Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-06 / 23. szám
elbeszélés egy lányról 51, aki nem tudta meg, lem. Ne csodálkozzatok, nesélem, hogyan haltam forró nyári napon, amikor usogtak a falevelek... zem életem utolsó napjait jnlítottak egyetlen eddigi em. Mindenki azt hitte, ek. Volt anyám, fivérem, kisfiam... Mi kell még ghoz? De nyilván kellett t én nem voltam boldog, szer csak egész életemet s. Előfordult már veletek, k a nyári forróságtól és idolataitoktól elgyötörtén, csintalan kölyök tetőtől jntött jéghideg vízzel? Az zör nagyot ugrik, megfe- aszontalan kölyköt, aztán gérzi, hogy tulajdonkép- a pillanatnak a kedvéért ítő napon, talán egész e várt... A lány berobbant s, egy cseppet sem volt ammit sem kért. Arra már szem, hogy szép volt-e', /én bánatos kérdés rejlett. ti, mintha állandóan azt .Miért?“ De kérés nélkül és körülfonta napjaimat, ót a felfelé kapaszkodó s semmit sem kért cseré- Nem is tudtam meggyőzimről. Valószínűleg akkor m hittem benne, mert nt azt bizonygattam ma- >gy nincs jogom szeretni azért történt, hogy amikor ildozta volna értem, én az :tem; ő teljes meztelen ízta el nekem, ón pedig attam és eloltottam a lám- tem léptem ki vele az Dha senki nem tudta meg, csak boldog voltam. Sze- :höz hasonlított, amelyet sí eltakartunk, bár forró és lánggal égett... núzódik az eleje, n előtt beteg lettem. Állan- lettem tartózkodott az /oltak a fivéreim, a felesé- omorú lett és megsápadt, jtóbbi időben már nem g egymást. Csak éppen az t, akit a legjobban vártam sm. Ó nem jöhetett el . A fivéreim tudták, hogy az orvos megmondta ne- dig elhitték, s talán még ánatosan és belenyugod- lyám nem hitte el, de nem ha nem tudta volna, mit orvos.» ibb az utolsó napomat I. Már tudtam, hogy ezen a napon meg fogok halni. Ezért aztán nevethetnékem támadt, amikor az orvos megpróbált injekciót adni, megtapogatta a hasamat és gyógyszer írt fel: ,,Naponta kétszer és egy hétig szedje.“ Nem hibáztattam a nyugodt és melegkezü embert. Egyszerűen nem értett meg engem, de soha egyetlen orvos sem fogja megérteni, hogy az emberek csak akkor halnak meg, amikor elfáradnak. Egyik tizennyolc éves korában fárad el, a másik hetvenéves korában. Én elfáradtam. De nem szomorkodtam. A könyv- szekrényem közvetlenül a szemem előtt állt, de nem gondoltam arra, hogy többé nem veszem kézbe azokat a könyveket. Tudtam, hogy valaki kézbe veszi őket, a könyveknek pedig úgyis mindegy. A könyvek egy kicsit a fecsegőkre hasonlítanak: mindenkinek feltárják titkukat, tehát valakinek Vardgesz Petroszján én utánam is megnyílnak. Csak az ablak előtt susogó akácot nézegettem szomorúan, meg az eget, amely távolinak és közönyösnek tűnt. Szerettem volna elvinni magammal egy kis susogást oda a föld alá meg az égnek egy darabkáját. És tudtam, hogy ez lehetetlen.- Elmegyek cigarettáért - hallottam hirtelen a bátyám hangját, aki nem dohányzott. Vagy táviratozni akart a rokonságnak, vagy pedig egyszerűen nem akarta látni, hogyan haldoklóm. Megértettem, és egy tekintettel elbúcsúztam tőle, mert azon a világon többé már nem találkozhattunk. A bátyám kiment. Azt mondtam a feleségemnek, vigye ki a gyereket a friss Ivegőre. ,,Jó“ - hallottam a feleletet és rájöttem, hogy most, ezen utolsó alkalommal se értett meg, mint ahogy eddig se, és nem tudja, hogy többé nem hallja majd a hangomat. Megpróbáltam elküldeni anyámat is, de ő nem ment el. Nagyon bánkódtam, és lassan behunytam a szemem. Nem emlékszem rá, mennyi idő telt el, amikor egyszer csak anyám szívszaggató kiáltása hasított a csendbe. s ón tudtam, hogy már meghaltam. Félig'csukott szemhéjam alól láttam, hogy mindenki bejött, hogy anyámat kivezetik a szobából: ö érezte meg elsőként halálomat, bár ö volt az egyetlen, aki nem hitt benne. Aztán ment minden a maga útján. Két napig emberek vettek körül, és sok olyan ismerősömet láttam, akikkel évszámra nem találkoztam. Sírtak vagy csendesen, komoran álldogáltak, aztán elmentek. Időnként elfáradtam a hangoktól vagy a csendtől, kérni akartam, hogy beszéljenek vagy épp ellenkezőleg, hogy hallgassanak, de olyan nyugalom honolt bennem, hogy a szememet se volt kedvem kinyitni. És csodálkozva figyeltem az embereket, akik közül sokról azt gondoltam, hogy jól ismerem. Nem is sejtették, hogy figyelem őket, így aztán nem tettették magukat. Eszembe jutott, miket gondoltam róluk, amikor még éltem, és bevallom néha szégyelltem magam egykori véleményemért. De nem ez volt a legnagyobb gondom: őt kerestem, de ő nem jött el. Tudtam, hogy nem jöhet el és nem állhat meg a fejemnél, hiszen ha belép, azonnal mindenki mindent megtud. Nagyon vágyakoztam utána, nagyon vártam, még anyámat is meg akartam kérni, hogy hívja ide, de nagyon elfáradtam és nem tudtam kinyitni a szemem. Ellenben most először nyugodtan gondolhattam rá, tudván, hogy senki sem fog megzavarni se telefoncsörgéssel, se a tekintetével, se a szeretetével, se a gyűlöletével. Még akkor is reá gondoltam, amikor az utcánkon vittek, ahol felnőttem és szerettem... Az utca napfényben úszott de nekem nem volt melegem a napfényben - épp ellenkezőleg, azt szerettem volna, hogy még erősebben, forróbban süssön a nap. Néztem az utcát — villamosok, autók, az emberek bánatosan megálltak, amitől elfáradt a lelkem. Nem akartam, hogy az emberek miattam szomorkodjanak, éppen ezért egyáltalán nem keseredtem el, amikor egy fa alatt egy fiút és egy lányt vettem észre: kézen fogva álltak és mosolyogva egymás szemébe néztek. Először azt hittem, nem vették észre a temetési menetet, de aztán a lány egyenesen rám nézett, és ismét elmosolyodott. És a fiú is rám nézett, kedves tekintettel. Én is mosolyogni szerettem volna, sőt integetni, de úgy elfáradtam, no, meg, ha felemelem a kezem, lepotyognak a virágok. Sokáig néztem az utcánkat, a köveket, amelyeken jártam, és szomorú voltam. Arra gondoltam, hogy az utca csupán egyetlen percre szomorodott el. Elhaladt a menet, és minden a régi lesz, az emberek és az autók folytatják útjukat, és Így lesz holnap is, mindig így lesz. Tudtam, hogy a kövek, akárcsak az emberek, nem emlékeznek, a kövek is elfelejtenek. Tudtam. Aztán kiértünk a temetőbe, és ott megláttam őt, és elmosolyodtam, helyesebben arcomat egész idő alatt mosoly ragyogta be, mert az utolsó pillanatban reá gondoltam. Csukott szemhéjam alól két napon át láttam, hogy senki sem érti ezt a mosolyt, van, aki még csodálkozik is rajtam. De ő a temetőben mindent megértett, s még azt is észrevettem, hogy visszamosolygott rám. Aztán eltakarták a rokonok, a hozzátartozó im, s nekem eszembe jutott az utolsó éjszakánk... Lépegettünk a sötétségben, csak a sötétségben szerethettük egymást nyíltan, így aztán nemcsak a villanylámpákat gyűlöltük, hanem még a csillagokat is, amikor túlságosan fényesen ragyogtak. Lépegettünk a sötétségben, és ő azt akarta, hogy mondjam ki, hogy őt szeretem a legjobban a világon. Én hallgattam, nyilván már éreztem, hogy belefáradtam ezeknek a szavaknak az elhallgatásába, amelyeket legszívesebben minden hangosanbeszélőbe beleordítottam volna. Elfáradtam a sötétségtől, a fényektől, mindentől, ö pedig várt. Később, már a föld alatt, nagyon megbántam, hogy nem mondtam el akkor neki azokat a szavakat, amelyek csak őt illették. De már késő volt. Miközben az utolsó éjszakánkra gondoltam, már eresztettek is lefelé a sírba. A sírgödör körül tolongó emberek között még egyszer megpillantottam. „Menjek?“... - kérdezte a tekintetével. - „Menjek?“ - csengett a hangja régebben a telefonkagylóban. Ebben az utolsó pillanatban megéreztem, hogy elég egy intés és jön. De azt feleltem: „Maradj." - Mos^ is megértett. Aztán eltakarták, és meghallottam a rám hulló kövek és föld kopogását. Aztán már semmit sem hallottam - csupán a tömény virágillat maradt meg számomra, amely a föld és közém szorult. Úgy aludtam el, hogy reá gondoltam. Megpróbáltam megjegyezni, hányadika van és milyen nap, de mindössze néhány napig tudtam követni a naptárt. így teltek a napok, hónapok, sőt bizonyára évek is. És nekem eszembe jutottak a szavak, amelyeket nem mondtam el neki és a világnak, ezért jött ez az én megkésett föld alatti gyónásom. És ezek a ki nem mondott szavak foglalkoztattak állandóan, s egyszer csak arra gondoltam, mily rövid ideig tartott a szerelmünk, mindössze néhány hónapig vagy napig... erre se emlékeztem... És egyszer csak ismét megláttam az eget: a temetőnket felszámolták, most kert van a helyén - fű zöldell, virág nyílik. Belőlem virág lett. Ujjongva néztem körül, örülvén, hogy most biztosan megtalálom öt, és átadom neki a szavakat, amelyek egyedül őt illetik... De ő sehol se volt. Körülöttem más virágok nyíltak, nem ismertem őket. Aztán egyszerre megértettem, hogy most ő is vagy virág, vagy fűszál, vagy pedig egy maréknyi mag, a világ ki tudja melyik táján... Kész voltam bejárni az egész földgolyót, hogy megtaláljam, de csupán csak egy virág voltam és azonnal meghaltam, amint megpróbáltam elhagyni a földet. Utoljára haltam meg. S abban a pillanatban, amikor ismét földdé lettem, de csak abban a pillanatban, megértettem, miért halnak meg a virágok oly hamar. Bizonyára minden virág ember volt egykoron; amikor kibújik a földből, keres valakit, s ha nem találja, azonnal meghal - véglegesen meghal. És megértettem, hogy a világon semmit sem lehet másodszor megtalálni. Ez az elbeszélés, annak a lánynak szól, akit nem sikerült megtalálnom. Ezért átnyújtom nektek, emberek, hiszen ti mindig a legdrágábbat veszítitek el az életben. Ne veszítsétek el, emberek! KATONA ERZSÉBET fordítása ■ fekete fürtöt látnak. a rózsavörös nem lehet ára. A cigányok >rt, e búz-cápot foglalják strófába, nek r ülni és hogy tilos, ban gyűlölt szavak, népét bántja a sors, ól vigasz fakad, zsarnok nem állhatja - a cigány-fajzatot. tek minden napja - minden zsarnokot. 2. sszikus kérkedők! teg vállrojtos maradiak! 9m-pigmeusok és liliputiak! írn nézők és dzsingiszkánok! doljátok, hotfy elhallgattatván, kivé- és kiirtván költőt, nyugodtan, zavartalanul jár- láltáncotok? idolját ok, ha elhull, nem halljátok i költőt, azát mondja, s‘ boldogabban járhat- láltáncotok? Az akasztófa hurka nem fojtja meg az éneket. A puskagolyó nem vet véget a dalnak. A költő dala - arany főnix, mely a költő hamvaiból született. Néktek szarkofág és urnák. A költőknek - századok, a költőnek - az élő élet. 3. Vannak l<orok, amikor a költő szava olyannak látszik, mint az élhetetlen gyermeké. A gyakorlatiasság logikája erősebbnek tűnik, mint a költő szava. De amikor nehezebbre fordul a helyzet, világ hatalmasai, eszetekbe jutnak a hol szomorú, hol vidám strófákat író különcök. De hiszen ezek a különcök figyelmeztettek benneteket! Akkor csak sajnálkozni lehet. Nem egy főrend hunyorítja telhetetlen szemét, a költő szellemi tekintetét látva, kinek háta mögött a csontváz állt. Jaj, nektek, erősek, jaj... Nem, nem ti, inkább a költő dala győz. A költőket álmodozóknak és romatniku- soknak tartjátok. Magatokat pedig realistának. Az uszályhajókat jobban látjátok. De a költő minden pórusával érzi a folyó hűvösségét, szíve hallásával fogja fel nyugalmát, az örvények dühét, a mélyáramlások hallhatatlan zúgását. Hát ki tud a folyóról többet? Jaj, nektek, jaj... Nem, nem ti, inkább a költő dala győz. másikkal pedig átdöfik szíved... Ó, ismerős halál-hollók! Álnok sötétszívú fajok, a kezetek vérrel mocskolt, annak, aki ellenszegült, sírt ástatok... Élnek e földön emberek: jóknak hiszi a nagyvilág, s ha kell, hát vérrel festenek meg minden kart - ó, jezsuiták! 5. Tábornok hamvasztotta el Lorcát. De a költő hamvaiból életre kelt a fiatal főnixmadár. 1961 -ben Rómában kezembe került egy spanyol és olasz szövegű verseskötet. Egy fiatal spanyol költő, Jesus Pacheco írta. A címe: Kézzel érintem Hispániát. Az olasz költők, akik kiadták ezt a könyvet, elmesélték nekem: a frankóista cenzúra Spanyolországban elkobozta e fiatal szerző könyvét. Akkor az olasz költők, e versek szó szerinti fordításával megjelentették Rómában. Az igazságot nem lehet elfojtani. Tetszik nekem a költők szolidaritása. így kell védelmezni az igazságot! Elolvastam ezt a nyugtalan könyvet. Élveztem a költő szenvedélyes spanyol temperamentumával és tiszta szivével írott strófáit. Hatalmába kerített a magasztos romantikus pátosz. A költő miért „érinti kézzel Hispániát?“ Ez a lovagkor hagyománya: az apák földjét érinteni és elkövült ajakkal rebegni átkokat fölötte - az elveszett szabadság visszanyerését jelenti. így kelt életre Federico Garcia Lorca véres poraiból a szárnyaló főnix. doljátok, nem lesz, ki síkra száll az 1, tők hamuvá válnak?' ha már por, akkor is dalol. 4. Élnek e földön emberek, akik dicsérnek - azt hiszed -, egy kézzel írnak szépeket, No Pasaranl BAN PÉTER fordítása mám SZITÁSI FERENC Kenyér Ó, jóllakott költők! A vers a költő kenyere: Ültessen búzát maga, arasson, őröljön, dagasszon, nézze, tüzes-e a kemence háta - ne csak az illat ihlesse versvilágba való csatangolásra. Ó, szerény búzaföldek! örökké terhes asszonyok, havas tél-ágyban lihegök, szeles tavaszban teljesedök, hullámzó zöld tengerek, a mag a fájdalmatokból pereg! Ó, ti bélpoklos szemeteskukák! Tudjátok-e, hogy a kenyér béke? Láttak-e már zokogó búzaföldet, kik jól tartanak titeket, vagy a kelő nap tenyerében megbúvó búzakalászt? Ó, kegyetlen mozdulatok! Melyek önmaguk lényegét megtagadják - így felejti el anyját a gyermek, fiú az apját, s csak mikor már üres az asztal, a szalmakazal látványa is megvigasztalná. Ó, mindenféle ember! Ha kenyérbe harapsz, gondolj a búzamező tüdejére, a ziháló rög-szövetekre, akkor talán megérted, hogy miért csipegette össze anyám az asztalon evés után a morzsákat is.
