Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-11 / 15. szám

*<

M

egadatik-e az emberiségnek, hogy az értelemnek és a civilizáció vívmányainak fényében, méltóságteljesen léphesse át a harmadik évezred küszöbét? Szükséges-e már ma eltöprengeni ezen? S ugyan miért ne? Hiszen ha tekintetbe vesszük az emberi nem földi létének elképzelhető időtartamát, akkor az adott esetben relatíve már „órákban“ és „percekben“ mérjük a történelmet. Már az utolsó állomásközön hallatszik a kétezredik év vonatának zakatolása, már látszanak a körvonalai is, s a szemafor szabad jelzést mutat. Ilyen távolság esetén nehéz magunkba fojtani a természetesen feltörő kérdést: milyen lesz a XXI. század emberének élete?

Mindmáig hat egy általánosan elismert, a létezés folyamatával szentesített ősi törvényszerűség: a gyarapodás és a szaporodás az élet szakadatlan tendenciája. Ebben a folyamatban az

Mindannak, amit az emberiség Galaktikánkban egyedülálló, több évezredes kulturális fejlődése során elért, az atomháború mindörökre véget vetne, s egyben ez volna az emberi nem legutolsó cselekedete - az önpusztítás. Éppen ezért elérkezett az ideje, annak, hogy a különböző népek és államok olyan egyetemes megegyezésre jussanak, amelyben valamennyi fél feltétel nélkül lemond az atomfegyverek gyártásáról és alkalmazásáról. Egy ilyen, egész bolygónkra kiterjedő egyezmény elérése a két évezred határán, a legnagyobb örökség lenne, amit a „holnapra“ hagyhatunk, legfőbb ajándékunk a mai fiataloknak és az eljövendő nemzedékeknek.

S ekkor szöget üt a fejemben egy gondolat: nem a naiv pacifista és idealista beszél belőlem? Hiszen féktelen ellentétek által megosztott világunkban, a két kibékíthetetlen ellenlábas, a szoÚJ SZÚ

15

élet mindig fölülkerekedik a pusztulás erőin, bármilyen formában is nyilvánuljanak meg azok. Ez a dolog természetének legmagasabb rendű logikája, amely a sejt kiirthatatlan biológiai önfenntartó képességében gyökerezik. A társadalmi életben is ugyanilyen axió- maszerúen állítható föl a létezés törvénye: ez a békéért, a jobb életért küzdő tömegek szervezett akarata, az embernek az a vágya, hogy éljen és fönnmaradjon a nemzedékek megszakíthatat- lan láncolatában. Napjainkban a létezés alapjait fenyegeti a dühöngő militariz- mus. Az pedig, hogy az amerikai vezetők, figyelmen kívül hagyva a szovjet fél felhívásait, állítólagos önvédelmi célokból a világűrbe terveznek fegyvereket telepíteni, nem más, mint az egész bolygónk ellen irányuló globális gonosz szándék megnyilvánulása. Az űrfegyverkezést szolgáló haditechnika lendületes fejlődése a gonosz végső testet öltése. Nincs tovább, most már csak magára az úristenre emelhetnek kezet, akiben - mint mondják - hisznek.

Efféle gondolatok fordulnak meg az ember fejében, amikor az a sokhangú felhívás kerül szóba, amely a világ valamennyi emberlakta vidékén már visszatérő refrénné, hogy azt ne mondjuk, ráolvasássá vált: a .béke megóvására szólító felhívás. Őrizd a békét! - mennyire egyszerű, mennyire bizalomteljes és tömör ez a mondat! Csakhogy. gondoljunk bele, önmagunktól kérünk békét! Nem a sors iróniája ez?

Ahelyett, hogy kitérnénk a világ nukleáris válságának okaira és részletkérdéseire, amelyek meglehetősen jól ismertek, szeretném fölhívni a jelenleg élő nemzedékek figyelmét, akiktől végső soron a lenni vagy nem lenni kérdésnek a megoldása függ, néhány olyan körülményre, amelyeknek, meggyőződésem szerint, mindenütt és minden ember életében a mindennapi kenyér megszerzésének gondjához hasonló személyes gonddá kell válniuk.

Ez a század fenntartás nélküli és abszolút problémájának, a Nyugat és a Kelet közötti termonukleáris háború megakadályozásának az elismerése a működő társadalmi struktúrák valamennyi szintjén, mivel világmértékú konfliktus esetén ez a háború a civilizáció megsemmisítésével, magának a tudatos létnek mint az anyag formájának az elpusztításával fenyeget.

cialista és a kapitalista rendszer között folyó heves ideológiai harc légkörében korántsem olyan egyszerű az atom tabuvá nyilvánítása. Feszült vitákkal, kölcsönös vádaskodásokkal, perlekedéssel, tárgyalásokkal teli sok-sok év megy rá arra, hogy megszülethessen a stratégiai megállapodás Nyugat és Kelet között.

Valóban annyira zsákutcába jutottunk volna, hogy nem találni belőle kiutat? Csakugyan annyira kilátástalanul tragikus helyzetben lenne az emberi szellem, hogy végül is az atom szerkezetének felfedezése bizonyul majd az utolsó, végzetes lépésnek a világmindenség titkainak megfejtése felé vezető úton? Az őrület csakugyan fölötte áll a józan észnek, s az értelem bevégezte küldetését?

Elterjedt egy legenda, amely lehet, hogy nem is legenda, hanem igaz történet. Közvetlenül a második világháború kitörése előtt tizenkét európai fizikusnak állítólag módjában állt eltitkolni az atomkutatással kapcsolatos felfedezéseik eredményeit, sőt ezt meg is próbálták. Mindez a kezdet kezdetén volt, amikor a kutatások még a laboratóriumok falain belül folytak. Ez a tizenkét ember azonban, aki ott összegyűlt, különböző okok folytán nem találta meg egymással a közös nyelvet. Nem is csoda, hisz mi is az atommag bonyolultsága az emberi természet megfoghatatlan bonyolultságához képest. Bármiképp is történt, első benyomásunk csakis az lehet, hogy örökre sajnálatos ez a tény, bibliai hasonlattal élve pedig, olyan ez az esemény, amely fölér Krisztus keresztre feszítésével.

Némely entellektüel mindmáig egész őszintén sajnálkozik emiatt. Kár, mondják, hogy ezek a tudós fizikusok nem hagytak föl kísérleteikkel, nem ásták el jó mélyre, mindörökre az e területre vonatkozó tudományos gondolatot, mert ezzel igen veszélyes fordulat kibontakozását segítették elő bolygónkon. De még ha nem is csak legenda lenne ez, aligha lehet komolyan venni az efféle vélekedéseket, mivelhogy nehéz „lombikba zárva“ tartani a történelmet. Az események ilyen alakulásában bizakodni reménytelen és értelmetlen dolog, sőt mi több, a legnagyobb mértékben haladásellenes is.

Az ember legnagyobb fegyvere, bármely helyzetben az értelem. Az értelem

mindenható és kimeríthetetlen a világ megismerésének végtelen folyamatában, az életnek a végtelen emberi szükségletekhez igazodó átalakításában és megváltoztatásában. Azt gondolom, hogy az értelemben rejlő alkotó tartalékok csupán a Nap energiatartalékaihoz mérhetők. Szépen hangzik a régi mondás, miszerint a szépség megmenti a világot. Csak szeretném megjegyezni, hogy az utolsó szó azért mégiscsak az értelemé. Nem emellett szól-e az a tény is, hogy napjainkban az emberiség különféle mozgalmai, anépeknekaz atombomba, a fegyverkezési hajsza elleni harca közepette a harc „reaktoraiban“, a tömegtájékoztatási eszközök „részecskegyorsítóiban“ a modem társadalmi tudat új, korábban nem ismert értékeivel gazdagodik korunk kollektív bölcsessége. A Föld békéjéért, a termonukleáris katasztrófa megakadályozásáért folytatott sokéves küzdelme már önmagában is aláássa a háborús gondolkodás hagyományos „technológiáját“, amely évszázadok és évezredek folyamán alakult ki, nemzedékről nemzedékre hagyományozódva, s megérleli az emberekben az élet megőrzésének filozófiáját, ami új világ- történelmi jelentőségé tényezővé válik.

A XX. „^ázad nyugtalanságainak, reményeinek, kétségeinek óceánján hajózunk az új föld partjait kutatva. S fölfedezzük. Az a part nem más, mint a születendő új emberi szellem, új történelmi etika és erkölcs, új humanizmus, amely azt hirdeti: ne csak „ne ölj“, de az általános biztonságra és a nemzedékek önfenntartására való tekintettel még csak „ne is gondolkodj a gyilkolás kategóriáiban“. Hiszen az értelem szemszögéből nézve nincs és nem is lehet korunkban olyan politikai cél és feladat, amelynek érdekében bárki is megengedhetné magának, hogy elsőként mérjen atomcsapást valakire. A Szovjetunió kötelezettséget vállalt az egész emberiség előtt, hogy nem alkalmaz elsőként atomfegyvert. S ha valaki politikai céljai érdekében atomzsarolással próbálkozik, az bűnös és szerfölött veszélyes dolgot cselekszik. Mindez a kezdetét jelentheti annak a láncreakciónak, amely az egész földre kiterjedő általános atomcsatába torkollhat. Ilyenek az adott helyzetben bolygónkon az élet feltételei, s nem valakinek a szeszélyéből, hanem mint a közös túlélés egyetlen lehetséges formája, így hát legalábbis alkalmazkodnunk kell hozzájuk.

Reményünk az értelem. Ahhoz, hogy az intellektus fölénye valósággá váljon, az emberek és a népek akaratának tudatos összefogása szükséges annak érdekében, hogy föltárjuk az emberiség jelenlegi fejlődésének egyetemes érvényű céljait, azokat az erkölcsi törvényeket és kritériumokat, amelyek segítenek megérteni az ember helyét az „atomvilágban“, értelmezni új szerepét és küldetését az elkövetkező korszakban.

Úgy vélem, az a gondolat, hogy az egész emberiség közösen köszöntse a 2000. esztendőt, általánosan elfogadható alap lehetne valamennyi békeszerető erő, valamennyi ország, mindenféle irányzat és áramlat számára, beleértve a vallási irányzatokat is. A „2000. esztendőnek“ mint a humanista eszmények diadalának a koncepciója válaszul szolgálhat az önmagunknak föltett közös kérdésre is: mivel érkezik az emberiség a harmadik évezred küszöbéhez - szociális, kulturális, tudományos-technikai vonatkozásban, s mi méltó ebből arra, hogy magával vigye, mi méltó arra, hogy az eljövendő időben az emberiség további fejlődésének és boldogságának forrása legyen?

Végezetül pedig ez a felfogás a népek akaratának összefogása esetén az egyik globális kiutat is jelethetné abból a világméretű zsákutcából, amelyben az atom ostromgyűrűbe zárta az értelmet.

Az atomkorszakban született újfajta gondolkodásmód szemszögéből pillantva a jövőbe azt mondhatjuk és azt kell mondanunk magunknak a mára és holnapra nézve is:- Rakéták, űrfegyverek nélküli 2000. évet.- Jólétet minden családnak a 2000.

esztendőben... (Szputnyik)

3. IV. 11.

Illlllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllill

Az idősebbek háborús emlékei az én generációm számára csak a történelemből ismertek. Számos olyan történelmi emlékhety van, amelyek múltat idéző hangulata megrázza az arra járót és felébreszti benne a hősök iránti tiszteletet.

Több mint negyven évvel ez események után nyomasztó érzés volt Buchenwaldban járni. A véletlen úgy hozta, hogy Emst Thälmann születésének 100. évfordulóján látogattam el erre a gyászos helyre, ahol a második világháború utolsó évében a fasiszták gyalázatos módon kioltották a német proletariátus vezéralakjának életét is. Amikor beléptem a rácsos főkapun, még fokozottabban erőt vett rajtam a félelem. Inge Liehmann idegenvezető látta rajam, hogy nyomaszt a volt koncentrációs tábor hangulata, a lehető legárnyaltabb fogalmazásban adta elő az egy-egy helyszínhez kötődő történetet.- Itt jobbra - mondotta - volt a nácik által rózsakertnek nevezett lengyel fogolytábor. Nevét onnan kapta, hogy az itt raboskodók nagy, fűtetlen sátrakban laktak, ésa hidegben a bőrük - a fagyás mértékétől függően - különböző színűre változott. A legszörnyűbb embertelenségeket hallgatva jutottunk el a hajdani lóistállóba, amelyet a háború vége felé rögtönzött orvosi rendelővé alakítottak át, ahol a „gyógyítás“ különös formáját alkalmazták. Az ide belépőket egyszer s mindenkorra minden bajuktól megszabadították. Nyolcezer, a frontról egyenesen ideszállított szovjet hadifogoly lelte itt ily módon halálát. Mindjárt megérkezésük után egyenként kellett bemenniük az „orvosi vizsgálatra", ami abból állt, hogy jelet tettek azokra, akiknek arany foguk volt, majd ponyvafalhoz állították őket, „magasságmérés céljából“. Ehelyett golyót lőttek a hátukba. A koncentrációs tábor fennállása alatt a szállításkor és a helyszínen összesen 65 ezer ember pusztult el.

ezekért a gaztettekért? - kérdeztem.- Hat halálos ítéletet hoztak a bírósági tárgyalásokon. A főbúnös, Otto Wolfgang azonban csak később került a törvény színe elé és bár számos bizonyítók van arra, hogy részt vett Ernst Thälmann meggyilkolásában, csak húsz évi börtönbüntetést kapott. Négy év után mégis szabadon engedték, sőt még hatezer nyugatnémet márka kártérítést is kapott. Ezek után tanári állást vállalt a Német Szövetségi Köztársaság egyik kisvárosában. Ezzel kapcsolatban elmondhatok egy történetet: Amikor egy iskolás csoportot vezettem végig a táboron, már a kapunál hozzám csatlakozott egy fiatal pár. Figyelmesen hallgattak, de amikor Otto Wolfgang tetteiről beszéltem, a fiatalember felkiáltott, hogy lehetetlenségeket beszélek, mert ők egy városban laknak vele. Szinte naponta találkoznak az üzletben, és mégsem tudnak róla semmit. Miután azonban megbizonyosodott a valóságról, megígérte, ha hazamegy, mindezt megírja.

Nem tudom, valóra váltotta-e ígéretét, de az tény, hogy 1985-ben, amikor Otto Wolfgang ellen újra pert indítottak, városában röpcédulákat osztogattak és falragaszokon hirdették bu- chenwaldi gaztetteit. Lehet, hogy éppen ennek a fiatal párnak a kezdeményezésére.- Azt hallottam, hogy a táborhoz közeli Weimar lakossága sem sokat tudott az itteni eseményekről - szóltam közbe.- Rejtély övezte, hogy mi történik az erdőben. A felszabadulás után, amikor az egész város kivonult a táborba, megrémülve és sírva nézték az embertelen körülményeket átélt, csonttá so- ványodott, megkínzott embereket, akik közül sokan már mozdulni sem bírtak.

A buchenwaldi koncentrációs tábor foglyai a megpróbáltatások ellenére is szervezetten készültek a felkelésre. A fegyvergyárban dolgozók alkatrészeket csempésztek a táborba, amelyekből fegyvereket szereltek össze. Semmi sem törte meg elszántságukat. Még az a szomorú hír sem, amelyet egy lengyel fogoly. Martin Zgoda jelentett - aki 1944. augusztus 18-án kevéssel éjfél előtt a gázkamrához közeli domb mögé bújva látta, hogy a végzetes helyre vezették Ernst Thälmannt. Röviddel azután néhány lövést hallott, és megértette mi történt odabent. A fasiszták a növekvő ellenállástól való félelmükben követték el a gyilkosságot.

A felszabadulás csak jó egy óv múlva jött el. 1945. április 11 -én a táborban a nemzetközi komité vezetésével kitört a felkelés és a foglyok pár nappal később visszanyerték szabadságukat. Annak ellenére, hogy sokan megfogadták: soha nem térnek vissza erre a gyászos helyre, a múlt évben a felszabadulás 40. évfordulóján mégis kétezren találkoztak itt újra, hogy emlékeztessék a világot a második világháború szörnyűségeire.

BÁLLÁ IGOR

i■*