Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-25 / 17. szám

*

*

A tömegek szavának súlya a történelem mérlegén

<r

írta: Romes Csandra, a Békevilágtanács elnöke

ÚJ szú

3

1986. IV. 25.

O

lyan korban élünk, amikor soha nem látott mértékben felgyorsult a történelmi fejlődés üteme, és égetővé vált a kérdés, milyen úton-módon lehet megoldani a társadalmi ellentmondásokat. Az imperializmus egyetlen nemzedék alatt két világháborúba sodorta Földünket. A nagy októberi forradalom az e tendenciával való szakítás kezdetét jelezte. Az Európában, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában kitört népi forradalmak eredményeképpen megszületett a szocialista világrendszer, a gyarmatbirodalmak összeomlottak. A nemzetközi porondon tucatjával jelentek meg a teljes gazdasági, politikai és kulturális függetlenségért harcoló fiatal államok.

A tudomány és a technika fejlődése hallatlanul meggyorsult, s ennek talaján óriási társadalmi változások történtek. A tudományos-technikai forradalom megnyitotta az emberiség előtt a kozmikus és a nukleáris korszakot. A XX. század utolsó évtizedeiben a tudományos-technikai forradalom új szakaszába lépett: olyan technológiai forradalom kezdődött, amely a mikroelektronika, az űrhajózás, a biotechnológia, az informatika eredményeinek felhasználásában beállt minőségi változásokkal, továbbá azzal függ össze, hogy az emberiség eljutott a termonukleáris energia békés felhasználásához. A tudományos felfedezések lavinája és a felfedezések gyakorlati alkalmazása szétrombol régi, évszázadok alatt kialakult termelési technológiákat és struktúrákat, újakat hoz létre, kialakítva az emberi tevékenység új területeit.

Ezek a változások óriási hatást gyakorolnak az emberek életére. Egyfelől a tudományos és a műszaki eredmények azelőtt soha nem látott lehetőségeket tárnak fel olyan régi problémák megoldására, mint az élelmiszer- és lakáshiány, az oktatás, az egészségügyi ellátás, s nagyszerű távlatokat nyitnak meg a társadalmi és kulturális haladás előtt. Másfelől e változások olyan rendkívül súlyos veszélyeket is előidéztek, amilyenekre nem volt példa a történelemben. A legnagyobb közülük az önmegsemmisítés veszélye.

Az emberek roppant erejű fegyvert hoztak létre, s egyre félelmetesebb pusztító eszközöket dolgoznak ki. A fegyverkezési hajsza új szférákra terjed át, s óriási anyagi eszközöket emészt fel. Ha az emberiség élni és fejlődni akar, meg kell állítania ezt a folyamatot, módot kell találnia a fegyverzetek csökkentésére és felszámolására, létre kell hoznia az önfenntartás megbízható és erős mechanizmusát. Maga a világfejlődés vetette tehát fel a népek előtt rendkívül éles formában a hamleti kérdést: „Lenni vagy nem lenni?“ De itt már nem a tudománynak és a technikának kell hallatnia a szavát, hanem a politikának.

S

ok évszázadon át úgy vélekedtek, hogy a politikát a vezetők határozzák meg: az uralkodók, majd később az államelnökök, miniszterelnökök. Napjainkban a politika kidolgozása és megvalósítása már nem a kiválasztottak osztályrésze. Egyre nagyobb szerepet játszanak a tömegek, amelyek tudják, hogy a „kemény ökölhöz“ fűzött remények kilátástalanok, mert a nukleáris korszakban a békés egymás mellett élésnek nincs és nem is lehet semmiféle ésszerű alternatívája. A politikai bölcsesség azt parancsolja, hogy vegyék számításba a mai világ realitásait, sokféleségét, a különböző államok eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó, sót ütköző érdekeinek létezését, és a vitás nemzetközi problémák megoldását rendeljék alá a fő cél elérésének, a mindent megsemmisitő nukleáris háború elhárításának.

Egyszóval a bölcs politikusnak, ha a béke és élet vagy háború és kölcsönös megsemmisülés dilemmája elé kerül, csak egy választása lehet: a béke!

Jelenleg kétségtelenül kedvezőbbek a teltételek e felelősségteljes választás előmozdításához, mint egy évvel vagy akár egy fél évvel ezelőtt. Mihail Gorba- csovnak, az SZKP KB főtitkárának, és Ronald Reagannek, az Egyesült Államok elnökének a genfi találkozója megmutatta: bármennyire eltérő is az álláspontjuk, van lehetőség kölcsönösen előnyös megoldásokra a nukleáris fegyverzetek radikális csökkentésében. A találkozó fő eredménye, hogy a két vezető közös

dokumentumban leszögezte: a nukleáris háborút nem szabad kirobbantani.

A Béke-világtanács Elnöksége Irodájának az elmúlt év végén Stockholmban megtartott ülésén megállapították: a genfi találkozó igen fontos politikai esemény volt, amely megnyitotta az utat a kedvező változásokhoz mind a szovjet-amerikai kapcsolatokban, mind általában a világon. Azzal a felhívással fordultunk minden háborúellenes nemzetközi, regionális, nemzeti és helyi szervezethez, hogy Genf szellemében munkálkodjanak.

Ugyanakkor a Békevilágtanács óta inti a béke híveit: hiba lenne Genf után demobilizálni, megpihenni, abban reménykedni, hogy mindent megtesznek majd nélkülük. Egyfelől a békeszerető politika sikeréhez ma nagyobb szükség van a tömegek támogatására, mint valaha. Másfelől minden korábbinál nagyobb szükség van a közös erőfeszítésekre és az éberségre, nehogy a militarista eszte- lenség felülkerekedjen az értelmen, eltiporva az emberiség békés jövőjébe vetett reményeknek Genfben kisarjadt csiráit.

A genfi találkozón kidolgozott elvi megállapításokat továbbfejlesztve, a Szovjetunió abban a nyilatkozatban, amelyet Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára tett, új rendkívül fontos javaslatokat terjesztett elő. Ezek lényege a következő: a századunkból még hátralevő 15 évben szakaszosan teljesen fel kell számolni minden nukleáris arzenált, a többi tömegpusztító fegyvereket, köztük a vegyi fegyvereket; lényegesen csökkenteni és korlátozni kell a hagyományos fegyverzetet és a fegyveres erők létszámát; ki kell alakítani a béke és biztonság komplex rendszerét, amely számításba veszi valamennyi ország és nép érdekeit. A Szovjetunió a maga részéről példát mutatott, s újabb három hónappal meghosszabbította a nukleáris robbantásokra a múlt év december 31 -ig egyoldalúan vállalt moratóriumot; ismételten kijelentette: hogy kész teljesen és örökre lemondani mindenféle atomfegyver-kísérletről, ha az Egyesült Államok is csatlakozik ehhez a kezdeményezéshez.

Most tehát az amerikai félen a sor. A népek azt várják, hogy az Egyesült Államok vezetőiben lesz elég erő és bátorság, s lemondanak a militarista gondolkodásmódról. De sajnálattal kell megállapítanunk, hogy némely állásfoglalásuk és cselekedetük komoly aggodalmat kelt a békeszeretö közvéleményben. Oda kell figyelni arra, hogy az amerikai kormány képviselői közvetlenül Genf után többször kijelentették, hogy folytatni szándékoznak a nukleáris kísérleteket. A tények azt mutatják, hogy befolyásos washingtoni körök egyáltalán nem óhajtanak lemondani a Szovjetunióval szembeni katonai fölényszerzési kísérletről. Sót, minden erejükkel azon vannak, hogy felpörgessék a csillagháborús program gigászi lendkerekét, olyannyira, hogy azután gyakorlatiig ne lehessen megállítani, s minden módon érvényesíteni igyekeznek a „új globalizmus“ agresszív politikai irányvonalát, amelynek értelme nem más, mint hogy a világ minden részében az amerikai imperializmus érdekeinek rendeljék alá a fejlődést.

Természetesen a Pentagon „héjái“ és az űrfegyverkezés sokmilliárdos profitokban érdekelt főkolomposai nem elégedettek a genfi találkozó eredményeivel és nem szándékoznak figyelembe venni őket. Nem sajnálják és a jövőben sem fogják sajnálni az erőfeszítéseket mindannak aláásására, ami az enyhüléshez és a békés egymás mellett éléshez vezet. Éppen ezért akkor, amikor a béke minden őszinte híve a nemzetközi helyzet javulását reméli a genfi találkozó eredményeitől, az imperializmus legreakció- sabb erőinek képviselői megpróbálják elindítani a mesterségesen felszított szovjetellenesség és kémhisztéria újabb hullámát, terjesztve a CIA-ban és a Pentagonban fabrikált „megbízható“ híreket „Moszkva álnokságáról“, amely szerintük a maga „életformáját“ akarja rákényszeríteni az emberiségre.

Pedig a tények azt mutatják, hogy a Szovjetunió senkire nem kényszerít rá semmit. Ellenkezőleg, a szovjet állam, fennállásának első napjától, az első békedekrétumtól fogva' síkraszáll a népek ama jogáért, hogy maguk válasszák meg

saját fejlődési útjukat és békében éljenek, háborúk és fegyverek nélkül. A szovjet külpolitika azóta, hogy az 1922- es genovai békekonferencián a nemzetközi porondra lépett, szakadatlanul óva int a fegyverkezési hajszától, amely katasztrófába sodorja az emberiséget. De valahányszor a világhelyzetben javulás mutatkozott, az imperializmus a legkülönbözőbb provokációkhoz* folyamodott, nem riadt vissza semmilyen hazugságtól, hogy aláássa a népek hitét a békés egymás mellett élés lehetőségében és rájuk kényszerítse a maga életformáját.

A társadalmi fejlődés nem egyenletes. Ma az emberek különböző országokban, a különböző kontinenseken eltérő politikai, gazdasági és társadalmi realitások között élnek. Különbözőképpen képzelik el országuk és népük jövőjét, különböző politikai nézeteket, világnézetet, vallási meggyőződést követnek. A béke táborában vannak kommunisták, szocialisták és burzsoá politikai pártok tagjai, ateisták és hívők, osztály nélküli társadalmat építő és a gyarmati elnyomás alól csak nemrég szabadult népek. S a béke hívei aligha értek volna el sikereket harcukban, ha erejüket és energiájukat arra fecsérelték volna, hogy egyik vagy másik ország „életformájának“ előnyeiről vagy hibáiról vitázzanak. A létező világban kell élnünk, s minden egyes nemzetre jellemző sajátosságokkal, itt kell dolgoznunk, küzdenünk, megvédenünk eszményeinket, nem pedig abban az irreális világban, amelyet az emberek törekvéseiktől és meggyőződésüktől függően, különbözőképpen képzelnek el. Mindenkinek, akinek drága a béke, nemzetiségétől, bőre színétől, politikai hovatartozásától, vallási meggyőződésétől függetlenül igent kell mondania a korunk realitásából fakadó kérdésre: békésen egymás mellett élhetnek-e a különböző rendszerű országok? A tagadó válasz egyértelmű lenne a háború végzetszerű elkerülhetetlenségének elismerésével.

A

mikor számba vesszük, milyen lehetőségek vannak a béke barátainak és híveinek arra, hogy a mai realitásokkal szembenézni nem akaró politikusokat rákényszerítsék az értelem szavának meghallgatására, úgy vélem, figyelembe kell venni a múlt tapasztalatait is. A békeharcosok idősebb nemzedéke még emlékszik a századunk húszas-harmincas éveiben zajló pacifista és más békeszeretö mozgalmak kudarcára. Né- hányan maguk is részt vettek ezekben az akciókban. Miért nem tudták ezek a mozgalmak megállítani Hilert, megakadályozni a háborút?

A fő ok nézetem szerint az, hogy elutasították a náci agresszor elleni közös akciókat, a harci egységfront megteremtését. Az antifasiszta, háborúellenes erők egységének hiánya szabad kezet adott a hitleristáknak. Ha a fasizmussal szembenállók idejében egyesülni tudtak volna, akkor nem kerül sor a második világháborúra, nem pusztul el 50 millió ember. A Hitler-ellenes koalíció túlságosan későn jött létre ahhoz, hogy megakadályozza a háborút.

Volt egy másik ok is. Az akkori békemozgalmak nem tudták megmozgatni a néptömegeket, megszervezni fellépéseiket. Ezek a mozgalmak alapjában véve vezető politikusokra, nagy tudósokra és kulturális személyiségekre támaszkodtak, bennük látták azt az erőt, amely foglalkozni tud a háború elhárításának és a béke megvalósításának kérdéseivel. Természetesen e mozgalmak egyszerű hívei támogathatták vagy nem támogathatták vezetőik álláspontját, egyetérthet- tek vagy nem érthettek egyet velük, de a határozatok kidolgozásában, az akciókban személyesen szinte egyáltalán nem vettek részt. A mozgalomhoz való csatlakozással hitet tettek béketörekvésükről, de arról már nem, hogy készek harcolni a békéért. A vezetőknek nem sikerült az, hogy mindenkiben, aki meg volt győződve a háború elhárításának szükségességéről, tudatosítják: a cél elérése személy szerint tőle is, az ő cselekedeteitől, aktivitásától is függ.

M

a más a helyzet. A háborús veszély folytán a múltban soha nem látott rrfértékben fellendültek a béke melletti tömegmegmozdulások. A tájékoztatási eszközök fejlődése fokozta a békemozgalmak iránti érdeklődést olyan széles néprétegekben, amelyek azelőtt távol álltak mindennemű politikai akciótól. Az ügy támogatásra talált a béke sok millió barátjánál és hívénél, akik készek személyes felelősséget vállalni érte, személyesen védelmezni azt mint saját életcéljukat.

A tömegek politikai aktivitásának és politikai felelősségérzetének növekedése világosan megmutatkozott például a tavaly októberben megtartott hagyományos leszerelési akcióhéten. A világon a tömegtüntetések és gyűlések hatalmas hulláma vonult végig. London, Hága, Tokió és más városok utcáin ilyen plakátokat vittek a tüntetők: „ Követeljük a nukleáris fegyverek befagyasztását!“, ,,Követeljük a nukleáris kísérletek beszüntetését!“, ,,Nemet mondunk a csillagháborúra!“, ,, Kövessétek a Szovjetunió példáját, mondjatok le a nukleáris első csapásról!“, ,.Távolítsák el Európából a közepes hatótávolságú rakétákat!“ stb. Nyugat- Európa, Japán és az Egyesült Államok békeharcosainak követeléseit támogató sokmilliós tömegmegmozdulások voltak a Szovjetunióban és a szocialista közösség más államaiban.

A háborúellenes mozgalom résztvevői egyre tisztábban látják, hogy ha elszigetelten cselekszenek, nem szüntethetik meg a nukleáris veszélyt. E tény felismerése elvezet a következő fokhoz, annak megértéséhez, hogy egybe kell vetni a véleményeket; ez aztán majd lehetővé teszi, hogy megállapítsák, mely pontokban érhetnek el megállapodást, s indíthatnak ennek alapján nagyszabású közös akciókat. Éppen ebből a célból gyűlnek össze az idén világkongresszusra Koppenhágában a béke hívei és barátai, a legkülönbözőbb árnyalatú mozgalmak és áramlatok képviselői.

Ha a közvélemény majd tudja, mekkora az ereje és egyesíteni is képes azt, könnyebb lesz ésszerű döntéseket elérni a népeket foglalkoztató minden kérdésben, s könnyebb lesz ezeket a döntéseket valóra váltani. Most kell harcolnunk, amíg még nem késő. A történelmi tapasztalatok arra tanítanak, hogy ne várjuk meg az utolsó órát, hanem erünket nem kímélve munkáljuk ki a háborús veszély minden ellenfelének akcióegységét. fiz az egység nemcsak a békeszerető mozgalmaknak, hanem az ENSZ-tagországok népei és kormányai túlnyomó többségének közös harcán és együttműködésén is alapulhat. A népek és az államok társadalmi rendszereik különbözősége ellenére képesek rá, hogy egyenjogú tárgyszerű megbeszélések alapján, békés eszközökkel megoldják a nemzetközi viszályokat.

Nem kétséges, hogy az 1986-os évet, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete nemzetközi békeévnek nyilvánított, embermilliók aktivitásának fokozódása és politikai befolyásának növekedése jellemzi majd minden kontinensen. Az ENSZ által erre az évre kidolgozott program a leszerelésért, a békés fejlődésért, az intervenció, a kolonializmus, a rasszizmus és az apartheid ellen folyó harc problémáinak széles körét tartalmazza. Kiveszi részét ebből a folyamatból a Békevilágtanács is, amelyhez jelenleg 141 ország békeszerető mozgalmai tartoznak. Ä tervezett regionális és nemzeti rendezvények, kontinentális találkozók, szakmai stb. tanácskozások kétségtelenül elősegítik majd a béke-világmozga- lom sorainak növekedését, erősítik különböző láncszemeinek akcióegységét.

E

lég erősek vagyunk ahhoz, hogy közösen cselekedve megmentsük bolygónkat a pusztulástól. Tragikus hiba lenne, ha nem használnánk ki erőnket. A XX. század végén már ideje szakítani a múlt elavult logikájával, amely így hangzik: ha békét akarsz, készülj a háborúra! A nukleáris és kozmikus korszakban a béke hívei azt mondják: ha békét akarsz, védd meg a békét! Ideje szakítani a hagyományos elképzelésekkel, melyek szerint a politikai kérdések eldöntése a hatalom képviselőinek kizárólagos előjoga, s a közönséges embernek itt semmi dolga. A történelem mérlegén legyen egyre nagyobb súlya az élethez való joguk megóvásában érdekelt tömegek szavának, hogy a mai fejlődés útját jelző mérleg nyelve határozottan a béke oldalára billenjen.