. Nem véletlen az, hogy az amerikai imperializmus a fejlődő világ egyes térségeit kinevezte a saját „létfontosságú“ övezeteinek. Mindezek a helyi szociális, gazdasági és politikai feltételekben mutatkozó különbségekkel együtt szükségszerűen a felszabadult országok differenciálódásában is tükröződnek ingadozásokat váltanak ki a külpolitikájukban és konfliktusokhoz vezetnek. Azonban amint az SZKP új szerkesztésű programja is hangsúlyozza, bármennyire is különböznek egymástól ezek az országok, bármilyen úton is haladnak, népeiket egyesíti az az óhajuk, hogy önállóan fejlődhessenek, külső beavatkozás nélkül oldhassák meg saját ügyeiket. Tehát jelentős mértékben megnyilvánul a dialektikus ellentét a fejlődő országok egységének objektíve létező alapjai és azon erők között, amelyek politikájukra hatással vannak. S éppen a felszabadult világ sokarcúsága, az egyes országok külpolitikájának a következetlensége, a különböző társadalmi és politikai erők folytatódó heves küzdelme vezetett ahhoz, hogy az imperializmus az utóbbi években aktivizálta tevékenységét legfontosabb stratégia célja eléréséért. Ez a cél pedig; a felszabadult országok bekapcsolása a saját politikai rendszerébe. Amint Mihail Gorbacsov megállapította, az imperialista államok minden eszközzel, — gazdasági és katonai úton, fenyegetésekkel és alamizsnákkal - megkísérlik a felszabadult országokat bevonni a kapitalista rendszerbe. Mindebben az újgyarmatosítók kihasználják a felszabadult országok politikájának egyes negatív megnyilvánulásait, amilyen például a szocialista országokhoz és az iparilag fejlett tőkés államokhoz fűződő kapcsolatok pragmatikus megközelítése; egy sor el nem kötelezett ország az „azonos távolságtartás“ politikáját követi; az antiimperialista akciókat a szocialista közösséggel szembeni ellenséges nyilatkozatokkal próbálják „ellensúlyozni“; s végezetül a hajlandóság a katonai együttműködésre az USA-val és más NATO-országokkal. E jelenségek ellenére nem csökken a felszabadult országok pozitív szerepe a nemzetközi életben, bár egyes imperialista körök mindent elkövetnek a volt gyarmatok és félgyarmatok történelmileg kialakult közösségének aláásására. Azt hangoztatják, hogy ezen országok befolyása a nemzetközi életben „devalválódott", s a Nyugatnak, elsősorban az USA-nak kell ezt a folyamatot megállítania. Például az USA állandó ENSZ- képviselője, Vernon Walters kijelentette, sokkal több időt kíván fordítani a „harmadik világ véleménye formálására“, mint elődje, Jean Kirkpatrick asszony tette. Bizonyítja ez, hogy Washington manipulálni szeretné a fejlődök külpolitikáját, meg szeretné vonni politikai önállóságuk határait. A valóság azonban nem az amerikai elképzelések szerint alakul, lerombolja azok illúzióit, akik nem értik vagy figyelmen kívül hagyják a visszafordíthatatlan történelmi folyamatokat, s csupán a felszabadult országok egyes képviselőire építenek, azokra, akik különböző okokból lazítottak az imperializmus elleni küzdelemben. Beszélhetünk-e az általánosnak és az egyedinek az egyensúlyáról a felszabadult országok külpolitikájában, s milyen helyet foglalnak el a világpolitikában? A kérdésre egyértelmű a válasz: végül is ezen országok érdekeinek azonossága kerekedik felül. Természetesen számítani lehet arra, hogy egyesek közülük eltérnek a közös stratégiától, amely a valódi függetlenség megszilárdítására irányul, de ilyen a világunkban lejátszódó folyamatok dialektikája. Ami az emberiség fő feladatát, a nemzetközi biztonság erősítését és a béke megőrzését illeti, a fejlődő országok kollektív szerepe növekszik. A NEMZETKÖZI POLITIKA FONTOS TÉNYEZŐJE jL*** A felszabadult országok kollektív fellépésének különleges formája az el nem kötelezettek mozgalma. S bár nincs szó nemzetközi szervezetről (nincs alapokmánya, költségvetése, nincsenek állandó irányító szervei), jelenleg mégis hozzávetőleg száz országot tömörít, beleértve a Palesztinái Felszabadítási Szervezetet és a SWAPO-t. Le kell szögezni: az el nem kötelezett országok mozgalma a világpolitika nagyon fontos, pozitív tényezője volt és marad, megőrzi háború-, imperialista- és gyarmatosításellenes irányvonalát. A mozgalom rendkívüli figyelmet fordít a fejlődő országok egyik legégetőbb gondjának, a súlyos eladósodottság kérdésének a megoldására. A fő feladat azonban kétségkívül a hozzájárulás a nemzetközi biztonság és a béke biztosításához, a lázas fegyverkezés megállításához, továbbá a fejlődő országok területén levő idegen katonai támaszpontok felszámolásáért, az általános leszerelésért folytatott küzdelem. A dokumentumok azt hangsúlyozzák, hogy a feladat teljesítése főleg a mozgalom egységének erősítésétől függ. Szüntelenül növekszik az el nem kötelezettek mozgalmának, mint antiimperialista és háborúellenes erőnek a szerepe a világpolitikában, amit az is igazol, hogy a Nyugat, s elsősorban a mostani amerikai kormány állandó bírálatának van kitéve. Például az 1983-as delhi csúcs után az USA dühödt támadásokat intézett a mozgalom ellen. Az amerikai külügyminisztérium a konferencia határozatát „kiegyensúlyozatlannak és vitathatónak" nevezte, amely „nem fejezi ki az el nem kötelezettség alapelveit, s igazságtalanul vádolja az Egyesült Államokat, mégpedig anélkül, hogy bírálná a SzovjetuniótAz ENSZ-közgyülés 38. ülésszakán a Fehér Ház ura a mozgalom sok tagjának „hamis el nem kötelezettségéről" beszélt, s a mozgalmat politikai demagógiával vádolta. Az ilyen vádak természetesen nem maradtak válasz nélkül. A National Herald indiai napilap megállapította; „A mozgalom elleni nem taktikus, erkölcstelen és nem logikus támadás meghökkentette az ülésszakon jelenlevő állam- és kormányfőket." Indira Gandhi, aki akkor a mozgalom elnökének tisztét töltötte be, New York-i sajtókonferenciáján ezzel kapcsolatban kijelentette; furcsa, hogy valaki más mércét alkalmaz saját magával, s megint másat másokkal szemben. Az úgynevezett hamis, vagy nem igazi el nem kötelezettség kifejezés már gyökeret eresztett az USA és a NATO politikai szótárában, s azért manipulálnak vele, hogy szétforgácsoják a mozgalmat, vagy legalábbis hatástalanítsák antiimperialista irányvonalát. Csupán azokat tartják „igazi el nem kötelezetteknek", akik a Nyugatnak tetsző politikát követnek, akik nem bírálják az Egyesült Államokat, akik az ENSZ-ben úgy szavaznak, ahogyan ók, akik nem működnek együtt a Szovjetunióval, s a mozgalmon belül nem a békét és a leszerelést hangsúlyozzák. A NATO-körök az utóbbi időben az „igazi el nem kötelezettek“ közül is azon kis csoportot veszik számba, amelynek tagjai besorolhatók a „Nyugat barátja" kategóriába, s osztják az úgynevezett „egységes front stratégiáját", vagyis az imperialista hatalmakkal, mindenekelőtt az USA-val való szövetség kialakításának hívei. Ily módon kívánják az el nem kötelezettek mozgalmát bomlasztani, mivel tisztában vannak azzal, hogy a mozgalom teljes felszámolására tett törekvések kudarcot vallanak. Az imperialistáknak látniuk kell, hogy a mozgalom a tagországok politikájában mutatkozó eltérések ellenére a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok általános struktúrájának szerves részévé vált, s tekintélye növekszik. Nyilvánvaló az is, hogy vagy száz országban százmilliók kapcsolják össze az el nem kötelezettség gondolatát a béke megőrzésébe, az új, igazságos világrend megteremtésébe vetett reményekkel. Ezért a Nyugat a mozgalom belső ellentmondásait igyekszik kihasználni. Washingtonban az egyes fejlődő országok vezetőinek azt próbálják bebeszélni, hogy a mozgalomba „a Szovjetunió csatlósai hatoltak be“. Jellemző az az imperialista magatartás, ahogyan a Fehér Ház a fejlődök problémáihoz, például a helyi konfliktusokhoz viszonyul. Shultz külügyminiszter tavaly decemberben Londonban kijelentette, hogy a Szovjetunió politikája okozza a feszültséget a különböző térségekben. Ezért a Nyugatnak nemcsak katonai segítséget kell nyújtania az egyes országoknak, és támogatást az „ellenállás erőinek“, hanem „titkos hadműveleteket" is végre kell hajtania. Ezzel mintegy reklámozta azt a politikát, amelyet az USA folytat Afganisztánban, Nicaraguában, Kambodzsában és Salvadorban, Angolában, Libanonban és Líbiában, mindenütt, ahol az imperializmus nem hajlandó figyelembe venni a politikai realitásokat. AFRIKA SZEREPE A felszabadult országok növekvő nemzetközi szerepéről alkotott elképzelés nem lenne teljes, ha nem esne szó „az afrikai tényezőről“. Az afrikai államok alkotják ugyanis a fejlődő országoknak és az el nem kötelezett országoknak a felét, az ENSZ-tagországok harmadát. Ezen kívül mindegyik tagja az Afrikai Egységszervezetnek, amelynek többek között az is a feladata, hogy kidolgozza az afrikai országok egységes külpolitikáját. Mint ismeretes, a közelmúltban az AESZ súlyos gondokkal küszködött, 1982-ben kétszer is elhalasztották a csúcskonferencia összehívását, amiben főleg az imperialista államok intrikái játszottak közre. E kontinens országainak érdekazonossága azonban erősebbnek bizonyult az ellentéteknél: 1983-1985- ben három konferenciára került sor, vagyis felújult az összetartás szelleme az AESZ-ben. Nem váltak be a nyugati jóslatok a szervezet széteséséről. A három legutóbbi AESZ-tanácskozás igazolta, hogy a kontinens fiatal államai nemcsak megőrizték, hanem növelték is nemzetközi szerepüket. A földrész és a világ időszerű kérdéseivel kapcsolatos állásfoglalásaik kifejezetten imperialistaellenes jellegűek. Gyakorlatilag minden afrikai ország vezetője rámutatott, hogy egyenes összefüggés van a fajüldöző pretoriai rezsim növekvő agresszivitása és azon támogatás között, amelyet az imperializmustól, elsősorban az USA-tól kap. Az afrikai országok gazdasági nehézségeinek elemzésekor is antiimperialista következtetésekre jutottak. A gondok okaiként a gyarmatosítás és újgyarmatosítás politikáját, az igazságtalan nemzetközi gazdasági rendet, a tőkés gazdaságban tapasztalható válság és infláció hatását, a földrész természeti kincseinek a nemzetközi monopóliumok általi kizsákmányolását, a katasztrofális méreteket öltó eladósodottságot jelölték meg. Gazdasági gondjaikat az afrikaiak összekapcsolják a nemzetközi biztonság, a lázas fegyverkezés megállításának és az atomháborús veszély elhárításának kérdéseivel. Kiszámították, az ipari és mezőgazdasági termelés fejlesztéséhez, a szárazság elleni küzdelemhez, a közlekedés és a távközlés fejlesztéséhez az afrikai államoknak 2000-ig hozzávetőleg 150 milliárd dollárra lenne szükségük. Ezeket az eszközöket pedig csak akkor lehet megszerezni, ha az egész világon, s így Afrikában is megszűnik az anyagi és szellemi erőforrások katonai célokra történő pazarlása. Az afrikaiak mindinkább tudatosítják, hogy akkor, amikor az ö országaikban olyan súlyos problémák várnak megoldásra, mint a gazdasági elmaradottság, az éhínség, az egészségügy kérdése, nem lehet igazolást találni az új tömegpusztító fegyverek fejlesztésére és gyártására, s a magában Afrikában folyó fegyverkezésre sem. Ezért szüntelenül erősödik a földrészen a háborúellenes mozgalom, amit az 1985-ös miniszteri szintű loméi konferencia is alátámasztott, az első afrikai konferencia a biztonságról, leszerelésről és a fejlesztésről. A JOBB JÖVŐÉRT Már elmúltak azok az idők, amikor a felszabadult országok mintha ignoral- ták volna a globális katonai-politikai problémákat, s azt hangoztatták, hogy megvannak a saját halaszthatatlan gondjaik, ezért a lázas fegyverkezés megállítása, az atomfegyverek korlátozása és a világűr militarizálásának megakadályozása a Varsói Szerződés és a NATO, a Szovjetunió és az USA ügye. Megértették, hogy az imperialista politika következtében a megsemmisülés veszélye az egész világot fenyegeti. Az ilyen változás a gondolkodásmódban törvényszerűen hozzájárul a béke- erők szolidaritásának erősítéséhez. Ezzel összefüggésben teljesen érthető a Szovjetunió és más szocialista államok, valamint a fejlődő országok álláspontjának közeledése a jelenkor legfontosabb nemzetközi kérdéseinek megítélésében. A Szovjetunió következetesen törekszik a baráti kapcsolatok bővítésére a volt gyarmati és félgyarmati országokkal. Létfontosságú kérdés például a felszabadult országok szempontjából az atomfegyverektől mentes övezetek létesítése Afrikában, Latin-Amerikában, a Közel- Keleten. E térségek országai az ENSZ- ben több ilyen javaslatot terjesztettek elő. A Szovjetunió álláspontja szerint az ilyen övezetek létesítése fontos lépés a nemzetközi biztonság szilárdítása felé, ezért támogatta az afrikai és közel-keleti atomfegyver-mentes övezet kialakítására vonatkozó javaslatot. Megemlíthetjük, hogy az afrikai atomfegyver-mentes övezetre vonatkozó határozat megszavazásakor az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium és Izrael tartózkodott. (A Mezsdunarodnaja Zsizny alapján)
