Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-06 / 23. szám
ÚJ szú 5 1986. VI. 6. Először azt hittem, hogy a Töa társaság légibusza tévedésből egy légitámaszponton szállt le: a repülőtér betonját, melynek széleit a tenger hullámai nyaldosták, csaknem teljes egészében katonai helikopterek és sugárhajtású vadászgépek foglalták el. Ám amikor gépünk odaállt az egyik épülethez, a homlokzaton olvasható feliratból kiderült, hogy nincs tévedés, és oda érkeztünk, ahová indultunk: Nahába, a japán Okinava - sziget közigazgatási központjába. Japán ismerőseim még Tokióban zavartan figyelmeztettek, hogy ,,Okinaván semmin se csodálkozzak“ és „ne vegyem komolyan“. Ez nem japán Japán, bizonygatták. Az embereket ott túlságosan nyomasztja a sziget tragikus múltja, és ezért „elronthatják azt a kedvező benyomást, amelyet a külföldi a Felkelő Nap Országáról szerzett". Eleve felkészültem rá, hogy valami szokatlannal fogok találkozni. Okinava története a japán nép egy ágának bonyolult és valóban tragikus históriája. A szigeten a XIII. században önálló állam alakult, amely a térség cserekereskedelmének fontos központja lett. A lármás tengerparti piacokon a Délkelet- Ázsiából származó fűszereket és drága fafajtákat cserélték kínai selyemre, a koreai kerámiát és az indiai elefántcsontot a híres japán rézművesek termékeire. A kereskedelemből származó hasznot városok építésére, a művészet, a tudományok, a kézművesség fejlesztésére fordították. Kína a XIV. században adófizetésre kényszerítette a gazdag sziget királyait, s kötelezte őket, hogy küldöttségük fejezze ki „szolgai alázatát a Mennyei Birodalom császára iránt“. Két évszázaddal később a japán Kiusu-szigeten levő Szacuma fejedelemség szamurájai próbálták leigázni Okinavát. 1879-ben pedig a tokiói kormány bejelentette, hogy Okinavát erőszakkal Japánhoz csatolta. Mint a nagy japán enciklopédiában olvasható, ,,Okinava annektálása a sziget lakosai számára azt jelentette, hogy elvesztették a politikai szuverenitást, mindennemű gazdasági kompenzáció nélkül“. Elkezdődött a sziget kifosztása. Tokió urai a szigetet gyarmatnak, lakosait pedig vadaknak tekintették, pusztán azon az alapon, hogy számukra alig érthető dialektust beszéltek, és életformájuk meg kultúrájuk különbözött a többi japánétól. Okinava lakosainak jóformán 1920-ig nem volt választójoguk, gyermekeiket nem vették fel a központi tanintézetekbe. A császári titkos tanács külön leirattal betiltotta az okinavai dialektust, s kötelezte a csendórséget, hogy „tanítsa meg“ a sziget lakosságát ,,a nagy Japán hagyományaira“. A valóságban ez úgy történt, hogy agyba-fóbe verték a helybeli ünnepek és szertartások résztvevőit, könyörtelenül üldözték a helyi tanítókat és etnográfusokat. Az okinavaiak tízezrei vándoroltak ki a Hawai-szigetekre és Brazíliába, mert úgy látták, hogy még a Honolulu környéki ananászültetvényeken vagy az Amazonas vidékének dzsun- geleiben, a kaucsukültetvényeken is jobb dolgozni embertelen körülmények között, mint otthon éhezni. A sziget arculata gyorsan változott. A parasztoktól elkobzott földeken parti erődítmények, laktanyák és repülőterek épültek. Okinavát különleges földrajzi helyzete folytán előnyös hídfővé építették ki Kínával és Délkelet-Ázsiával szemben. A harmincas években a császári csapatokat szállító hajók innen indultak Nanking és Sanghaj kirablására, 1941-ben pedig Szingapúr és Manila elfoglalására. A második világháború végén, 1945 tavaszán pedig több mint százezer oki- navait - gyermekeket, nőket, öregeket - mozgósítottak népfelkelőnek, hogy megerősítsék a 110 ezer főnyi helyőrséget, amely azt a parancsot kapta, hogy haljon meg „a nagy Japánért". A helyőrség parancsnokai a partra szállt amerikai csapatokkal vívott harminckét napi elkeseredett harc utána rituális harakirivel végeztek magukkal, de előbb még megparancsolták, hogy a katonák és civilek is kövessék példájukat. Az okinavaiakat küldték a géppuskák elé, s civilek ezrei fulladtak a tengerbe. Kémkedéssel gyanúsított emberek százait végezték ki. A hullámok még ma is ki-kisodornak egy- egy koponyát a sziget hófehér fövényére - az értelmetlen fanatizmus áldozataiét. A második világháború befejezése nem hozta meg a békét a meggyötört Okinavának. Washington döntésével elkülönítették Japán területétől, és az amerikai hadügyminiszter által kinevezett főbiztos igazgatása alá helyezték. Amerikai csapatok rendezkedtek be a japán császári hadsereg régi támaszpontjain, s amikor elkezdődött az új katonai objektumok építése, parasztok újabb ezreitől vették el a földet. Ám a japán haladó erők harcának évtizedei után, 1972-ben Washington kénytelen volt visszaadni Tokiónak az okinavai közigazgatási jogokat, viszont katonai támaszpontjait megtartotta. A jelenleg állandóan Japánban tartózkodó 46 ezer amerikai katonából és tisztből 30 ezer a szigeten állomásozik. Az útikönyvek Okinavát „az árnyas pálmaligetek és a korallhomoktól hófehér strandok szigeteként“ emelgetik. Vannak itt kókuszligetek, hihetetlenül áttetsző vizű lagúnák is. De ma a sziget fő „nevezetessége“ a szögesdrót. Az amerikai támaszpontok körül épített háromszoros szögesdrót-kerítést rögtön megpillantottuk, amint a repülőtérről elhajtottunk. A „Tilos övezet“ feliratú fehér táblák nem üres fenyegetésként vannak itt: az utóbbi harminc év alatt a helybeliek ezreit ítélték különböző tartamú börtönre vagy pénzbüntetésre, mert „behatoltak az Egyesült Államok támaszpontjainak területére“. A japánok szomorú iróniával azt mondják, hogy Okinava tartja a világrekordot „az egységnyi területre jutó katonai objektumok koncentrációja“ tekintetében. Az amerikai tengerészgyalogság, légierő és hajóhad több mint 50 támaszpontja és gyakorlótere, hadászati üzemanyag-, lőszer- és felszerelésraktára terül el 245 négyzetkilométeren, a sziget területének egyötödén. Az objektumok számára igénybe vették a legjobb földeket és öblöket, az amerikai katonai parancsnokságnak elsőbbségi joga van még a nahai polgári repülőtér és tengeri kikötő használatára is. Tokióban azt a tanácsot kaptam, hogy menjek el Okinava egyik legszínpompá%• sabb „emlékhelyére“, a San Paulo- dombra. A domb tetejéről látni lehet az amerikai légierő legnagyobb távol-keleti támaszpontjának, Kadennek fel- és leszállópályáit. Két-három percenként röppennek fel innen az F-15-ös vadászgépek, amelyek a repülőtér fölött gyakorolják a repülés magasiskolájának elemeit. Egy kicsit távolabb sorakoznak a légi üzemanyagutántöltő gépek, amelyek a térségben az Egyesült Államok nukleáris stratégiájának fontos elemét alkotják. Ezek a gépek minden pillanatban készen állnak'arra, hogy a levegőbe emelkedjenek, s üzemanyaggal töltsék fel a más amerikai támaszpontokról felszállt B-52- es hadászati bombázókat. Az utóbbi időben ezek a „repülő erődök“ rendszeresen látogatják Kadent, állítólag a „rossz időjárás“ miatt menekülnek ide. Nem kétséges, írta az Okinava Times című lap, hogy a Pentagon újból el akar helyezni B-52-eseket a szigeten, ahonnan a közvélemény nyomására a vietnami háború után kitessékelték őket. A szigeten már működnek a Fehér Ház nukleáris stratégiájának fontos kompon- nensei. Ezek közé tartoznak az úgynevezett „különleges távközlés“ gondosan őrzött állomásai. Ezek arra hivatottak, hogy maximum 30 másodpercen belül továbbítsák a nukleáris támadás megkezdésére vonatkozó, Washingtonból kapott rejtjeles parancsot a Csendesóceán északnyugati része fölött cirkáló bombázóknak és a tenger mélyén járó tengeralattjáróknak. White Beach, az Egyesült Államok haditengerészeti támaszpontja a sziget keleti partján, 1984 nyara óta alkalmas arra, hogy fogadja a Tomahawk robotrepülögépek úszó indítóállásait. A kadeni támaszpont az Egyesült Államok határain kívül az egyetlen olyan repülőtér, amely alkalmas arra, hogy leszálljanak a „Seattle“ sorozat űrhajói, amelyeket katonai célokra használnak fel. A sajtóba kiszivárogtak olyan értesülések, hogy a következő években a szigeten akarják telepíteni a ,,rakétaelhárító úrrendszer“ néhány földi elemét. De még ez sem minden. Közvetlenül a nahai kikötő mólói mellett húzódó autópálya szélén, szöges- drót-kerítés mögött, sűrű sorokban állnak az amerikai „gyors reagálású erők“ harckocsijai és páncélozott szállító járművei. A Japán Békebizottság helyi szervezetének irodájában megmutattak nekem egy vázlatot, amely feltünteti az itt álomásozó 20 ezer főnyi tengerészgyalogság lehetséges útirányait. Vastag nyilak húzódnak Okinavától Iránba és a Perzsa-öböl övezetébe, Afrika keleti partjához, Délkelet-Ázsiába és a Koreai-félszigethez. Washington most elhatározta, hogy bővíti a „gyors reagálású erők“ akcióinak „geográfiáját“. 1985-ben elkezdődtek a rendszeres téli gyakorlatok Hokkaidón, a legészakibb japán szigeten „sok hó és kemény fagyok közepette“. ...Mihelyt leszállt Okinavára a korai szubtrópusi alkony, Naha, Kaden és más városok utcáin kinyit a rengeteg kis bolt. Zseblámpák halvány fényénél kínálják az árusok a tengerészgyalogosok terepszínű kezeslábasait és szöges bakancsait, a nehéz deszantkés-készleteket kopott tokokban, a ponyva alatt géppuska- és aknavetőállványok körvonalai sejtenek. Az árusok az „érdeklődőknek“ ajánlhatnak nehéz katonai Coltokat és tölténytárakat is.- Hogy megy az üzlet? Abbahagytam volna a „kereskedést", ha találok mást. Napközben a feleségemmel együtt a földön dolgozunk, zöldséget termelek a nahai szállodák számára, de évről évre kevesebbet kapok érte, mert a szálloda- tulajdonosoknak olcsóbb, ha repülőgéppel hozatják a paradicsomot és az ananaszt a Fülöp-szigetekről. Mi a véleményem az itteni amerikaiakról? A fiam technikumot végzett, de csak rakodómunkásként tudott elhelyezkedni a kikötőben, a támaszpontok nemcsak a földet, hanem a munkalehetőséget is elvették tőlünk. A statisztikai adatok tanúsága szerint a munkanélküliség szintje a szigeten csaknem háromszor akkora, mint egész Japánban.- Az amerikai katonai támaszpontok az okai minden gazdasági és társadalmi nyavalyának -mondta nekem Részé Tájra, az egyik helybeli politikus. — Az idegenforgalom fejlesztésének tervei zsákutcába jutottak, mert a külföldi repülőtársaságok nem hajlandók járatokat indítani Nahába: a repülőtér nagyobb részét ugyanis katonák ellenőrzik. Az üzletemberek nem merik befektetni a pénzüket a szigeten, mert az a szó szoros értelmében lőporos hordó, vagy pontosabban nukleáris fegyvertár lett. Néhány évvel ezelőtt Hidzaki Ikehara kilépett munkahelyéről - addig városi alkalmazott volt - és megtelepedett egy kis földdarabon a kadeni amerikai légitámaszpont kellős közepén. A földdarabot, amelyen zöldséget és cukornádat termeszt, sűrű szögesdrót-kerités veszi körül, Ikehara házának tetejét pedig már- már súrolják a leszálló szuperszonikus vadászgépek. Ez az okinavai férfi azt a jogot, hogy ősei földjén éljen, úgy vívta ki, hogy hét évig állt perben a japán kormánnyal, amely áldását adta rá, hogy erőszakkal elorozzák 32 ezer helybeli parasztcsalád földjét a Pentagon katonai objektumai számára. Ikehara tagja a szigeten nagy tekintélyt élvező egyik szervezetnek, a Háborúellenes Földművelők Szövetségének. E szövetség tagjai nem fogadták el az elkobzott földjükért felajánlott nevetséges kártérítési összeget, és az amerikai támaszpontok felszámolásáért küzdenek. A szövetség tagjairak segítségére siettek a baloldali pártok és szakszervezetek, értelmiségiek. S elindították az „egy cubo“ (1 cubo = 3,3 m2) mozgalmát. A mozgalom résztvevői megvásárolták az elkobzott paraszti földek jelképes darabjait, és bekapcsolódtak a bírósági harcba, hogy elűzzék a jenkiket a szigetről. Ez a kampány most különösen fölerősödött, hiszen közeledik az 1987- es esztendő, amikor iejár annak az egyezménynek az érvényességi ideje, amelyet Tokió és Washington kötött Okinava jelentős területeinek bérbeadásáról. A repülőgép borús, esős napon indult Tokióba. Úgy látszott, a Csendes-óceán hullámai már-már elborítják a nahai repülőtéren sorakozó vadászgépeket és katonai helikoptereket. Messze alattunk maradt a sziget, „az egzotikus Okinava“ lakosaival együtt, akiket „túlságosan nyomaszt tragikus múltjuk“... VASZILIJ GOLOVNYIN (Szputnyik) Art Buchw.alfi A Concorde megmenekült Az elnök egyik legsúlyosabb problémája _ volt a közelmúltban, hogyan viselkedjen a Concorde-kérdésben. Az USA és két legközelebbi szövetségese, Franciaország és Nagy-Britannia között ugyanis némi feszültséget váltott ki, hogy a Concorde nem szállhat le a Kennedy-repülőtéren. Valójában nem csak erről van szó. Ha a Concorde nem kapja meg az engedélyt a New York-i leszállásra, ez megbuktathatja a már amúgy is meggyengült francia kormányt is. Igen, ezt ki merem jelenteni, tudom mit beszélek. A külügyminisztériumban dolgozik egy nagyon jó barátom, s bent a ,,Nagyházban“ ezt a javaslatot terjesztette elő:- Uram! Menjünk félúton a franciák és az angolok elé! Egyszerűen engedjük meg a Concorde-nak, hogy leszállhasson a Kennedy-repülőtéren, de azt ne engedjük meg, hogy fel is szállhasson.- Remek kompromisszum - lelkesedtek többen, később nagyon sokan. Majd kis gondolkodás után így töprengtek:-De ha a Concorde nem repülhet el ismét New Yorkból, hogyan kapják vissza a franciák és az angolok? A franciák és az angolok emiatt kormány- válság, sőt kormánybukás előtt állnának. Nem beszélve arról, hogy végül annyi repülőgép halmozódna fel az USA területén, hogy már nem férnének el.- Hát ez is igaz. Akkor meg szedjük szét a repülőgépeket alkatrészekre, és légi fehéráruként küldjük vissza Párizsba és Londonba.- Oké! Állati jó megoldás! A postai úton való visszaszállítás legkézenfekvőbb előnye az, hogy a megtízszereződő postai bevételből fel tudnák tölteni a költségvetést, egész Long Islandon felére csökkenne a zajártalom, ami ellen nem tiltakoznának a repülőtér környékén lakó polgárok, egyben munkához jutnának a francia és az angol repülőgép-ipari dolgozók és a postai alkalmazottak a szét- és összeszereléssel, a postai szállítással, ugyanis nekik meg kenyérre van nagy szükségük. Egyöntetű vélemény született aranyos barátom javaslatára a minisztériumban:- Ez a világ legtökéletesebb kompromisszuma. Egyben a Concorde is megmenekült!
