Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
ával. zban ^ek, okta, árjon élték, lőttel, ükül nger, fíznél ülköhogy n. 3rdul- yidős a fiú iában »ogat. nem 9 egy iák. ta, mi rágott fiúra: adta. (lenül. :t kérebben kazudj kijavítenyeamivel ca. /orsan liszed, 3tt, és jládé?- Neked nem engedem - mondta a kislány. - De a bácsikának szabad. Megint kivette a kavicsot a tenyerébe, és nekem nyújtotta.- Csak lassan - figyelmeztetett. - Ne harapjon rá! Nyelvemmel megérintettem a barna kavicsot.- No? - kérdezte türelmetlenül Zsenyka.- Csokoládé - feleltem. Zsenyka szinte felugrott. Nem hitte el.- Hadd nyaljam meg - kérte. Azt hittem, a kislány a szájába dugja a kavicsot, de váratlanul odanyújtotta Zsenykának. A fiú megnyalta a kavicsot, meghökkenve nézett ránk, aztán az olyan ember mosolya tűnt fel az arcán, akinek igaza lett.- Mondtam én! Azzal Zsenyka fogta a kavicsot, és a tengerbe hajította. A kislány egy szót sem szólt. Könny csurgott le az arcán. Megfordult, és futásnak eredt. Soványka válla meg-megremegett.- Miért csinálja? - kérdezte tőlem Zsenyka. - Ej, de buta? Hisz nem csokoládé!... Láttam, hogy zavarban van, sőt érzi is, hogy hibázott, de nem tudja felfogni, mi rossz is történt.- Gyerünk haza - szóltam —, téged már nagyon várnak. Másnap, amikor Zsenykával ismét a tengerre indultunk, két csokoládébonbont vittem magammal. Az egyiket Zsenykának adtam, mihelyt megérkeztünk. Rögtön megette, aztán nekifogott a kempingjének, én meg belegázoltam a tengerbe. Most hullámok hömpölyögtek rajta. Nagy zajjal csapódtak vissza a partnál, és sistergő fehér habbal borították be a homokot. Amikor kikászálódtam a vízből, fél lábon ugrálni kezdtem, hogy a víz kimenjen a fülemből. Azt mondják: ha Így ugrál az ember, minden rendbe jön. Csak hát nálam ebből nem lett semmi; a bal fülemet mintha vattával dugták volna be. Újból ugrálni kezdtem; egyszer csak közvetlenül magam előtt megpillantottam a tegnapi kislányt. Úgy nézett rám, mint valami csudabogárra: ugyan miért foglalkozik a bácsika ilyen nem felnöttes dologgal? A fülemről megfeledkezve odaszaladtam Zseny- kához.- Vidd oda a bonbont annak a kislánynak- mondtam. Zsenyka a bonbonra nézett, aztán odanézett, ahová mutattam.- Annak? - kérdezte az én szavammal. - Miért?- Vidd oda. Mi meg még veszünk. Nem egyet, hanem többet. A „többet“ szó mindjárt hatott Zsenykára. Most már nem tett fel kérdéseket, hanem fogta a bonbont, és elindult vele. Láttam, ahogy közeledik a kislányhoz, ahogy mond valamit, és ahogy odanyújtja neki a csokoládébonbont. A kislány elfordult. A fiú másik oldalára került. Erre a lányka újra elfordult. Egy kicsit még a vállacskáját is felhúzta. Zsenyka nem keseredett el.- Nem fogadja el - mondta, amikor visszajött, majd hozzátette: - Nem is kell, igaz?- No nem - szóltam -, ez nem járja. Gyerünk! A kislány még mindig ugyanott állt. Lábával úgy turkált a kavics között, mintha keresne valamit.- Vedd el - mondtam, és pontosan úgy nyújtottam oda a bonbont a tenyeremen, ahogy tegnap ő tartotta a kavicsát. - Vedd el. Kérünk szépen. A lányka elkapta a bonbont, és a mellettünk sistergő habokba dobta. A visszaáramló víz elsodorta, a tengerbe sodorta ezt a nem várt ajándékot. Zsenyka már-már a bonbon után indult, de a józan esze visszatartotta. No persze nem fakadt sírva. Csupán azt mondta:- Elment az esze. De a kislány semmit sem hallott. Már nem volt mellettünk.- A bonbon nem kő - magyarázta bosszúsan Zsenyka. - Hisz igazándi csokoládéból csinálták.- Majd megismételte: - Elment az esze. Hogy magyarázzam meg neki, hogy ez a kislány nem örült, nem képmutató, és nem pózol? Csupáncsak - már most van benne valami a nőből, abból, akit mi, férfiak nem mindig értünk. MAKAI IMRE fordítása I ;or ért véget, ami- ödött volna a la- ta visszatértek il kegyetlen valóa felkelők egyik után több napja ltot sem ettek, Ihagyatott részé- Drt. A menetelés a harcosok alél- tivalójuk úgy sem ekedtek, lefeküd- jyukba, remélve, visszaadja ener- szét. mruk korgásától nappal ezelőtt megittuk az utolsó adag gyömbért is.- S azóta, bármerre jártunk, semmit sem találtunk - vetette közbe Artemisa.- Uraim, valahányszor eszembe jut az a leves, melyet Palma Mochában ettünk, kicsordul a nyálam - mondta Habana.- Hé fiú, ilyesmiről ne beszélj - szólt közbe Gabriel.- Körülnéztem, nincs-e itt valamilyen kígyó vagy rágcsáló - mondta Artemisa -, de úgy látszik, ezek az apróállatok- Én már ott tartok, hogy nem tudom mi lenne jobb, aludni vagy ébren maradni - mondta ki Artemisa. - Valahányszor éhes gyomorral alszom el, édességekkel teli tálcákról álmodom.- Elhallgass, fiú! - kiáltott fel Habana.- Ide figyeljetek — mondta a szakács -, ha sikerülne szereznem akárcsak egy darabka malangát, azzal a sóval, ami még a hátizsákban maradt, olyan levest főznék belőle, hogy mindnyájan megnyalnánk az ujjúnkat. i tudtak elaludni, az egyik fiatal telítést kezdeményeam napja nem et- ég rosszabb, nem ig tart ez így. elkészültem az éh- a fáradtságtól Habana, a másik ább kerülne vala- ezdhetnénk vala- szgatott Gabriel, :akácsa. is gondolj - mond- - Ez a hegy telje- még egy kecskét óvá kikötni. ! - vetette fel Ha- 1 teára való sem akadna, de öt már ismernek bennünket, s ha megérzik a szagunkat, elmenekülnek.-Tudjátok, mi jutott eszembe? - szólalt meg Gabriel.- Na mi? - kérdezte Habana.- Az, amikor olyan borzasztóan éhesek voltunk, s amikor végre szereztünk élelmet, a légierő pont oda dobta a bombát, ahol főztünk.- Végül mégis megúsztuk, senkinek sem esett baja - tette hozzá Artemisa.- Az igaz, hogy akkor nagyon éhesek voltunk - mondta Habana. - Képzeljétek, amikor véget ért a bombázás, és megláttam, hogy mi történt, úgy elkeseredtem, hogy kis híján elsírtam magam.- Nem. volt kis dolog - jegyezte meg Gabriel.- Azt mondod, hogy van sónk? - kérdezte Artemisa.- Igen, maradt még egy kevés.- Akkor főzhetünk levest.- Levest? - ismételte meglepődve a szakács. - De hisz nincs miből!- Engeditek, hogy megcsináljam, ami az eszembe jutott?- kérdezte Artemisa.- Hát persz^ - válaszolta Habana.- Akkor hallgassatok rám és ne kérdezősködjetek. Habana, menj és szedj tüzelőt, Gabriel, te készítsd qj a tűzhelyet meg add ide a pléhdobozt, elmegyek vízért a patakra.- Komolyan beszélsz?- kérdezte hitetlenkedve a szakács.- Komolyan - válaszolta Artemisa. - Biztosíthatlak benneteket, hogy ma este teli gyomorral fekszünk le. Ramon, a szakasz további tagja, aki eddig hallgatott, közbeszólt:- Ne vegyétek komolyan Ar- temisát, az éhségtől már félig bezsongott. De akiről beszéltek, már elindult a patakra a pléhdo- bozzal. Mire visszajött a vízzel, égett a tűz, melyet kíváncsian ültek körül a harcosok, várták, hogy miből fog társuk levest főzni. Artemisa, nagyon komoly arccal, a rögtönzött tűzhely lángja fölé állította a vízzel teli pléhdobozt és így szólt Gábrielhez:- Sózd meg.- Beleteszem azt a három gerezd fokhagymát is, amit a hátizsák alján találtam, jó? - mondta a szakács.- Nagyszerű - egyezett bele Artemisa, majd egy percre sem hagyva fel a komolysággal, kihúzott a nadrágzsebéböl hét fényes folyami kavicsot és beledobta a pléhdobozba, miközben azt mondta:- Hoztam egyet mindenkinek.- De minek? - kérdezte Habana.- Minek? - válaszolta Artemisa. - Hát hogy finom kavicslevest főzzünk belőle. Persze a kavicsot nem szabad megennetek, mert nagyon kemény és még valami bajotok lenne tőle, de legalább lesz valami az ételben. Erre az elképzelésre mindnyájan elnevették magukat. Ramon megjegyezte:- Már mondtam, hogy ne hallgassatok Artemisára, mert az éhségtől bezsongott. Ennek ellenére, azon az estén az igazak álmát aludták, gyomrukban a ha nem is tápláló, de legalább meleg kavicslevessel. LÖRINCZ EMŐKE fordítása OTAR CSELIDZE A Föld Kétmillió év sem Telt el azóta, hogy Két lábra álltái S felegyenesedtél, Legyűrve rettegésed, Az űrben körbelestél. S megszülvén a kéz csodáját, Levált rólad az ősfarok. A tűz fiává fogadott Már a kezdetekben, Bőkezűen elhalmozott Fénnyel és meleggel, S te álmodban is tartod, Mint ajándékot, a földtekét... Kétmillió év sem Telt el azóta még. A földgolyó forgásának Titkait kikutattad, Megzízlelted fűzek nedvét, Láttál aszályt és vízözönt... Te öröktől fogva, mindmáig Szomjas és vakmerő, A fojtogató, süket Sötétséget is áttörő... Kétmillió év sem Telt el - és hirtelen Képzeleted áthatolt Kínon s félelmeken: A kerék a napkorong Alakját vette fel, S az arató sarlója Újholddal feleselt. urához Ifjúságod immár Réges-régen oda... Müved számtalanszor Hullott hamvaiba. Ó, földgolyó ura, Miért is hagytad hát, Hogy annyi könnyünk hulljon Évezredeken át. Kétmillió év sem Telt el azóta, hogy Két lábra álltái S kihúztad derekad... Az atomra törtél, Leigáztad az űrt, És a Holdra szálltál, Megérintve a csillagokat. Ó, földgolyó ura! Hiú vágyaktól égve Azt sem tudod végül, Mit alkotsz, s mi végre! Megtörve állsz a Súlyos gondok felett, S ,.lenni vagy nem lenni?" - Hamletként kérdezed. Kétmillió év sem Telt el azóta, hogy Két lábra álltái... Válaszd szét végre - Hogy földünk el ne égesd - A fényt és a sötétet, A rosszat végre hagyd, A jó útján haladj... KULCSÁR FERENC fordítást* Szilva József: ŐRIZVE BÉKÉT, GYERMEKET (fametszet) Berzsenyi Dániel* Az ifjúság Mint az aranykornak boldog századja virágzó Képe, szelíd tündér Fiatalság! visszanevetsz rám; Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját, S szivemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted. A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban, Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly, Mint a csergedezó Arethusa s tiszta Meander. Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság, Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted, A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted, S karjaim andalgó örömében renget az égnek. A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag, A repülő élet napját felnyitja, bezárja; Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe’ fereszted, Elysium myrtusiigetévé változik e föld, Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk. Álmodozó lelkünk nem sejt ily puszta jövendőt, Melyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek, S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását, Mint az áléit utazó az oroszlán durva hazáját. Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl, Homlokodon hired csillagkoronája ragyogjon, Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját, Ússza körül gályád a földet százszor, ezerszer: Oly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin Andalodó lelked legelőször kezde hevülni, S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted. A költőre emlékezünk, születésének 210. évfordulója alkalmából.
