Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-30 / 22. szám
\ ÚJ szú 15 1986. V. 30. iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimm egyik amerikai tévécsatornán sugárzott műsorban hallottam nyilatkozni egy New York-i nőt, aki arról áradozott, hogy mennyire imádja a város felhőkarcolók, mozgalmas, zajos utcáit, az emberáíadatot. Az Európából ide látogatónak azonban mindez túlságosan fárasztónak tűnik. Éppen ezért New Yorknál sokkal jobban megnyerte a tetszésemet Washington D. C. (vagyis a fővároshoz tartozó terület). Itt nem tűnik minden olyan szűknek, zsúfoltnak, bőségesen akad olyan hely, ahol az ember megpihenhet, gyönyörködhet a parkokban, ligetekben, zöldövezetekben. A sugárutak természetesen itt is meglehetősen forgalmasak, de ha az ember pihenésre vágyik, nem kell túl sokat keresgélnie, s csakhamar rábukkan egy parkra vagy egy fásított városrészre. Az amerikai fővárosban nincsenek felhőkarcolók sem. Régebben valahol azt olvastam, hogy a város egyetlen épülete sem lehet magasabb, mint a törvényhozásé - a Capitolium. Ez nincs így. Találhatók itt ugyan toronyházak, az embernek mégis az a benyomása, hogy kertvárosban jár. A várost kettészelő Potomac folyó mindkét oldalán szép számmal találhatók zöldövezetek. EMLÉKMŰVEK ÉS „HÖSÖK“ Ha kikapcsolódásra vágytam, a legszívesebben a The National Maiion sétálgattam, amely a Lincoln-emlékmütöl elvezet a Capitoliumig. Megközelítőleg a felénél található a Washington-emlék- mú, ettől egyik oldalra van a Fehér Ház, az ellenkező oldalon pedig a Jefferson- emlékmú. Ha valaki megszaporázza lépteit, egy óra alatt végigsétál ezen az utcán. A The National Mail a pihenést és kikapcsolódást szolgáló övezetnek számit és tulajdonképpen sétálóutca. Itt találhatók a legnagyobb múzeumok is. Az amerikai történelmet az itt lévő szobrok, emlékművek idézik fel. Ezek feliratain hangzatos mondatok, jelszavak olvashatók az emberek egyenlőségéről, a szabadságról. Mindez nagyon szép volna, ha igaz is lenne. Sajnos, azonban nincs igy. Ezt akkor tudatosítjuk, ha elidőzünk az amerikai történelem során lezajlott legkülönbözőbb háborúk áldozatainak emlékére felállított szobroknál, amlékmú- veknél. Minden háborúnak természetesen megvoltak a maga áldozatai, halottal. Mindégyikre más történelmi körülmények között, eltérő okokból és különböző célokkal kerül sor. A márványba vésett aranyozott feliratok ezeket a különbözőségeket mintha megpróbálnák feledtetni. Azt a benyomást igyekeznek kelteni a szemlélődében, hogy minden a szabadság nevében, az ember érdekében történt és az áldozatok a rossz ellen vívott harcban estek el. Az első és a második világháború hőseit „egy napon emlegetik“ a múlt század végén lezajlott spanyol-amerikai háború „hőseivel“, valamint a koreai majd pedig a vietnami háború „hőseivel“... Furcsa érzés tölti el az embert, amikor az amerikai történelem nagy egyénisége, Abraham Lincoln emlékműve előtt olvassa szavait arról, hogy „ennek a nemzetnek az isten nevében hozzá kell járulnia a szabadság újjászületéséhez.“ Valamivel odébb található a vietnami veteránok emlékműve: két 75,2 méter hosszú, egymással 125 fokos szöget bezáró márfányfal. A falakra vésték annak az 58 007 amerikainak a nevét, akik elestek vagy akiket eltűntnek nyilvánítottak az amerikai történelem leghosszabb háborújában, a vietnami háborúban. Mit tettek Vietnamban? Hogyan tették? Milyen sorsok húzódnak meg az egyes nevek mögött? Milyen „megtiszteltetésben“ részesültek a My Lay-i vérengzés „hősei“? Hova jutottunk, hogy már a gyilkosoknak is ilyen megtiszteltetés jár? Naponta járókelők tucatjai keresik fel ezeket a szomorú eseményekre emlékeztető helyeket, olvassák a neveket. Fellapozzák az emlékmű fedett részében található vaskos könyvet, amelyben ábécé sorrendben tüntették fel az elesett „hősök“ neveit és a rájuk vonatkozó adatokat. Sajnálják őket, de Amerika vajon levonta-e a tanulságot mindebből? Vajon ez a hely felkelti-e valamennyiükben azt a határozott meggyőződést, hogy soha többé nem szabad megengedni ilyesmi megismétlődését? Tudatositják-e azt, hogy mennyi ártatlan emberéletet oltottak ki az amerikai fegyverek, egy olyan távoli országban, amely semmit sem ártott az Egyesült Államoknak? Gondolnak-e vajon erre ennek a háborúnak a még ma is élő kiagyalói? Emlékeznek-e a valódi áldozatokra? A ezubomál megállókat figyelve az volt a benyomásom, hogy nem. Legalább is a legtöbben nem. Az emlékmű közvetlen közelében a füvön felállítottak egy megrongált katonai sátrat, egy improvizált pultot, mögötte mundéros szuperman- nok. Az amerikai kormány ultimátumszerű követelései és ilyen típusú feliratok láthatók: „Nem felejtünk. Veletek vagyunk.“ Mindez határozottan nem önkritikára vall. Ezek a férfiak egyértelmű propagandát folytatnak azon amerikaiak javára, akiket állítólag még most is Vietnamban tartanak fogva. Aláírásgyűjtő akciókat szerveznek, hogy ezzel „kényszerítsék“ az amerikai kormányzatot a kérdés „radikális megoldására“. Javíthatatlanok, mondhatná bárki. De mindez beleillik az „amerikai nemzeti büszkeség“ megújítását célzó törekvésekbe, amelyre a vietnami vereség érzékeny csapást mért. De ne általánosítsunk. A „Malle"-nak nevezett utcában találkozhatunk másfajta amerikaiakkal is. Az egyik vasárnap iskolás korú gyerekek békegyúlésére került sor, akik egészen sötétedésig táncoltak és énekeltek, békés témájú képeket rajzoltak. Ez az akció is azt igazolja: nemcsak az a hivatalos Amerika létezik, amely mindent elkövet annak érdekében, hogy a világot uralja és megfélemlítse. Fehérek, négerek, mulattok - kéz a kézben. Valamiféle jelképnek tűnt ez nekem, reménynek a jövőre nézve. Nem ritkán a faji és a vallási egyenjogúságért tüntetőket lehetett itt látni. Nyugodtan, rendbontástól mentesen felvonulókat. A háttérből lovasrendórök tartották szemmel őket, mintegy jelezve, hogy mindenki szabadon csinálhat, amit akar, de ezt a „jogot“ nem szabad azért teljesen szó szerint venni. S hogy ennek hol vannak a határai, azt ők szabják meg. Ezeket pedig nem tanácsos túllépni. FŰRE LÉPNI SZABAD! Az emberek nézeteiket, állásfoglalásukat a legkülönbözöképpen juttatják kifejezésre. Például úgy, hogy asztalt helyeznek el a járda szélén, ezen aláírásgyújtó iratok vannak, s föléje egy cédulára írva nagyon lényegretöröen fejezik ki az akció célját, például, hogy „A pokolba Shultz- cal!“ (a külügyminiszterrel). Vagy például úgy, hogy egy rögtönzött színpadon zenélnek, méghozzá nem éppen színvonalasan, s nem ritkán hamisan, s ezt az erősítők révén talán még az utca túlsó végén is lehet hallani. Ott-tartózkodásom idején tartották meg a The National Maiion a mozgássérültek országos találkozóját. Sportvetélkedőket rendeztek, esztrádmúsorokat adtak, egyszóval bemutatták, hogy korlátozott lehetőségeikhez képest mit tudnak. Nagyon megható volt látni ezeket az embereket, akik vitalitásról, élniakarásról tettek tanúbizonyságot, s mintegy megfeledkeztek arról, hogy a legdrágább, az egészségük hiányzik. Az említett utca mellett elterülő egyik résznek erdőpark jellege van. Itt nagy területen rétek, tavacskák találhatók vadkacsákkal, hattyúkkal, vizimadarakkal, halakkal. A mókusok itt olyan szelídek, hogy gyakran kéznyújtásnyira is megközelítik az embert. A füves területek itt nem jelentenek tilalomfát, hanem arra vannak, hogy az emberek élvezzék. Bárhol letelepednek rá, olvasnak, napoznak, futballoznak vagy éppen röplabdáznak. Szívesen elüldögéltem valamelyik pádon, hogy figyelhessem a főváros repülőterére leszálló, vagy a felszálló gépeket. Az itteni légtérben szinte állandó a csúcs- forgalom. Megfigyeltem, hogy percenként indítottak vagy fogadtak a világ legkülönbözőbb részeiből érkezett gépeket. Egyszerre öt-hat is látható volt a repülőtér környékén és azon gondolkodtam, vajon nem történhet-e meg, hogy összeütköznek. A helyi lapokban olvastam, hogy nemegyszer már fennállt ez a veszély, azonban elsősorban a közelben lévő, a Pentagonhoz, a hadügyminisztériumhoz tartozó repülőtér „jóvoltából“. Az innen startoló helikopterek gyakran keresztezték az utasszállító repülőgépek útvonalát és veszélyesen közel repültek. Eddig szerencsére nem történt baleset, de az újságok szerint továbbra is fennáll ez a veszély. A 186-ÉVES FEHÉR HÁZ Washington egy másik, sokak által felkeresett látványossága a Fehér Ház. Ez a főváros legrégibb középülete és 1800-tól az amerikai elnökök rezidenciája. Naponta 10 órától 12-ig van nyitva a látogatók előtt. Már fél órával a nyitás előtt hosszú sorok várnak a belépésre. Mikor megláttam a kígyózó tömeget, vissza akartam fordulni, de a helyzetet felmérve úgy véltem, máskor sem lehet itt kevesebb az érdeklődő. Semmiképpen sem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy bejuthassak abba az épületbe, ahol sorsdöntő elhatározások, az egész világ jövőjét érintő döntések születnek arról, hogy békében vagy háborúban fogunk-e élni. öt perccel 10 óra előtt a Fehér Házat körülvevő parkot övező kerítésen elhelyezett hangszórókon üdvözölték a látogatókat és röviden tájékoztattak a Fehér Ház történelméről. Tíz órakor megindult a menet és mintegy tizenöt perc múltán már a főbejárathoz értünk. Itt a sorakozó embereket két csoportba osztották, majd mindenki kézitáskáját és csomagját elektronikus berendezésekkel ellenőrizték. Ezek után léphettünk csak be a tulajdonképpeni Fehér Házba. A folyosókon sorban láthatók az eddigi amerikai elnökök képei és életük egyes mozzanatai. Nagy ellentéteket fedezhet fel itt a látogató. Ott látható például Franklin Delano Roosevelt,,a Hitler-ellenes koalíció egyik kiemelkedő személyisége, aki sok tekintetben reálisan mérte fel az akkori időszak legfontosabb világproblémáit, mellette pedig ott van Harry Truman, aki kimondta a hírhedt „igent" a japán városok atombombázására. A Fehér Ház harminckét helyisége közül öt hozzáférhető a nyilvánosság számára: a keleti, a zöld, a kék és a vörös szoba, valamint az állami ebédlő. Ezenkívül megtekinthető a könyvtár is. Mindenütt perzsaszónyegek, kristálycsillárok, értékes festmények, azonban mindez célszerűen elrendezve. Egy pillantás balra, majd jobbra, előre, hátra, végül a mennyezetre és a padlózatra és alig félóra alatt megnéztük az itt található látványosságokat. A kijárat az épület ellenkező oldalán van, közvetlenül a Béke-parkkal szemben. Ezt a parkot nagy plakátok és transzparensek szegélyezik, amelyek különböző felhívásokat tartalmaznak a Fehér Ház urának címére. Ottjártamkor túlsúlyban voltak a nukleáris fegyverkezés és a „csillagháborús“ tervek ellen tiltakozó transzparensek. Akkor az ellipszis alakú füves részen egy kisebb csoport éppen a vallásszabadságot követelve tüntetett. Őket is szemmel tartották a közelben tartózkodó lovas rendőrök. Szállodám felé tartva csoportosítom frissen szerzett benyomásaimat. Elsősorban az utóbbi élmény hatása alatt arról gondolkodom, hogy milyen is a Fehér Ház jelenlegi ura, az egykori kaliforniai kormányzó. A Fehér Ház előcsarnokában látott fényképek azt erősítik meg bennem, hogy nem tudja, s talán nem is akarja leplezni színészi múltját. Korábban is reflektorfényben élt, most méginkább. Repiezentálnia kell még akkor is, ha történetesen farmernadrágban és kockás ingben mutatkozik birtokán. Figyelemmel kísérhettem a televízióban a nemzethez intézett beszédét a genfi szovjet-amerikai csúcstalálkozóra történt elutazása előtt. Nagyfokú érzelmi túlfűtöttséggel, színészi képességeinek teljes latba vetésével, a nézőket majd a könnyekig megható beszédével az volt a célja, hogy megfontolt, eróske- zü, határozott álláspontot képviselő államférfi benyomását keltse. Arról próbálta meggyőzni hallgatóságát, hogy éppen az Egyesült Államok az, amely fáradságot és áldozatokat nem sajnálva a világbéke fenntartására, a válsággócok rendezésére törekszik. Hogy a gyakorlatban mindez másképp van? Erre a kettősségre a beszéd nem adott választ. Mert a legtöbb amerikai látja, érzi ezt a szavak és a tettek között mutatkozó különbséget. A propagandagépezetnek azonban már gazdag tapasztalatai vannak a téren, hogy hogyan kell a fehéret feketére festeni, illetve megfordítva. Másfelől éppen ez a gépezet gondoskodik arról, hogy az amerikai közvélemény a lehető legkevesebbet tudja meg a másik fél, a Szovjetunió törekvéseiről, szándékairól, javaslatairól. A hivatalos sajtó a bonyolult világproblémák békés megoldását célzó szovjet indítványokat csak érintőlegesen közli, nem mélyed a javaslatok részleteibe. Ha mégis, akkor ezt tendenciózusan teszi. Jóval többet szentel viszont az amerikai álláspont propagálásának. A lapokat olvasgatva az embernek az a benyomása támad, hogy mindaz, ami szovjet indíttatású, eleve nem lehet jó, tehát nem képezheti józan tárgyalások alapját. Az összehasonlítás lehetősége gyakorlatilag kizárt. DRAHOS SlBL Nemcsak a Fehér Ház környékén, hanem másutt sincsenek felhőkarcolók a fővárosban. (CSTK-felvétel) Az Atlanti-óceán túlsó partján 6. D.C.
