Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
• A varsói Teatr Dra- matyczny műsorra tűzte - a múlt év végén, negyvenhat éves korában elhunyt - Ireneusz Iredyns- ki lengyel költö és író Lányok című színművét. A modern lengyel irodalom e sokoldalú képviselőjének rádiójátékait a világ több rádióállomása sugározza. • Egy New Yorki-i színes bőrű társulat nagy sikerrel játssza a Van egy álmom című darabot, amely Martin Luther Kingról szól. • Több mint tízéves tárgyalás után megállapodás született a Comédie Francaise előadásainak megfilmesítéséről. Az első szakaszban Moli- ére összes művei kerülnek filmszalagra. • A veronai aréna idei előadássorozata július 4-én kezdődik az Andre Chénier című Giordano- operával; ezt A Nyugat lánya, az Aida és Az álarcosbál követi. A színház otthonos társalgójában kockás térítővé! borított asztalkák. Sűrűn nyílik az ajtó, itt egy beszélgető csoport, amott szerepébe mélyedt „magányos"... Premier előtti kellemes tavaszi este. Háromnegyed hét. Az asztalon fehér csészében illatosán gőzölgő tea, a tányéron jóízűen derékbe- harapott szendvics. Basilius király - Jiri Adamíra - magas, őszülő hajú, szemüveges férfi, kényelmes, barna bársonynadrágban, kihajtott nyakú ingben. Kortyol egyet a teából, majd üdvözlésképpen feláll.- Reméltem, a jövő héten nyugodtan beszélgethetünk majd - szabadkozik a mély hang, mivel , Igen, én a pályámat valóban a véletlennek köszönhetem. Volt egy barátom, aki nagyon szeretett volna a színházhoz kerülni, s egy nap mindkettőnket meghívatott a felvételi vizsgára. Végül, úgy esed, hogy engem felvettek, ót nem. Azóta nem találkoztunk, de gyakran az eszembe jut, vajon mi lett vele, hogy alakult a sorsa. Főiskolát, azt hiszem kereskedelmi főiskolát végzett. Talán boldogabb igy az élete, talán nem... Tudja, azok a pillanatok, amikor az ember úgy érzi, hogy megérintette a művészetet, nagyon ritka pillanatok. Darabok, szerepek, amelyekre a legszívesebben emlékszem? Azokra, amelyek nem veszlek el, Calderon de la Barca: Az élet álom - Basilius szerepében Jifí Adamíra (Archív-felvétel) a születésnapi interjú időpontját kellene megbeszélni a bemutató előtti percekben. Elvállalt egy beugrást Oldrich Danék darabjában, kitűnő a szövegkönyv, az előbb olvasta végig, a kollégák már egy hónapja próbálják, s neki nem több, mint három napja maradt a tanulásra, érthető, hogy most a hideg futkos a hátán. Mégis mosolyog, s emellett még reggel szinkron, délután forgatás, este színház... Kosarat kapok. Elfoglalt ember, sokat foglalkoztatott színész, s vajon felróható-e a színésznek a játék, a játék lehetősége, mely szinte lételeme? Kosarat kapok. De micsoda kosarat - csodás színházi estékkel, filmekkel, televízióbeli találkozásokkal, s rövid beszélgetésünk élményével töltöttet.-A véletlen és a színjátszás? részemmé váltak, ma is bennem élnek. Mint az éleiben: egyetlen egyszer találkozunk valakivel, akit rövid ideig ismertünk, mégis örökké bennünk él. Én nem vezetek listát a szerepeimről, most a születésnapomra készült egy kis jubileumi ,.emlékeztető". Nemrég éppen ezt nézegettük Luboé Pistorius rendezővel, a barátommal. Ennyi mindent játszottam volna? Sót, még többet is! Vannak-e álmaim? Úgy gondolom, hogy amit nem sikerült megvalósítanom eddig, dőreség lenne azt hinnem, hogy még teljesülhet. Mégis? Hát igen, hogyne, van még olyan szerep, amit el szeretnék játszani! De, engedje meg, hadd ne áruljam el...- Hogy érzem magam Don Pedro Calderon de la Barca Az élet álom című darabjának bemutatója előtt? Csodálatos a szöveg, a darab mondanivalója, hiszen az Életről szól - mondja, s tekintete már messze jár. Az óramutató könyörtelenül a hetesre siklik. Ami a beszélgetés rohanó perceiből kimaradt: Az első, kétsza- vas'szerep Václav Vaóátko Úttörőszínházában. Az első, nagymonológ Václav Kliment Klicpera komédiájában 1946 szilveszterén a gottwaldovi Munkásszínházban. Akkor úgy érezte, hogy az első igazi szerepben, a kollégák várakozó tekintetétől kísérve bizonyítania kell - mindent. Sikerült. Az ostravai Nemzeti Színházban eltöltött tizenhat év, mely nagy erőpróbát, kitűnő szerepek sorát (Hamlet, III. Richárd) jelentette a fiatal művész számára. A Klement Gottwald Állami Díj, mellyel 1957-ben tüntették ki, az Ima Katerina Horowitzováért című tv-játékban nyújtott alakításáért. Az antik könyvtár felolvasó-sorozat, ahol három évig hallgatták melodikus, szuggesztív, fémesen sötét hangját a rádióhallgatók. A színpad mellett a film, a televízió, a szinkron, melyeket egyformán szeret, mint az anekdotabeli vendég, akit megkérdeznek: kávét kér-e vagy kalácsot. Kérném beleaprítani, válaszolja. Ó is így van vele, mesélte egy vele készült interjúban. Színészi hitvallása az éles metszésű, analizáló, ironikus, szarkasztikus színjátszás, amely gondolkodásra készteti, töprengésre kényszeríti a nézőt. A mostani színházában, a Zde- nék Nejedly Realista Színházban, melynek 1962 óta tagja, impozáns szerepeket játszott: Jágó, Asztrov doktor, Ivan Karamazov, Húsz János, Hamlet, Don Juan, Higgins professzor, Trigorin, Karenyin, Jonathan Swift, Andersen. Vladislav Vanőura a legkedvesebb írója; szereti Chopint, a szimfonikus zenét, az örökzöld dzsesszt, a festészetet. Fél nyolc. A közönség helyet foglal. Felmegy a függöny, kezdődik az előadás. Basilius, lengyel uralkodó fekete királyi palástjában színre lép. TARICS ADRIENN E-A színház és a közönség A színházi közönségnek, miként a művészeknek is, elsősorban a színházat kell szolgálnia. A cseh színházművészet értékeinek gazdagodását kell szolgálnia. Az egyszerű időtöltésnek és a különféle egyéni érdekeknek s egyéb okoknak, amelyek miatt az ember színházba jár, háttérbe kell szorulnia a színházi fejlődés megalkuvás nélküli szolgálatával szemben. A színházi közönségnek nincs joga azt kívánnia a színművésztől, hogy egész életét áldozza fel a művészet érdekében, ha mindezért legfeljebb csak olcsó tapssal jutalmazza ót, de a következő pillanatban már meg is feledkezik róla. De ugyanígy nem kívánhatjuk a közönségtől sem, hogy anyagilag és erkölcsileg támogassa azokat a művészeket, akik a művészetet a megélhetés eszközének tekintik. A művészetnek magasabbrendú célja van. A művészet a szépséggel szolgálja az emberiség kulturális felemelkedését. Aki nyerészkedéssé alacsonyítja a művészetet, vét az ízlés ellen, s ellensége az embernek. A maga egyéni időtöltését művészeti problémává előléptető közönség azt kívánja a művészettől, hogy prostituálja magát, eredeti küldetésétől fosztja öt meg, és arra kényszeríti, hogy legalantasabb ösztönök szolgájává szegődjék. Ugyanígy aki azt várja, hogy a művészet fejlődését megállíthatja a szervezett érdektelenség, ugyanúgy téved, mint az a művész, aki egy bizonyos szint elérése után fejlődésében megtorpant, s mivel képtelen tovább lépni és nem tudja, mitévő legyen, programot csinál saját tehetetlenségéből. Milyen gyakran tanúi lehetünk a tehetetlenség efféle népszerűsítésének! És sajnos, milyen gyakran kielégíti mindez a közönség felületes többségét! A közönség teljes joggal várja el, hogy a pénzéért elsőrendű műalkotást kapjon. Nincs joga viszont a pénzét a művészet feladatai fölé emelni. Azzal ugyanis, hogy a közönség megfizeti a színházi belépőjegy árát, a maga küldetésének csupán elenyésző részben tesz eleget. A színházi közönség elsődleges küldetése, hogy egyre igényesebb és érzékenyebb legyen, ami a művészet erkölcsi támogatását jelenti, s annak fellendülését vonja maga után. Csupán annak, aki igyekszik megérteni a művészet lényegét, aki olyan műveltségre tesz szert, hogy legjobb lehetőségei szerint engedményeket tehet a művészetnek, csupán annak van joga kinyilvánítania az ízlését. Csupán azoknak, akik szerényen, örömmel és alázattal vesznek részt az alkotás nagyszerű folyamatában, csupán azoknak van joguk a fejlődő színházművészet részének nevezni magukat. A művészet szolgálata egy egész életre szóló, nagy elhatározás kérdése. Nem tréfa ez, és nem is játék. Aki nevetni akar ezen, csalódik. Az értékek gyarapodásáért vívott nehéz küzdelem ez a szolgálat A szép szolgálatába álló művészeket nem érdekli a konjuktúra. Tanulmányozzuk állandó jelleggel, amit létrehoznak! Ismerjük meg azt, és egy kritikus bizalmával közeledjünk hozzá. Nem várhatjuk el egy művésztől, hogy olyasmivel álljon elénk, ami kielégíti az elképzeléseinket, s az övétől teljesen eltérő lelki világunknak megfelel. Ha a haszonelvűség szerint ítéljük meg a művészt, eleve megöljük benne a gondolkodás mindenfajta lehetőségét és megakadályozzuk a szellemi javak fejlődését. Ama gyönyörű feszültség állapotába, amelybe a műalkotás révén kerülhetünk, mindenekelőtt lelki életünk mozgatórugóit kell keresnünk. Ne ítéljük el elvakultan azokat a dolgokat, amelyeket az első pillantásra nem értünk, hagyjuk ezt az ostoba emberekre és ne kívánjuk, hogy ez legyen a cseh közönség és a cseh művészek programja. Igaz, sok erőt igényel, hogy az ember örök diákként mozogjon a világban, akinek minduntalan tanulnia kell és aki minduntalan arra ébred rá, hogy valamit még mindig nem tud. Ez a fajta szerénység azonban manapság mérhetetlenül nagy lelki nyugalmat biztosít az embernek. Büszkének lenni arra, hogy az alig felfedezett látóhatár mögött új látóhatárokat vélünk kirajzolódni — az előre haladó ember büszkesége ez. Az újítóknak azonban ugyanolyan figyelemmel kell maguk mögé tekinteniük, mint maguk elé. A modernség igényével fellépő mozgalmaknak, ha valóban mozgalmak akarnak lenni, újonnan felfedezett értékeiket az addigi fejlődés tapasztalataira kell alapozniuk. Ugyanis bizonyos, hogy a régi megismerése nélkül elképzelhetetlen az új. A tegnap álértékeinek megtagadása nélkül mégcsak napjaink látszólagos értékeit sem hozhatja létre senki. Minden újonnan fellépő nemzedéknek szembesülnie kell az ót megelőző nemzedékekkel. Ez a mind magasabb szinten végbemenő, örökké ismétlődő harc jelenti azt az erőt, mely az emberiség számára az élet lehetőségét biztosítja. A retardáció nem az okos emberek programja volt. Nézzünk csak bátran szembe mindennel, akár fájdalmat okoz ez a szembenézés, akár nem. Ez jut osztályrészéül mindenkinek, aki fontosabbnak tartja a közösség javát a sajrjt kényelménél. A művészet, az emberi érzelmeknek és az emberi gondolkodásnak ez az esszenciája hú képét adja a nemzedéki küzdelmeknek és az egyes korok közti különbségeknek. Nemegyszer az adott kortól legtávolabb eső művészet teremti meg a szemünk láttára a gondolkodás új korszakát. Nemegyszer éppen az jellemzi leginkább valamely kort, hogy a művészete kívül került rajta. Elkerülhetetlen, hogy a közönség a lehető legbecsületesebben szembesüljön a művészettel. Nem kell szégyellnie magát a maga látszólag másodlagos szerepéért. Nem kell szégyellnie magát, hogy állandóan utol kell érnie valamit. Nem kell szégyellnie magát, ha az első pillanatra nem ért meg valamit. A cseh dolgozó nép soha nem kiáltotta ki programmá a tudatlanságot. A cseh munkás egy-egy modern kép megtekintése vagy egy-egy modern zenedarab meghallgatása után soha nem mond elhamarkodott véleményt, hanem előbb bevallja, ha valamit nem ért. A meg nem értés beismerése a megértés előfeltétele, amely egyaránt érdeke a közönségnek is, és a művészeknek is. Ha tudjuk, miben nem ért bennünket a közönség, azt is tudni fogjuk, miről kell felvilágosítanunk öt. Ha ebbeli igyekezetünk sikerrel jár, művészként jó munkát végeztünk. Ha kudarcot vallottunk, akkor feltehetően olyan emberekkel állunk szemben, akiknek az átlagosnál lassúbb az észjárásuk, vagy pedig, s a legtöbb esetben így van, magunkban kell keresni a hibát. Nem ismerek olyan művészetet, amelyet ne tudnék megérteni, mivelhogy nem ismerek semmit, ami megakadályozhatna abban, hogy tanuljak. Ha valamilyen számomra értetlen dologgal találom szembe magam, akkor ez arra ösztönöz, hogy megküzdjek vele. (1940) T. L. fordítása Emil Frantiéek Burian (1904-1959) századunk cseh színházi életének egyik legjelentősebb alakja volt. De nemcsak a cseh színházi életnek, hanem a két háború közti európai avantgarde színházkultúra világszerte elismert, kimagasló egyénisége ez a hallatlanul sokoldalú - rendezőként, színházigazgatóként, színészként, zeneszerzőként, karmesterként, drámaíróként, költőként, filmrendezőként egyaránt tevékeny - alkotó. Művészeti írásait, színházról szóló töprengéseit olvasgatva - amelyekből E. F. Burian a jeho program poetického divadla (E. F. Burian és költői színházának programja) címmel 1981-ben jelent meg egy válogatás - elsősorban a belőlük sugárzó szellemi frissesség, s ezen írások máig sem fakuló időszerűsége ragad magával bennünket. Magyarul 1960-ban Rendező és színház címmel látott napvilágot egy válogatás színházelméleti Írásaiból. Ám, úgy érezzük, ennek ellenére sem ismerjük eléggé őt. Pedig hatékonyan ,.szólhatna bele“ napjaink színházi vitáiba is, és számos vélt vagy valós színházi problémánk megoldásához kaphatnánk tőle ösztönzést. Mert E. F. Burian, ha egynémely kérdésben másként is vélekedünk, mint ő, miként az alábbi 1940-ben születeti írása esetében is, nem férhet hozzá kétség, hogy még ma is vitára és együttgondolkodásra serkent(het) valamennyiünket: színházi nézőket, alkotókat és kritikusokat egyaránt. A fordító ÚJ SZÚ 14 1986. V. 9. ■ENNEM ELMEK... « , Találkozás Jirí Adamírával
