Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
r Rhode Island, az amerikai unió legkisebb állama, s ugyanakkor a leghosszabb hivatalos elnevezéssel büszkélkedhet: State of Rhode Island and Providence Plantations. E terület betelepítése 1636- ban kezdődött, ekkor érkeztek az első gyarmatosítók Roger Williams vezetésével Massachusettsból. Az ö szobra ma is ott áll Providence főváros központjában. Nyelvtanfolyamunk idején több érdekes kirándulást tettünk e miniállam különböző helyein, s az alábbiakban ebből nyújtok át egy csokorra valót. ,,A nagyon gazdagok öntől is, de tőlem is különböznek“, mondta állítólag annak idején a sziklás newporti partvidéken tett séta során F. Scott Fitzgerald Hemingwaynek. Ő a maga tipikus módján így reagált erre: ,,/gen, mégpedig abban, hogy jóval több pénzük van“. Nem véletlen, hogy ha Newport - a Rhode Island keleti partvidékénél lévő Aquid- neck Island szigeten levő kis városka - neve kerül szóba, akkor ez elsősorban a pénzzel összefüggésben történik. Newport ugyanis a gazdagok valóságos paradicsoma. Az itteni kikötőben rendezett jachtversenyek, a mesebelinek tűnő paloták termeiben zajló zenei fesztiválok koncertjei, a Newport Casino teniszklubjai, a dzsesszfesztivál, a művészeti tárlatok a szabad ég alatt, a lóversenyek, a felújított óváros hangulatos házai és templomai - ezek jelentik elsősorban Newportot. Rumért rabszolgát Említettük a gyarmati időből származó felújított házakat... A történelem nem egy paradoxont ismer. Itt is van erre példa. Newportot 1639-ben a vallásszabadság után áhítozó telepesek alapították. A görög történelemnek tisztelegve Aquignecket „The Isle of Rhodes“-nek kezdték nevezni. Innen ered az Egyesült Államok e szövetségi államának a mostani elnevezése is. Newport csakhamar fontos tengeri kikötővé fejlődött. A sors iróniája, hogy egyesek itt vélték meglelni a vallásszabadságot biztosító menedéket, holott a város a rabszolgakereskedelem egyik központja lett, s ennek köszönhető fellendülése is. Az afrikai rabszolgákat nyugat-indiai cukorért és melaszért adták el, s ezeket a terményeket a kikötőben newporti rumra cserélték ki. Az itteni lakosok ekkor láttak életükben először egy addig ismeretlen gyümölcsöt — ananászt. Az ananász időközben a város vendégszeretetének jelképe lett. A newporti hajóskapitányok minden nyugatindiai útjukról ezzel az édes gyümölccsel tértek haza. Ha valamelyikük éppen megérkezett, ananászt helyezett el a háza előtt, s ezzel jelezte, hogy itthon van és háza nyitva áll a vendégek és ismerősök előtt. Newport fejlődésének egyik szakasza zárult le azzal, hogy 1766-ban Nagy-Britannia megszállta. Négy évvel később ugyan egy 44 hajóból álló francia flotta megpróbált segítséget nyújtani a britekkel szembeszegülő helybelieknek, azonban Newport a későbbiekben már nem számított olyan fontos kereskedelmi kikötőnek. Évtizedekkel később írók és művészek kedvelt helye lett. Az alkotókat valósággal mágnesként vonzotta a festői környezet és a rendkívül kellemes nyári időjárás, ahol júliusban 22-23 Celsius-fokos az átlaghőmérséklet. Rajtuk kívül gazdag ültetvényesek és ipari vállalkozók kezdtek feltűnni, de itt - tartózkodásuk csak átmeneti volt. Fényűző palotákat, villákat építettek, luxusjachtjaik a kikötőben horgonyoztak, s ők ezt a szinte provokáló gazdagságot évente alig négy-tizenkét héten át élvezték. Közülük William Cornelius Vanderbilt neve nálunk is ismert. 1895-ben fejezte be Breakers nevű villájának az építését. Ennek 70 helyiségében töltötte szabadidejét, és 70 szolga leste-várta parancsait. Ezt a fényűzést azonban nemsokáig élvezte, mivel agyvérzést kapott és mozgásképtelen lett. Hogy milyen felesleges luxust is megengedett magának, hadd illusztráljam egy érdekességgel: fürdőszobájában négy vízcsap volt, közülük kettőből hamisítatlan tengervíz folyt. Villáját jelenleg idegenforgalmi érdekességként mutogatják áprilistól november közepéig az oda látogató turistáknak. Kivéve a harmadik emeletet, ahol apartmanjában most is ott él Vanderbilt unokája. A Márványház (Marble House) a hozzá tartozó kínai teázóval szintén az általa építtetett létesítmények közé tartozik. Az egész palota algériai alabástromból készült és fényűző belsejének díszítésénél sem spórolt az arannyal. Az idegenvezető tájékoztatója szerint a „legszerényebb“ helyiség a közelmúltban helyreÚJSZÚ 15 1986. V. 9. állított alagsorban lévő konyha, amely meglepően nagy alapterületű. Olykor még ez is kicsinek bizonyult, ha a báró felesége 200-nál több vendéget is meghívott a partira. Akárcsak a Breakersbe, a Márványházba is „csekély“ 4,5 dollárért juthat be a turista. Évente átlagosan 300 ezren élnek ezzel a lehetőséggel. Ismét újabb százezrek keresik fel a további villákat. A belépő mindenhova a már említett 4,5 dollár.És ismét egy paradoxon. Aki több villát tekint meg, az olcsóbban megússza. Ugyanis minél több belépőjegyet vesz, egy jegyért átlagosan annál kevesebbet kell fizetnie. A partvidékről a városkába a félóránként induló, szellözöberendezéssel ellátott autóbusz térítésmentesen viszi az érdeklődőket, ami egyáltalán nem szokás az amerikai városokban. Sokan meglepődnek ezen, de méginkább akkor, amikor tudomást szereznek az ottani beléptidíjakról. A taktika világos: amit megspórolnak az ingyenbuszon, azt bezsebelik a magas belépőjegyek formájában. Arról már nem is szólva, hogy milyen drága mulatság meglátogatni a tengerparti üzleteket, butikokat, vendéglőket, lokálokat. A város ma is sokat zsebel be abból, hogy a Kennedy család tagjai gyakran megfordultak itt. A newporti útikalauz a „Newport Guide“ egész oldalon hirdeti, hogy ,,Látogassa meg ön is a Hammer- smith-farmot. Gyönyörködjön ön is a történelmi tengerpart vidéki eleganciájában... gondolja el, hogy Jacqueline Bouvier és John F. Kennedy itt tadotta esküvőjét. 1961-63 között Kennedy elnöksége idején ez volt a nyári Fehér Ház". A reklám eléri a kívánt hatást. Alig akad olyan, aki ne lenne kíváncsi Jacqueline és John hálószobájára és a látványért odaadják a 3 dollárt. Ugyancsak kettejük nevével összefüggésben reklámozzák a St. Mary ’S Church templomot, amely Rhode Island legrégibb parókiája. Itt tartották az ifjú pár eljegyzését 1953-ban. Sturbridge-i illúziók Különös érzés töltött el bennünket, amikor Massachusetts szövetségi állam lomblevelű erdőkkel, rétekkel, apró tavakkal, földszintes házakkal szegélyezett autópályáján Old Sturbridge Village (Sturbridge-i régi falu) felé közeledtünk, Mintha a jelenből a múltba érkeztünk volna. Sturbridge az Egyesült Államoknak ebben a csücskében úgy tűnt fel előttünk, mint egy régmúltat idéző szabadtéri múzeum. Ezt a területet még szerencsére nem érte el a nagyvárosi rohanás és századunk egyéb ártalmai. Az idegenvezetőtől megtudtuk, hogy az itt lévő, mintegy 150 évvel ezelőtt épített házakat az Új-Angliának nevezett amerikai keleti partvidékről szállították át ide. A legtöbb esetben ez nem sikerült teljes egészében, csak egyes alkotóelemeket tudtak ide átmenteni. Megtalálható itt mindenfajta tevékenység, amelyet a XIX. század első felében a társadalom különböző rétegei végeztek. Korabeli lakóházak, üzletek, malmok, középületek, utak, kerítések, mezőkön legelésző tehenek, zöldségeskertek... Mindenféle látható itt: Freedman-birtok, amelyen éppen füvet kaszálnak és korabeli eszközökkel forgatják a szénát, a múlt század elején használt nyomda, textilmúhely, fazekas-, cipész- és asztalosműhely, vízimalom, a víz energiájával meghajtott fűrész... Mindenütt korhű kosztümökbe öltözött személyekkel találkozunk. Megszemlélhetjük, hogy annak idején hogyan talpalták a cipőket, hogyan égették a téglát, miként készültek az agyagedények, s milyen módon dolgozták fel a gyapotot. Alkalmunk nyílt megkóstolni a konyha- művészet akkori remekeit is. Ezekkel az 1938-as év ízlésének megfelelő történelmi konyhában ismerkedtünk meg. Az alapételek nagyon egyszerűek voltak; burgonya, gabonafélék, tojás. A falon függő polcokon kisebb-nagyobb letakart edények sorakoztak, bennük tej, tejföl, cukor, só és különböző fűszerek. A konyhában szorgoskodó háziasszony bennünket is bevont a teendőkbe. A recept szerencsére egyszerű volt: nőtársaink verték fel fonott habverővel a tésztát és néhány perc múlva már elégedetten rágcsálhattuk a palacsintához hasonló ropogós ételt. Az idegenvezető a falatozás után felhívta a figyelmünket arra, hogy angol nyelvtudásunk tökéletesítése érdekében kérdezősködjünk a 19. század első felének bennünket érdeklő szokásairól, hagyományairól. A személyzet minden kérdésünkre készségesen válaszol, de lehetőleg mellőzzük a jelenre vonatkozó kérdéseket és a Reagan elnök politikájával, a dél-afrikai faji megmozdulásokkal, vagy más időszerű világpolitikai problémákkal kapcsolatos kérdéseinkkel lehetőleg ne hozakodjunk elő, úgy sem kapnánk rájuk választ. Tudatosítanunk kellett, hogy azok a személyek, akikkel itt találkozunk, „nem ismerik a 20. századot“. Az ő feladatuk az, hogy tökéletesen utánozzák a múltat. Az utcán egy bécsi népviselethez hasonló ruházatba öltözött asszonnyal találkoztunk, aki karján fedett kosarat vitt. Kérdésünkre azt válaszolta, hogy a piacról jön, ahol tojást vásárolt. Kértük mutassa meg, milyenek ezek a tojások. Alaposan meglepődtünk, amikor a kendő alól nagyon is a 20. századra valló Donald A Márványház kacsafigurák kukucskáltak ránk. Stur- bridge-ben azt a nézetet vallják, hogy nem kell mindent túlzásba vinni. Például az a kétlovas szekér, amellyel a látogatók kocsikázhattak, szintén nem korhű megvasalt kerekeken, hanem a már századunkban használatos gumikerekeken gördült. E tapasztalatok után nem lepett meg bennünket, hogy a „múltszázadi gyerekek“ ugyan korabeli fakerekeket hajtottak maguk előtt, de rajtuk már szintén Donald-kacsás trikók voltak. A sturbridge-i természeti múzeum tehát mindenképpen nagy látványosság. Olykor túlságosan szép látványnak is tűnik. Illúziókat kelt bennünk az amerikai múlttal kapcsolatosan. Az ember inkább a látványra koncentrál, de ugyanakkor keveset, vagy szinte semmit sem tud meg az akkor élt emberek gondjairól, nehéz életéről, a gyerekmunka gyötrelmeiről, a munkamegosztás következményeiről, az emberek közötti kapcsolatokról, a vagyoni különbségekről, tehát az eredeti őslakosság sorsáról, egyszerűen mindarról, ami az olykor nagyon homályos amerikai történelem szerves, de nem jelentéktelen része volt. Piknik Tanglewoodban Massachusetts államban a vasárnapot különböző módon lehet eltölteni. Ezek egyike, hogy ellátogatunk Tanglewood- ba, amely a szomszédos Connecticut állam határának közelében fekszik. Tanglewood hatalmas nemzeti park, százéves és még korosabb fákkal, kiterjedt angolparkkal, s valóságos arborétumra emlékeztet. A nyári víkendek idején a közelről és távolabbról érkező amerikaiak ezrei népesítik be ezt a területet. Fej fej mellett, test test mellett szó szerint, néha annyian vannak, egyesek napoznak, mások napernyővel óvják magukat a tűző napsugaraktól, vagy árnyékos helyen üldögélnek és az amerikai magazinok vasárnapi kiadásait olvasgatják. Tanglewood hagyományosan a középrétegekhez tartozó családok kirándulóhelye. Autójukon magukkal hozzák pokrócaikat, szétnyitható asztalaikat, székeiket, rádióikat, magnóikat, valamint hútötáskában temérdek enni- és innivalót. Ha az otthonról hozott készlet iselfogy, a park területén lévő büfékben csillapítják éhségüket és szomjukat. Ezt hívják pikniknek. Úgy vélem, hogy honi polgártársaimnak - jóllehet sokan hozzászoktak ahhoz, hogy egyetlen lépést se tegyenek meg autó nélkül - a szabadidő csupán evés-ivással való eltöltése mindenképpen egyhangúnak, sőt unalmasnak tűnne, szerencsére. Tanglewoodban 10-hónapos a nyár, s ezért nem csoda, hogy itt adnak egymásnak randevút a zenei élet kiválóságai és a színvonalas muzsikára áhítozó közönség. Nagy hagyományai vannak az itteni zenei fesztiválnak, amely az indulás első évében 1934-ben a szabad ég alatt zajlott. Jelenleg a hangversenyeknek a Shed nevű fedett csarnok ad otthont, amely több ezer zenerajongó befogadására alkalmas. A nyári hőségekben is kiválóan szellőztetett csarnok rendezvényeire meglehetősen borsosak a belépőjegyek árai. Egy belépőjegy átlagosan 9-50 dollárba kerül, amit természetesen nem engedhet meg magának mindenki. Persze vannak olyanok, akik számára ez nem jelent luxust. Nekik szól a csarnok ajánlata, miszerint biztosítsák állandó helyüket a nézőtéren és vegyenek bérletet. A bérlet „csekély" évi 2500 dollárba kerül. Ha ezt megveszi, akkor bérelt helye lesz, sót székére a nevét is kifüggesztik. Tanglewoodban a szabadidő szervezői más módon is busás bevételekre tehetnek szert. Évente újabb tagokat toboroznak a zenebarátok klubjába. A tagsági díj személyenként 40 dollár, családonként pedig 60. Azok viszont, akik 250 dollárt fizetnek, számos privilégiumot élveznek, többek között egy számukra fenntartott helyen parkolhatnak. Akik viszont az évi ezer dolláros tagdíjat is megfizetik, még különlegesebb előnyökhöz jutnak. Hogy ezek mennyien vannak, nem sikerült kinyomoznom. Azt pedig végképp nem, hogy hogyan teremtik elő a rávalót. A koncert befejeződik és azok, akik még pár perccel ezelőtt áhítattal élvezték a nagy mesterek muzsikáját, fittyet sem hánynak arra, hogy néhány fanatikus megtapsolja a művészek kiemelkedő teljesítményét, hanyatt-homlok a kijárat felé rohannak, hogy aztán a tömegen átverekedve eljussanak a park kijáratához. Aki hamarabb érkezik, az hamarabb startol. Az idő most is pénz. A kultúrának a pénz előtt fejet kell hajtania. DRAHOŐ ŐÍBL Az Atlanti-óceán túlsó partján 3.
