Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-18 / 16. szám
ÚJ szú 15 4 1986. IV. 18. A mikor az Egyesült Államok az imperializmus szakaszába lépett, jelentős mértékben felerősödött politikájának és diplomáciájának agresszív és reakciós jellege. Az USA fejlődésének és expanziójának úgynevezett kontinentális időszaka után bekapcsolódott az imperialista hatalmaknak a világuralomért, a világ felosztásáért és újrafelosztáásért folytatott küzdelmébe. Az amerikai diplomácia - amely ellenségesen fogadta az új, a szocialista állam megszületését - a szovjethatalom felszámolására törekedett más imperialista államokkal közösen, a fegyveres intervenció útján. Ennek csődje után a blokád, az elszigetelés és el nem ismerés politikáját folytatta hosszú éveken keresztül a Szovjetunióval szemben. Később egyrészt az 1929-1933-as világgazdasági válságnak - amely súlyosan érintette az USA-t is továbbá az imperialista államok közötti ellentétek kiéleződésének és annak hatására, hogy a fasiszta hatalmak közvetlenül veszélyeztették az amerikai érdekeket, másrészt pedig a Szovjetunió gazdasági potenciálja, nemzetközi tekintélye erősödésének és a haladó közvélemény követeléseinek eredményeként Roosevelt elnök kormánya 1933-ban hivatalosan is elismerte a Szovjetuniót. Amikor 1941 nyarán a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót, a militarista Japán pedig az USA-t, a különböző nehézségek és nézetkülönbségek ellenére az amerikai diplomáciában egészében véve túlsúlyba került az amerikai -szovjet kapcsolatok pozitív fejlődésének irányvonala. Ezt a kialakult nemzetközi helyzet és a kölcsönös előnyök figyelembe vétele diktálta. A békés együttműködés szövetségesi viszonyba, a fasisztaellenes koalícióban való közös részvételbe nőtt át. A háború után az Egyesült Államoknak hosszú időre sikerült megszereznie a tőkés világ igazi vezetőjének pozícióját mind a termelésben és pénzügyekben, az áru és tőkekivitelben, a tudományban és technikában, mind pedig az atommonopóliumát tekintve is. Ezekre a tényezőkre támaszkodva az USA aktivizálta külpolitikáját, amely globális expanzív célokat követett, s ismét érvényesíteni kezdte világuralmi igényeit. A második világháború eredményei is ösztönözték ezt, hiszen ezek az eredmények rendkívül kedvezőtlenek voltak a kapitalista világ számára, s ellenkezőleg: kedvezőeknek bizonyultak a formálódó szocialista világrendszer szempontjából. Főleg a Közép- és Délkelet-Euró- pa, valamint Ázsia egyes országaiban végbement nemzeti és demokratikus forradalmakra, az imperializmus gyarmati rendszerének szétesésére és a szocializmus egyéb sikereire kell utalni. Az említett tények az imperialista államok hibájából az antifasiszta koalíció szövetségeseit rövid időn belül ellenségekké változtatták. Az események ilyen alakulásában közrejátszott Roosevelt elnök halála is, akinek a helyére Harry Truman került. Ó a reakciós, antikommu- nista köröknek köszönhette karrierjét. Ezért nem meglepő, hogy a Truman nevéhez fűződő amerikai politika mélyen szovjet- és kommunistaellenessé vált, s erre az irányvonalra igyekezett rábírni szövetségeseit - főképpen Nagy-Britan- niát. Ezt szolgálták az USA lépései gazdasági, ideológiai, politikai és katonai téren. Azt szerette volna, hogy a háború eredményei kizárólag az imperialista világ érdekeit szolgálják. Az Egyesült Államoknak a világuralom megszerzéséért folytatott harcában ezeket az igyekezeteket és intézkedéseket nevezte el egy Lipmann nevű ismert amerikai publicista „hidegháborúnak“. A Szovjetunió, elleni hidegháború meghirdetése időpontjának 1946. március 5- ét tartják, ekkor mondta el az angol konzervatívok vezére, Winston Churchill hírhedt beszédét Fultonban (USA), s ebben az angol-amerikai szövetség megalakítását sürgette a „keleti kommunizmus“ elleni harcban. Az imperialista körök félelmének és aggodalmának adott hangot amiatt, hogy világszerte erősödnek a szocializmus erői, s egy sor keleteurópai ország került a „vasfüggöny“ mögé, vagyis elszakadtak a kapitalista világrendszertől. Kijelentette, hogy éppen ezért már megalapozatlan az „erőegyensúly régi doktrínája“, s hogy az USA és Nagy-Britannia a jövőben „nem hagyatkozhat a csupán jelentéktelen erőfölényre“. Ajánlotta, hogy mindörökre rögzítsék és erősítsék meg katonai szövetségüket, s politikájuk alapjává az angolszász felsőbbrendűség, a kommunizmus elleni harc és az új háború előkészítésének doktrínáját tegyék. Truman még a beszéd elhangzása előtt megismerkedett annak tartalmával, s jelen volt Fultonban is, amikor Churchill azt előadta. Természetes, hogy Truman egyetértett Churchill dühödt szovjet- és békeellenes kirohanásaival, csakúgy mint beszédének egyéb fő tételeivel, kivéve azt a tézist, amely az Egyesült Államok és Nagy- Britannia egyenjogúságáról és arról szól, hogy erejüket a brit érdekek védelmére használják. Az amerikai külpolitika alapja a kommunizmus feltartóztatásának doktrínája lett. Ennek lényegét G. Kennan, a szovjet ügyek ismert szakértője fogalmazta meg, aki akkoriban az amerikai külügyminisztérium politikai tervezési tanácsának élén állt. E doktrína kimondta: minden téren fokozni kell a szocialista országok elleni ideológiai harcot, erősíteni velük szemben a gazdasági nyomást, katonai területen pedig a katonai tömbök rendszerének kiépítésére, az atomfegyverek monopóliumának kiterjesztésére kell törekedni. E koncepció nyilvánvaló célja a szocialista közösség gyengítése, s ezzel párhuzamosan a tőkés világ erősítése volt. Vagyis: a hidegháború segítségével vezető szerepet játszani a világ háború utáni elrendezésében. Egyebek között azt feltételezték, hogy a USA - más imperialista hatalmakkal együtt - 10-15 év alatt döntő fölénybe Ikerül minden fontos területen a szocialista országokkal szemben, s hogy e fölény lesz a szocializmus vereségének legfontosabb tényezője. A hidegháború keretében e doktrína konkrét megnyilvánulása volt az USA külpolitikájában a Truman-doktrína és a Marshall-terv, a NATO létrehozása és Németország kettészakítása. A lényegében sikeresnek nem nevezhető Truman kormányt Dwight Eisenhower és köre váltotta fel. Eisenhower új doktrínával állt elő, amely méginkább kihangsúlyozta az amerikai imperializmus céljait: a kommunizmus elleni harcot és a világuralom megszerzését. E doktrína jelszava a „kommunizmus elnyomása, a szocialista országok felszabadítása“ lett. Az „elnyomás“ és a „felszabadítás“ egymás mellé állításával a doktrína agresszív jellegét kívánták leplezni. De azáltal is, hogy az „új“ politika céljaként nem az imperialista érdekek védelmét hirdették meg, hanem a demokráciáért, a „népek felszabadításáért“ folytatott harcot hangoztatták. Annak ürügyén, hogy az USA-nak kötelessége a népek „felszabadítása“ és a,.kommunizmus elnyomása“, az amerikai külpolitika még agresszívabbá vált. A vitás nemzetközi kérdések kompromisszumos megoldása helyett a katonai erő növelésére törekedett. A „felszabadítás“ ürügyén pedig lehetetlenné tettek minden tárgyalást a Szovjetunióval, állítólag mindaddig, amíg nem teljesül az USA követelése, hogy a többi szocialista ország kapja vissza a „szabadságát“. A hidegháború betetőzését jelentette a „felszabadítás“ doktrínája. Ebben nyilvánult meg a legszemléletesebben a második világháború utáni amerikai külpolitika ag részi vitása. Azonban a hidegháborús politika nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyekre meghirdetői számítottak. Az erőviszonyok az imperialista hatalmak minden igyekezete ellenére a szocializmus javára változtak a világban, tovább erősödtek az egyes szocialista államok, s úgyszintén az egész közösség is. A hatvanas és hetvenes évek fordulóján az imperializmus belső ellentmondásainak és nehézségeinek kiéleződése, a nemzetközi erőviszonyok megváltozása következtében az USA-nak és a többi tőkés hatalomnak mindinkább alkalmazkodniuk kellett az új realitásokhoz. Fokozatosan fel kellett adniuk a hidegháborús politika dogmáit, amelyek szöges ellentétben álltak a nemzetközi kapcsolatok fejlődésével. Másfél hónappal ezelőtt volt tehát a negyvenedik évfordulója Churchill hírhedt hidegháborús fultoni beszédének. Ha elgondolkodunk azon, mi változott az eltelt évtizedek alatt az imperialista körök politikájában, megállapíthatjuk, hogy e beszéd egyes tételei most is iránytűként szolgálnak a nyugati diplomácia szántára, igaz, a megvalósítás módozatai változtak, s megváltozott a terminológia is. Az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak legreakciósabb körei a nemzetközi feszültség kiélezésére törekednek. A reakciós erők azzal a céllal, hogy ideológiailag is megindokolják rendkívül veszélyes, agresszív külpolitikai irányvonalukat, széles körű, a hidegháborús korszakot idéző lélektani hadviselésbe kezdtek a szocialista országok ellen. Megintcsak bevetették a gazdasági, politikai és ideológiai eszközöket, beleértve a közvetlen diverziót is. A lélektani hadviselés és a militarizmus napjaink imperializmusának két jellemvonása, ezt egyébként az USA, Nagy-Britannia, az NSZK, Japán és más tőkés országok, főleg a NATO-tagállamok állami költségvetései is alátámasztják. Az antikommunizmus, a szovjetelle- nesség főképp Ronald Reagan elnökké választása után öltött egyre nagyobb méreteket. Kormánya a NATO-szövetsége- seket a létező szocializmus elleni totális harcra szólította fel, mondván: a kommunizmust az évszázad végéig fel kell számolni, s a „marxizmus-leninizmus pedig a történelem szemétdombjára“ való. S itt már nemcsak az antikommunista kampányok egyikéről van szó, hanem az egész szocialista közösség elleni, minden eszközzel - belelértve a termonukleáris háborút is - folytatandó harc meghirdetéséről. A létező szocializmus elleni keresztesháború a béke, a demokrácia és a társadalmi haladás elleni agresszió eszköze - vagyis a hidegháború felújítása. Ennek az imperialista gondolkodásmódnak a visszatérését jelenti napjainkban például a „neoglobalizmus“ washingtoni koncepciója, amely ismét csak a hideg- és lélektani háború módosított változata, lényege pedig az, hogy az USA jogot formál a független államok belügyeibe való globális beavatkozásra, az állami terrorizmus politikájának alkalmazására velük szemben - figyelmen kívül hagyva a nemzetközi jogi normákat. Ezt a koncepciót az amerikai sajtó is külpolitikai avanturizmusként jellemezte. Egyebek között arról is szó van, hogy hosszú távon kívánják folytatni a hadüzenet nélküli háborúkat. S már nyíltan a harci akciók színtereként emlegetik például Angolát, Nicaraguát, Afganisztánt, Kambodzsát vagy Líbiát. Ezzel kapcsolatban vissza kell térni a tavaly novemberben Genfben megtartott szovjet-amerikai csúcstalálkozóhoz. Akkor a válsággócokról is szó esett. Mihail Gorbacsov nyíltan kifejtette Ronald Reagannek: a Szovjetunió kategorikusan elutasítja azt, hogy az USA a regionális konfliktusokat a Kelet és a Nyugat közötti konfrontáció részének tekinti. A Szovjetunió a népek önrendelkezésének, a bel- ügyeikbe való be nem avatkozásnak a híve. Az USA viszont a saját „érdekszférái“ alapján folytatta a politikáját. Ez viszont napjainkban anakronizmusnak, az imperialista gondolkodás felújításának számít, amely meg kívánja fosztani a népeket attól a joguktól, hogy önállóan döntsenek - mondotta az SZKP KB főtitkára a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának tavaly decemberben tartott ülésén. Nem nehéz elképzelni, milyen veszélyeket jelent a békére nézve a „neoglobalizmus“. S egyenesen provokatív jellegű a Reagan-kormány azon igyekezete, hogy minden változást a világban, amely az USA számára kényelmetlen, a kelet -nyugati konfrontációval magyarázzon. Az, hogy az imperialista ambíciók érdekében így elferdítik a valóságot, aláássa Genf szellemét. Ezekben a kérdésekben az avanturizmusnak nincs helye, az emberiség legmagasabb rendű érdekei megkívánják ennek visszautasítását, azt, hogy ez kerüljön a történelem szemétdombjára a háborúk összes változatával együtt legyen az hideg- vagy lélektani háború, globális vagy „csillagháború“. ' Dr. KAROL RYBÁR docens, kandidátus A szénbányászat reneszánsza a Szovjetunióban Amikor a gáz és a kőolaj előtérbe került, mintha a Szovjetunióban is háttérbe szorult volna a szén, ez a megbízható, bőségesen rendelkezésre álló energiahordozó. Aztán kiderült, hogy kimerülőben vannak az olcsón kitermelhető olaj- és gáztelepek, következésképpen nőnek a kitermelési költségek. így kerül ismét a napirendre a szén, amelynek a termelését az 1985-ös 726 millió tonnáról - az SZKP XXVII. kongresszusán elfogadott program szerint - évi 780-800 millió tonnára kell növelni. De a szénbányászatban is végbemegy az olaj- és gázkitermelésben észlelt folyamat, azaz a lelőhelyek mind távolabbra kerülnek a Szovjetunió európai részétől, a nagy iparvidékektől. Márpedig ha csak 1000-1500 kilométerre kell is a szenet a felhasználóig utaztatni, az kétszeresére emeli a szén önköltségét. Mihail Scsadov szénipari miniszter szerint, „ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez“, tehát a nagy szén- és energiafogyasztó iparágakat a nagy szénlelőhelyek környékére, Szibéria déli és keleti részére telepítik. Az öt leghatalmasabb lelőhely- egyenként több mint 500 milliárd tonnás készlettel- Szibériában van. Az áttelepülés mellett szólnak más szempontok is, például a szénbányászatban is jelentkező munkaerőhiány. Igaz, a munkafeltételek is megnehezülnek, hiszen például a Don-medencében - ahol több mint száz éve folyik a kitermelés, és a leggazdagabb, felszínhez közeli rétegeket már évtizedekkel ezelőtt kimerítették - a járatok majdnem ezer méter mélységben húzódnak, igen nagy a meleg, a légnyomás, azaz a gépesítés ellenére igen kemény körülmények között dolgoznak a vájárok. Ez a tényező vezetett a többi között az utóbbi években a szénbányászat ütemnövekedésének a mérséklődéséhez. A Szibériába való súlypontáthelyezés ebből a szempontból is ígéretesnek tetszik, mert ott a lelőhelyek többségét külszíni fejtésmóddal termelhetik ki, s ez a munka teljes mértékben gépesített. Dél-Jakutiában, Nyerjungriban, a nemrég nyitott hatalmas külszíni fejtésnél a szén emberi kéz érintése nélkül jut el a felhasználóhoz. Szénfejtö és -szállítógépek, gigászok új generációja készül, amely képes rá, hogy mínusz 40-50 fokos hidegben is megbízhatóan dolgozzon. A fiatalok számára ezeknek a gépmonstrumoknak a kezelése izgalmas kihívás, érdekes foglalkozás, s az sem mellékes, hogy külszíni gépkezelőként Dél-Jakutiában megkereshetik a havi 1000-1100 rubelt is, az átlagfizetés hatszorosát. A gyorsítás programjának megfelelően új technológiát vezetnek be a bányákban, s az ehhez szükséges berendezések gyártását ütemesebbé teszik. A tárnákban sok helyütt áttérnek a vízzel való jövesztésre, szállításra, ily módon másfél-kétszeresére nő a termelékenység. Azért is kell az új generációs technológia, hogy csökkentsék a bányákban a gépeknél dolgozók létszámát, gazdaságosabban, hatékonyabban termelhessenek. Szén van elég a Szovjetunióban, hiszen a világ készleteinek mintegy a fele - 5,5 trillió tonna - szovjet földben vár feltárásra. De mit lehet tenni a környezetre ártalmas hamuval, pernyével, salakkal, füstgázokkal, amelyek a szén elégetésekor keletkeznek? A szovjet szénipar továbbfejlesztésének egyik alapkérdése a környezetkímélő, korszerű hasznosítási módszerek kidolgozása. Scsadov miniszter a Moszkovszkije Novoszty hasábjain beszámol arról, hogy a legkorszerűbb nagy szovjet hőerőművekben a pernyeülepító berendezésekkel kiszűrik a levegőbe kerülő szilárd anyag 99 százalékát. A baj a kicsi és a közepes nagyságú, régi építésű, kazántüzelésű erőművekkel van, ezek nagymértékben szennyezik a környezetet. Igen nehéz küzdelmet vívnak a savas esőkkel, amelyek a kéndioxid és a levegő nedvessége vegyülésével keletkeznek. A Szovjetunióban már épülnek olyan ipari berendezések, amelyek megtisztítják a füstgázokat a kéndioxidtól, eközben értékes alapanyagokat, ként, gipszet, talajjavító vegyi anyagokat állítanak elő. A szén legígéretesebb, leginkább környezetkímélő feldolgozási módja mesterséges üzemanyaggá, múbenzinné, más vegyi termékekké átalakítása. Végül nem elhanyagolható környezetvédelmi kérdés: mi történjen a kimerült, elhanyagolt külszíni fejtésekkel? Nincs szó arról, hogy holdbéli tájak alakulnak ki, mert ahol lehetséges, helyreállítják, visszaállítják az eredeti termőtalaj-réteget, ahol nem, ott mesterséges víztárolókat, üdülőtelepeket létesítenek. DUNAI PÉTER
