Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
Fritz nem tudott többé sírni. Régóta sejtette, félt is tőle, hogy egyszer elviszik anyát. Százszor elképzelte, miként viselkedik ö majd akkor. Készült erre a napra, s mégis falfehér lett, amikor dörömböltek. Rémülten ugrott ki az ágyból, és az anyjához bújt. Nem érzékelte, mennyi idő telt el, amióta magára maradt. Üveges tekintettel bámult ki az ablakon, ahol lassan láthatóvá váltak a szomszédos házak. Virradt. Fázósan rázkódott össze majd a földre hajigáit, összetépdesett könyvekre nézett. Hirtelen eszébe jutott, hogy talán kilencéves lehetett, amikor először verték ököllel lakásuk ajtaját. Ijedten figyelte a lakásba rontó marcona SA-egyenruhás férfiakat, akik valami papírt mutattak tiltakozó anyjának, durván félrelökték öt, aztán nekiestek a szekrényeknek. Mindent szétdobáltak. Üvöltve verték le a falról a Lenin-képet, földhöz csapdosták a könyveket, s fényes csizmájukkal rátapostak apa féltve őrzött kincseire. Emlékszik arra is, hogy apához akart rohanni, de az egyik férfi visszalökte öt az ágyba. Apa mindezt látta, de nem mozdulhatott, csak tekintetével igyekezett nyugtatni fiát. Amikor mindent széthánytak, az asztalon ücsörgő tiszt megbökte apát:- Velünk jön! Mars! Aztán csend lett, s anya köny- nyes szemmel ismételgette:- Ne félj, Fritzchen, apa nemsokára visszatér. Hetek teltek el. Egy nap anya azzal jött haza, hogy meglátogathatjuk apát. Nehéz vaskapuk nyíltak és csapódtak be. Sokáig ült egy kis helyiségben anyával, aztán ajtó csikordult, s a drót mögött meglátta apát. Megijedt tőle, bánatos, fáradt volt az arca. Apa megpróbált mosolyogni.- Hogy vagytok? Látom, nincs semmi bajotok.- Apa, gyere haza!- Ejnye, Fritzchen, micsoda legény vagy, hogy sírsz? Most még egyikünknek itt kell maradnia. Ti hazamentek, s meglátod, nemsokára én is otthon leszek. Majd szépen kopogok, jó? S apa tényleg hazajött. Emlékszik arra, milyen jó volt sétálni vele. Egy napon apa behívta őt az udvarról:- Fritz, lehet, hogy nagyon sokáig nem látjuk egymást. Ezek nagyon szaglásznak utánam, el kell tűnnöm. Ne pityeregj, légy kemény legény, egyszer majd mindent elmesélek neked. Most még nem lehet. Ne félj, nem lesz semmi bajom. Oda megyek, ahol már voltunk együtt. A határon túlra, Csehszlovákiába. Ahol nem pöffeszkednek ezek a rohadt nácik. Megsimogatta a fejét:- Fritzchen, te ezt senkinek nem mondhatod meg, értetted? Ha jönnek a csendőrök, te azt feleled, nem tudod, hol van az apád. Kezet rá! Először fogott kezet életében az apjával. Nyugtalanul aludt éjszakánként. Felriadt a legkisebb zajra is. Ilyenkor ijedten futott ki a sötét szobából anyához. Az ölébe bújt, hogy érezze teste melegét. Az egyik este halkan kopogtak. Fritz boldogan ugrott ki az ágyból, rohant ajtót nyitni. Nem apa volt, hanem a barátja, Jule. Késő éjszakáig beszélgettek anyával, s nappal is náluk maradt. Anya Jule elvtársnak szólította. Behúzódott a szobába, bezárkózott, amikor Fritz megjött az iskolából, óvatosan nyitott ajtót. Barackot nyomott a fejére, tréfálkozott a fiúval, aztán megint magára zárta az ajtót. Egyszer aztán elment, és napokig nem mutatkozott. Anya egyre idegesebben hallgatózott esténként, figyelte az ajtót. Az egyik este törékeny, kisírt szemű asz- szony kopogott be hozzájuk.- Julet letartóztatták - zokogta. - Engem behívtak, hogy szembesítsenek vele. Úgy összeverték, hogy alig ismertem rá. Megvirradt. Zajok, hangfoszlányok szűrődtek be az utcáról. Fritz kábán rakosgatta vissza a könyveket, simítgatta a lapokat. Hirtelen az iskolára gondolt. Schimak- ra, aki valahányszor belép az osztályba, felemeli a karját és „Heil Hitler“-rel köszön. Órája előtt imádkozni kellett. Nemrég üvöltve kérdezte Fritztöl, miért nem imádkozik, miért nem emeli köszönésre a karját. Választ sem várva, kezdte pofozni a fiút.- Majd móresre tanítlak, bolsi- fajzat! Pontosan emlékezett arra is, amikor néhány hete késő este halk lépteket hallott, aztán csengettek. Anya visszakísérte öt a szobába.-Aludj fiacskám, jó néni jött hozzánk, apától hozott üzenetet. Reggel ő ébresztette Fritzet.- Louise vagyok, a konyhában alszom majd a díványon. Fritz megtanulta az apjától, hogy buta kérdéseket nem szabad feltenni, nem firtatta hát, mit keres itt ez a nő. Egyszer hamarabb tért haza az iskolából, mert a tanító megbetegedett. Louise a konyhaasztalnál ült, s amikor a fiú belépett, először ijedten hajolt rá a papírtömegre, de aztán elmosolyodott.- Gyere, Fritz, segíts, hogy több röplapunk legyen. Te már nagy fiú vagy. Tudsz segíteni. Később az asszony elégedetten bólintott: ~- Megy ez, mint a karika- csapás. Fritz szótlanul biccentett, s azon töprengett, milyen is az a karika- csapás. Louise egy nap nem jött meg. Anya nyugtalanul tekintgetett kifelé, késő éjszaka is sokszor ment az ablakhoz. Ha a lépcsőházban léptek hallatszottak, anya reménykedve lépett az ajtóhoz.- Anya, hol van Louise?- Aludj Fritzchen. Valami történt, de talán nem kapták el. Falfehér lett, amikor dörömböltek. Rémülten ugrott ki az ágyból és az anyjához bújt. Anya megsimogatta őt, aztán gyorsan felöltözött. Hangosan elkiáltotta magát:- Az isten szerelmére, mi akar ez lenni, ilyen késő éjszaka?- Kinyitni! Azonnal nyissák ki! Államrendörség! Négy férfi nyomult be a lakásba, egyikük az ablakhoz rohant, kihajolt rajta, aztán a főnökre nézett:- Semmi gyanús. Nem menekült el senki.- De kérem, mit jelentsen ez?- Letartóztatjuk. Azonnal velünk jön. Öltözzön!- De miért?- Most nincs időnk. Majd bent beszélgetünk! Iparkodjon! Fritz az anyjához akart futni, de az egyik rendőr durván belemarkolt a karjába:- Maradj nyugton, mert széttaposlak! Anya határozottan mondta:- Kérem, hagyják el a szobát, fel akarok öltözni. Egyikük karon ragadta Fritzet, s kilökte a konyhába. Csend lett. Bent időnként megcsikordult a szekrényajtó. Az egyik rendőr levette a sapkáját, törölgetni kezdte izzadt homlokát.- Örült hőség lesz. Ha nem fog esni, minden kiég a kertben.- Ha nincsen kertünk, kevesebb a gondunk, Brauske. Anya belépett a konyhába.- Egy pillanat. Mi lesz a fiammal?- Van rokonuk, tudjuk mi azt. Menjen oda!- Egyedül?- Nem csecsemő már, tizenkét éves lesz. Elmehet egyedül, hacsak az apja nem kerül elő!- Szeretnék elbúcsúzni a fiamtól.- Egy perce van rá! Sietve behúzta Fritzet a szobába. Lenyelte könnyeit, mosolyogni próbált:- Semmi baj, Fritzchen. Menj el a nagymamához. Bátor légy, kisfiam, nagyon vigyázz magadra! Becsapódott az ajtó. Fritz az ablakhoz rohant. Lent egy fekete autó állt. Anya, mielőtt beszállt volna, integetni akart, de az egyik rendőr betuszkolta a kocsiba. Felült a konyhaasztalra, üveges Gyökeres György felvétele tekintettel bámult ki az ablakon. Nem tudott többé sírni. Felállt, rakosgatni kezdte a könyveket. Apa szavai jutottak az eszébe:- Ha nagy baj van, gyere utánam, Csehszlovákiába. Járt már ott tavaly is. Apja a harisnyagyárban dolgozott. Éjszaka meg röpiratokat, újságokat csempészett Németországba. Tele volt a lakása idegen emberekkel.- Ne félj tőlük, kisfiam, bátor emberek ők. A Gestapo üldözi őket, azért húzódnak meg itt. Gépiesen ismételgette:- Papa. Meg kell találnom! Felállt, megmosakodott, a vasárnapi nadrágját vette fel meg az új ingjét. Óvatosan nyitotta ki az ajtót. Nyikorogtak az öreg lépcsők. A bejáratnál egy pillanatig habozott, magával vigye-e kerékpárját. Apa hozta neki tavaly rozsdásan, de ö csillogósra bütykölte, arról álmodozott, hogy egyszer híres versenyző lesz.- Nem vihetem magammal- mondta szomorúan, s hirtelen futni kezdett. Aztán lelassította lépteit, mert többen gyanakodva fordultak meg utána. Valahol nyolcat ütött a toronyóra. Az iskola meg Schimak, a náci jutott az eszébe. Az imádság, a pofonok. Talán három-négy nap múlva már keresni fogják.- Nem találnak meg. Sem engem, sem apát. S anya bátor lesz, tőle aztán nem tudnak meg semmit. És kiszabadul! Megint futni kezdett. Lihegve kopogott a nagyanyjánál.- Fritzchen, drága gyermekem, mi történt? A fiú mindent elmesélt. A nagymama zokogni kezdett, de kisvártatva megnyugodott:- Apádnak igaza van. Nem maradhatsz itt. Napok alatt megtalálnak, elvisznek egy gyermekotthonba, nácivá ütlegelnek. Fritz akaratlanul is összehúzódott. Félt a veréstől.- Pihenj le egy kicsit, egyél. A nagymama elkísérte a vasútállomásra.- Én nem mozdulhatok a városból, nem mehetek veled. Nagyon vigyázz magadra, Fritzchen. Hirtelen zokogni kezdett:- Miért teszik ezt az emberekkel, miért, ó istenem... A kisfiú megsimogatta:- Ne félj, nem lesz semmi baj. Zakatoltak a kerekek. Az emberek az újságokba temetkeztek. Az egyik állomáson határőrök szálltak fel. Félni kezdett, de csakhamar összeszedte magát. Az apjára gondolt, aki mindig azt mondogatta, nem szabad elárulni, ha félünk.- Gyálog talán könnyebb lesz- gondolta, és leugrott a vonatról. Nem árulhat el semmi bizonytalanságot. Az állomás mögött óvatosan körülnézett. Weipert, a határállomás nem lehet messze. Ráismert a városkára. Pontosan emlékezett arra az útra, amely az állomástól a határig vezet. A patakig kell menni, ott a határ. Óvatosan bukdácsolt a sűrű bokrok között, legszívesebben rohant volna, de tudta, ismételgette magában, hogy nem szabad. Egyszerre nem bírta tovább. Teljes erőből levegőt vett, és futni kezdett. Ágak csapódtak az arcába, megbotlott, elvágódott, de felállt és lihegve rohant tovább. Tovább az apjához. Végre a patak. Átgázolt rajta, aztán futott tovább a réten, amíg bírta. Megtörölte verejtékes, vérző arcát. Esteledett, amikor megtalálta azt a kis házat. Ott húzódott meg a falu szélén, fenyőfák takarták el. Belépett. Mindjárt felismerte az apját, aki több férfival újságokat csomagolt.- Apa, a gazemberek elvitték anyát! - zihálta és hangos zokogásba tört ki. Apa elfehéredett, átölelte fiát:- Nyugalom, Fritzchen, nyugalom, anya bátor, nem lesz semmi baj...- A gazemberek elvitték anyát- a kisfiú újra meg újra ezt zokogta. Úgy érezte, most sírhat, mert biztonságban van. Apa karjaiban. Most megint az lehet, aki volt. Tizenkét éves. Gyerek. Igen, tizenkét éves gyerek... SZ. HLAVATY MÁRTA fordítása R eggelente a tengerre jártán Hatéves lehetett, és velem lakott, a parttól nem messze. A szüls így hát Zsenyka, önálló ember lévé hogy amíg fel nem ébrednek, a t velem. Anyja és apja nem ellenezt hogy jobb, ha Zsenyka a strandon va mint hogyha az udvaron lézeng - feli Azon a reggelen teljesen nyugodt mi meg elhelyezkedtünk - közveti - a nap melegítette apró kavicson. Megfürödtem, aztán lefeküdtem a zőre, Zsenyka pedig mellettem hoz: kőből - talán királyi palotát, talán vái Váratlan árnyék vetődött az arcom tam, és egy kislányt pillantottam rr lehetett Zsenykával. Szótlanul nézte nagy igyekezettel dolgozik a palotája meg volt valami. Azt gondoltam, cuko Zsenyka is vetett rá egy futó pillái hagyta abba a munkáját. A kislány o ideig, aztán elment valahová.- Mit építesz? - kérdeztem Zseny - Kempinget.- Hát a tornyok minek kellenek?- Az őröknek. Hogy felülről mindéi Zsenyka Zsigulival jött ide a szüle a rend a kempingben. A kislány megint odajött. Ezúttal volna valamit. Zsenyka a szájára nézett.- Mi van ott? - kérdezte.- Semmi. - A kislány hátralépett.- De én tudom, micsoda. Gumi. A kislány abbahagyta a rágást. Rár - Milyen gumi?- Rágó. Nekem is volt. Koszty; Tengerész. Csak ón lenyeltem a rág - Elhallgatott, majd hirtelen határoz dezte: - Adsz egy kis rágógumit? Erre a kislány felnevetett. Még € kezdett rágni.- Nekem csokoládém van - szólt < - No ige-en! - mondta elnyújtva Zsi nagyobbat! Ennyit nem rágják a csők - De rágják! - Majd jóízűen esem tóttá magát: - Én rágom.- Mutasd! - szólt Zsenyka. A kislány gondolkozott egy kicsit, í rére köpött egy sima barna kavics nagyobb volt, mint egy mogyoró.- Hisz ez kő! - mondta felkacagva -Te magad vagy kő! - A kis a szájába dugta a kavicsot. - Ha kérdezd meg tőle. - Bizakodva rá igazolást keresve azt kérdezte: - Iga - Lehet, hogy csakugyan csokolád - Hadd nyaljam meg - szólt Zseny A Batista elleni fegyveres harc idején keservesínséges időszakokat okozott az élelmiszerhiány a Sierra Maestrában harcolóknak. Az ellenség, hogy megadásra kényszerítse a felkelő sereget, korlátot vont a hegyek köré és ezzel nem csupán az élelmiszerek bejuttatását tette lehetetlenné, hanem a lábbelikét, üzemanyagét és más termékekét is. A könyörtelen blokád egyaránt sújtotta a felkelő sereget és az egyszerű falusi lakosságot. A helyzet gyakran annyira súlyos volt, hogy a harcolók lábbelije lefoszlott, éheztek és lerongyolódtak. Ennek ellenére a nehézségek egy pillanatra sem rendítették meg a forradalmárok erkölcsi erejét és elszántságát, hogy győzelemre viszik harcukat, bár az említett anyagi nehézségekhez gondként társult a fegyver és a géppark hiánya is. Ami a táplálkozást illeti, a harcolók ezt csaknem mindig főzelékfélékkel oldották meg, elsősorban malangával, melyet a parasztoktól vásároltak. Csakhogy a csapatok gyakran olyan félreeső helyeken jártak, ahol nem éltek parasztok. Ilyenkor minthogy az éhség fogcsikorgató volt, minden úton-módon megpróbáltak szerezni valamit, bármit, kígyót vagy rágcsálót is akár - ami gyömbér- vagy nádfózetben jóllakatta, felmelegítte őket, vagy legalábbis megtöltötte a gyomrukat. Amikor ilyesmi sem akadt, az éhség egyre növekedett minden, legyőzhetetlen óriásként felhorkanó gyomorban. Csak éjjél jött rájuk vigasztaló álom, amikor nagy erőfeszítések árán éhesen elaludtak, de ez nem is annyira álom volt, mint inkább lidércnyomás, melyben hatalmas lukulluszi lakomák jelentek meg. Sajnos, az álom mindig ép| kor mi koma. a váltc Ságba. Egy szakas egyetlf a heg) ben vf kimerít tak. Mi volt, ne tek tál hogy a giájuk Üres azonbe Artei kelő be zett. — M< tünk, s tudjuk,- Én ségtöl - mór harcos-Ha mi, am mit - a szaki-Eri ta Artei sen ke sem ve-Ha ban a - akadna-Bá mmm WERA KÜCHENMEISTER
