Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
V an valami titokzatos ebben az emberben, jobban mondva, valami olyasmi a sajátja, ami másokból hiányzik. Akár különcnek is nevezhetnénk, de ezzel elárulnánk, hogy nem ismerjük eléggé. Tulajdonképpen már az is érdekes, hogy jó másfél évtizede, mióta festményei r hazai és külföldi közös kiállításokon szerepelnek, a müítészek egybehangzó elismeréssel hívják fel a figyelmet sajátos formavilágára, mondván, hogy munkássága új színfoltot jelent a hazai festészetben, meg hogy kortárs képzőművészetünk egyik jeles ígérete, ugyanakkor a dicsérő vélemények ellenére Csákó Károlyiak Szlovákiában mindeddig csupán egy önálló (kamara jellegű) kiállítása volt, ennélfogva a neve még nem került be a köztudatba. Ki is hát valójában ez a fiatalember, s mi ez a titokzatosság körülötte? Ezek a kérdések vittek el a művészhez kassai (KoSice) műtermébe. Egy-egy műtermi látogatás első pillanatai mindig feszült várakozás jegyében telnek. Az ajtónyitás egyszersmind a művész kitárulkozását, önmaga megmutatását is jelenti. Csákó Károly is izgatottan figyel. Fontos számára a látogató arca, vagyis hogy mit fejez az ki. Meg az első szavakon múlik, ettől függ, hogy továbbra is nyitott marad-e, vagy visszavonva az előlegzett bizalmat, magába zárkózik. Munkái mélyen megérintenek - és ezt észre is veszi, de még mindig csak ismerkedik, vicces megjegyzésekkel próbálja elterelni a képekről a figyelmet. Mikor végül mégis leülünk a társalgóasztalhoz, már tudom, hogy megkérdezhetem: miért „rejtegeti“ ezeket a képeket, miért nem engedi ide például az újságírókat? Mielőtt válaszolna, mélyet szív a cigarettából. — Nézze, én soha nem akartam és nem is akarok népszerű lenni. A festőnek nincs szüksége arra, hogy ünnepeljék. A pompa, a csillogás ugyan szép, kellemes is, de elvakíthatja a látást. Én a nyugalmat, a csendet szeretem. Sokszor szükségét érzem annak, hogy senki se zavarjon. Itt a műteremben, félrevonulva tudok a legjobban gondolkodni és dolgozni. Persze, van úgy is, hogy magányosnak érzem magam. Ilyenkor jó lenne, ha rám nyitnák az ajtót. _ - Szellemi társakra gondol?- Igen.- És vannak ilyenek?- Mikor befejeztem tanulmányaimat a prágai Képzőművészeti Akadémián és visszajöttem Kassára, akkor még aránylag sok képzőművész élt itt. Kerestem a hozzájuk 1 vezető utat. Néhányszor részt vettem velük kocsmai beszélgetéseken. Meg kell mondanom, ezek a „magasröptű“ szövegelések a művészetről - nem hatottak rám. Csakhamar el is maradtam ezekről a találkozókról, és inkább dolgoztam. Később az iparművészeti középiskolában - ahol tanítok - két másik festőkollégám, Nyikolaj Fegykovics és Bárczi Géza személyében szellemi társakra, igaz barátokra leltem. Mindhárman sajátos utakon járunk, illetve más-más módon próbálunk szólni lényegében ugyanarról a dologról. Sokat beszélgetünk, vitatkozunk és tényleg fontosak vagyunk egymás számára...- Miről vitatkoznak leggyakrabban?- A kész munkáról! Persze, aki alkot, annak tudnia kell, hogy mit és miért csinál úgy, ahogy csinálja, de ez nem jelenti azt, hogy olykor nem tévedhet az ember. Ezek az eszmecserék azért jók, mert felhívják a figyelmet az esetleges útvesztőkre.- Hogyan került a pályára? — Nem ment könnyen. A bratislavai főiskolán szobrászatra kétszer, festészetre egyszer felvételiztem, de nem vettek fel. A harmadik próbálkozás után összecsomagoltam munkáimat és felmentem Prágába, az akadémiára. Mondtam ott a portásnak, hogy beszélni szeretnék egy tanárral, aki hajlandó lenne megnézni a munkáimat, s véleményt mondani, hogy érdemes-e jelentkeznem továbbtanulásra. Erre a portás kijött a fülkéből és szólt, hogy csomagoljam ki a képeket. Leraktam mind a folyosóra. Nézegette, nézegette, majd benyitott az egyik ajtón és tanárokkal jött vissza. Érdeklődve nézegették ők is a képeket, és bólogattak. Ekkor odajött hozzám a portás és ÚJ SZÚ kérte a címemet. Leírtam, átadtam. Kezet fogott velem, m bemutatkozott: Soucek. Ekkor esett le a tantusz, hogy én nem is a portással, hanem az akadémia rektorával beszéltem. Mikor közölte, hogy felvesznek, és nem is az első, » hanem mindjárt a második évfolyamba, azt hittem, kiugrók 1986. V. 9. a bőrömből. • A festőnek nem csak a szépet kell megragadnia...- Prágában festészetet tanult.- Igen, portré- és figurális festészetet.- Pedig szobrász akart lenni...- Grafikus, a szobrászat csak aztán jött. De ennek is megvan a története. Gyermekkoromban Kassán Feld Lajostól tanultam rajzolni. Igen jó mester volt, az ő példáját követve grafikus akartam lenni. Az alapiskola után felvételire jelentkeztem a bratislavai iparművészeti középiskolába. Megfeleltem, mégsem vettek fel, mert az alapiskolából nem javasoltak, illetve el sem küldték a papírjaimat. Az igazgató azt mondta az apámnak, hogy a maga fia erős, menjen kazánkovácsnak. Apám ismerte vonzalmamat a képzőművészethez. Vonatra ültünk, irány Prága. A telefonkönyvben kikerestük az első iparművészeti középiskola címét és elmentünk oda. Ott kiderült, hogy náluk nincs grafikai szak, de mondták, hogy próbáljak meg modellezni valamit. Csináltam egy kakast. Egészen jól sikerült, még állni is tudott. Tetszett nekik, felvettek.- Hogy került a kakas egy városi gyerek élményvilágába?- Szüleim a kassai postán dolgoztak, de 1941 -ben áthelyezték őket Encsre. Én ott születtem, abban a magyar- országi nagyközségben, ahol a reggel közeledtét a kakas jelezte.- Ez egészen idillikus lehetett...- Ez igen, csakhogy akkoriban másféle hangok is voltak. Egyszer a hároméves gyerek rácsodálkozó naivitásával futottam anyámhoz, az égre mutatva, hogy mennyi galamb jön ott. Ó hirtelen az ölébe kapott, magához szorított és szaladt le velem a pincébe. Nem sokkal később hallottuk a hatalmas robbanásokat. Miskolcot bombázták. Apám a fronton volt. Megsebesült, ezért 1944-ben leszerelték. Mikor hazajött, sírt, mert velünk, gyerekekkel, nem tudott beszélni. Anyám cseh, érthető, hogy ezt a nyelvet jobban ismerte, mint a magyart, s erre tanított meg bennünket is. Persze, aztán magyarul is megtanultunk, olyannyira, hogy a csehet elfelejtettük. A családunk 1947- ben visszaköltözött Kassára. Bennem a gyerekkorból valamiféle félelemérzet maradt meg a legmélyebben, persze azért boldog perceim is voltak. Apám eredetileg központifűtés-szerelőnek tanult ki, majd mint telefonos dolgozott a postán. Az én játékaim ágyúlövedékek hüvelyei, puskagolyók voltak, amiket a mezőn találtunk, meg különböző alkatrészek a telefonból, később radiátorcsövek, kerekek. Ezek aztán később mind bevonultak a festészetbe, úgy is mondhatnám, hogy jelentést kaptak. Akinek, ugye, szép, napfényes kertben telt el a gyerekkora, az arra emlékszik vissza és szép tájakat, cseresznyefákat, almafákat fest. Azonban szerintem a festőnek nem csak a szépet kell megragadnia. Azt a félelmet, aggódást is ki kell mondania, vagyis meg kell neveznie, ami szerinte veszély- forrást jelent, s mint ilyen, az embert, az életet fenyegeti. És az ilyen képeket nem lehet pesszimistának nevezni, mert aki képes kimondani a rettenetét, az éppoly optimista, a humánum szószólója.- Szavakban kifejezve, mi az a veszélyforrás, ami önnek témát jelent?- A civilizáció jelenlegi állapota, jobban mondva, mindaz, ami, ha nem vigyázunk, a „túlcivilizálódásból“ szakadhat az emberiségre. Félek az ember elgépiesedésétól, attól, hogy úgy fog viselkedni, sőt gondolkodni, mintha be lenne programozva. Az emberi érzések már most kihűlőben vannak a világ nemegy pontján, nem beszélve arról, hogy ugyancsak romboljuk életkörnyezetünket. Az atomkatasztrófát már említeni sem merem. Éppen ezért az utóbbi fél évtizedben az elsivárosodásra, a ránk leselkedő veszélyekre próbáltam rádöbbenteni a képeim elé álló embereket.- Ennek a témaválasztásnak volt valami konkrét kiváltó oka is?- Volt. 1980-ban részt vettem egy nemzetközi festészeti szimpozionon Lengyelországban. Elvittek bennünket egy pionírtáborba. Körös-körül erdő, csend és nyugalom. Ez tetszett is, aztán elindultam, hogy szétnézzek. Az erdőből egy nagy rétre, jobban mondva, egy kihalt tájra jutottam, melynek közepén egy elhagyott ház állt. Közelebb mentem. A szemétdombon egy bábut találtam. Csak keze és feje volt. Ember sehol, csak a szél fütyült egyhangúan. Félni kezdtem. Legalább valami madárcsicsergés hallatszott volna, de semmi. Nem volt ott élet. Messzebb döglött verebeket találtam a földön. Az erdőt valami vegyszerrel szórták be, ezért volt a pusztulás. Rettenetesen éreztem magam. Alig vártam, hogy hazajöjjek. Az élménytől persze így sem szabadultam. Nos, a civilizáció állapota azóta foglalkoztat ennyire.- És más?- A főiskola befejezése után expresszív figurális dolgokat festettem, de egy bizonyos idő után szakítanom kellett ezzel. Már nagyon könnyen ment a munka, s ez félelemmel töltött el. Féltem, hogy modorossá válók. A gépek és az űrhajózással kapcsolatos dolgok ezután kerültek be témaként a festészetembe. Most viszont, amint arról már beszéltünk is, a civilizáció helyzete izgat.- Ahogy itt körülnézek, azt kell mondanom, hogy nemcsak ecsettel dolgozik, hanem vésővel is. Önnek sikerült valami sajátosan újat létrehoznia a festészet és a plasztika ötvözésével. Ezek a faragott-festett képek katartikus élményt váltanak ki a szemlélődőben.- Régóta kísérletezem ezzel a megoldással, amire egyébként Souőek professzor is mindig bátorított. Gyakran mondogatta: „Soha az életben ne felejtse el, hogy maga először faragó volt!“ Hogy a festészetet és a fafaragást hogyan lehetne összehozni, ezt ö sem tudta, de jól érezte, hogy az egyik nem zárja ki a másikat. Korábban, ha úgy adódott, hogy képtelen voltam festeni vagy rajzolni, akkor elővettem a vésőket. Ez segített, megnyugtatott. Képi gondolkodásmódomat most a festészet és a faragás együttesen határozza meg.- Befejezésül már csak egy kérdés. Mikor találkozhat ezekkel az alkotásokkal a közönség?- Ha minden jól megy, az idén Nyikolaj Fegykoviccsal Bratislavában lesz egy közös tárlatunk, s itt azt is elmondom, hogy a jövőben én is szeretném gyakrabban közönség elé vinni igeiznak vélt látomásaimat, hiszen a visszhangra, mint minden alkotó, én is kíváncsi vagyok. SZASZÁK GYÖRGY • Csákó Károly: Civilizáció II. (Fleischer György felvételei) Két új könyv Furtwänglerröl A jubileumi évfordulók vonzzák az életrajzírókat. Nem ok nélkül, hiszen ilyenkor megsokszorozódik az érdeklődés a művészet, a tudomány vagy a politikai élet nagy alakjai iránt. Biztos tehát a siker, még akkor is, ha semmi újdonságot nem tudunk meg az ünnepelt- ről. Előfordul természetesen, hogy időközben érdekes adalékokkal bővítik ismereteinket, de ezeknek közzététele a kerek évfordulók nélkül is általános érdeklődésre tarthat számot. Valahogy így vagyunk századunk egyik legnagyobb karmesterének Wilhelm Furtwänglemek az esetében is. Születésének századik évfordulója alkalmából (ez január 25-én volt) elárasztották a hanglemezpiacot a korabeli felvételek, s nincs olyan számottevő újság a világon, amely ne emlékezett volna meg róla. Most pedig két könyvet is kiadtak, hogy újra felidézzék sikerekben és megpróbáltatásokban egyaránt gazdag életútját. Az egyik Fred K. Prieberg NSZK-beli szerző Erőpróba című alkotása, amely a zeneszerző magatartását, „tojástáncát“ és érdemeit ismerteti 1933 és 1945, lehát a náci uralom idejéből. A másik könyv a svájci Atlantis-Musik- buch-Verlag gondozásában jelent meg, ugyancsak néhány héttel ezelőtt. Szerzője Joachim Matz- ner. A címe fordítás nélkül is kifejezi témáját: Furtwängler, Analyse, Dokument, Protokoll. E két alapos, dokumentumokkal és fényképekkel illusztrált ünnepi kiadvány méltóképpen gazdagítja a már eddig megjelent Furtwángler-irodal- mat. H. M. Műtermi beszélgetés Csákó Károly festőművésszel
