Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-11 / 15. szám
'S új szú Bi . IV.11. ázadunk magyar irodalmának meghatározó alkotói közül - Ady, Móricz Zsigmond, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi után - most Tóth Árpád születésének századik évfordulójára emlékezünk. 1886. április 15-én született Aradon, de kora gyermekkorától Debrecenben élt, eszmélésének, költői felnövekedésének ez a város és környéke adta hátterét. Itt bontakozott ki sajátos hangú költészete, amely sokak szerint a magyar lírai realizmus egyik legtisztább, legeredetibb kiteljesedése. Költészetét nem mindig kísérte az öt megillető visszhang. A versszépségek rajongói ugyan kezdettől fogva szerették, szenvezett, hiszen Tóth Árpád is tájainkon kereste beteg tüdeje gyógyulását, akárcsak Fábry a stószi fenyvesek között. Csaknem húsz éven át minden nyarát a svedléri erdőkben töltötte, s később többször megfordult a tátrai szanatóriumokban. Nemcsak egészsége, költészete is sokat köszönhet tájainknak, itt ébredt a természet egészséges, üde, meghitt életére; természetábrázolása itt vált hitelesebbé, realisztikusabbá. Nem egy verse közvetlenül tükrözi a táj ihlető varázsát (Rozskenyér; Este a kilátón; Új tavaszig vagy halálig, A Palace-ban stb.). Különös figyelmet érdemel a Rozskenyér cimű verse, melyben a tátrai este, a völgyben FONALÁN Tóth Árpád centenáriumára kortársai közül többen még életében a legnagyobbak közé sorolták, de igazi nagyságát csak a késő utókor ismerte fel. Évtizedekkel a halála után tudatosította az irodalmi közvélemény, hogy a szomorúság és a fájdalom csendes dalosának életművében mekkora költői erők feszülnek. A szinte egyetlen érzéstömbből kifaragott mű milyen változatosságot, az egyneműség álarca milyen sokrétű gazdagságot takar. Csak a felületes, a formanyelv szintjén megragadó olvasó láthatta benne kizárólagosan a halk lemondás, a belenyugvó szenvedés költőjét. Első kötetében - Hajnali szerenád, 1913 - még hajlamos a fiatal költő csupán egyéni sorsában keresni szenvedéseinek forrását. Csak fokozatosan eszmél rá, hogy visszahúzó körülményeinek, egyéni megpróbáltatásainak közös a gyökere. Eleinte idegennek érezte költészetétől a nyíltabb politikai állásfoglalást és mondanivalót, de rá kellett döbbennie: még egyéni sorsának konok meghatározói - a szegénység és a tüdőbaj - is a társadalmi problémákra vezethetők vissza. S mikor saját bánatát, fájdalmát és magányát panaszolja, a hozzá hasonló sorsúak tragikumát is kifejezi. A szenvedést megismerő költő fogékonyabbá válik mások szenvedése iránt is. Szomorúsága ezért nem életidegen, sohasem öncélú, mindig a megélt valóságból fakad. A válságos világban magára hagyott ember érzelmeinek, gyötrő magányának hangot adva sem szakad el teljesen a valóságtól, az ele- settség, a csendes mélabú megvallását is a realitások szálai szövik át: Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon. Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. A Meddő órán című remekmű nemcsak a költő lelkiállapotáról és magányáról, hanem a szegénységéről is hírt ad. Sokak szerint ez a kötődés a realitásokhoz óvta meg Tóth Árpádot a századfordul ó csábító divatjától, a dekadenciától. Fábry Zoltán is a megélt és megszenvedett valóság költőjét tisztelte benne. Lírai realizmusa révén a legnagyobbak közé emelte. Szerinte a magyar líra meghatározó vonulata a következő: Csokonai - Petőfi - Ady - Tóth Árpád - József Attila. Ady után Tóth Árpádot érezte a legközelebb magához. Egyik meleg hangú megemlékezésében ,.valóságköltő“ Lnek nevezte, ami az ö szótárában a legnagyobb elismerést jelentette. „Szenvedései - írta róla -, megrázó élményei elöl nem menekült sem hangulati könnyítésbe, sem a vers formajátékaiba. Szomorúsága reális alapból lendült fel és le a remény és csüggedés fonalán. Verseiből pontosan kitapintható nemcsak személyi élete, de a magyar világ képe és az emberség és embertelenség világharca is.“ S talán a sorstárssal is rokonszendergő apró falvak a béke hangulatát idézik fel benne: Kis falvak, pöttömnyi békék, Adjatok jóéjszakát... Álmodjam rólatok ma! Míg csöndetek takar. Pelyhes csönd, szívig és állig, Tán zsongul az árva zavar, Rámsimítja az álom Sugárzó, szép tenyerét, S kiformálja szivemből A béke rozskenyerét. Az első világháború közeledtével fokozódik költészetének közösségi jellege. Művészete egyre magasabbra emelkedik, formanyelve gazdagodik, ugyanakkor tömörebbé, dísztelenebbé válik. A második kötete (Lomha gályán, 1917) jelzi leginkább ezeket a változásokat. A költői felelősség szólal meg a múlt nagyjait idéző verseiben - Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz, Arany János ünnepére -, az ifjúság angyalához, A rubinszárnyú Cherubhoz címzett versében pedig már „bús tömegek“-rö\ ír, akiknek „szemén harag gyúl ki“, s fenyegetően közelednek. A háború borzalmai új elemekkel gazdagítják költészetét. Hamar felismeri a vérontás embertelen szörnyűségét és hiábavalóságát. Egyre több költeményében ad hangot a tömegek békevágyának. Nem hősökről, hanem áldozatokról beszél (Elégia egy elesett ifjú emlékére; Szavak szobrásza, én...), nem vállal közösséget a háborús hőskultusz- szal. A háborúellenes versei közül kiemelkedik a Katonasír, Óda az ifjú Caesarhoz, Elégia egy rekettyebokorhoz. Életrajzírói szerint az Egy régi ház előtt című versét valószínűleg az oroszországi forradalmi események első hírei ihlették. Tele van forradalmi várakozással és bizakodással: Ó, gyúlt világ! 6, drága március! Rügyek, szerelmek, forradalmak Évadja... - írja a Március című versében, amely mintegy előkészítője a kor legnagyobb magyar forradalmi versének, Az új isten című ódának. Sem a költő életművében, sem a korszak lírájában nincs hozzá hasonló. Élményei alapján a háború és a zsarnokság nyomása alól felszabadult, hirtelen nagy távlatokat felismerő, a forradalom erejétől és lendületétől, a szociális igazságtevés lehetőségétől elragadott művész spontán felujjongása. A forradalmi hevület olyan magasra emelkedik e műben, hogy sokáig kételkedtek Tóth Árpád szerzőségében. Az események hatására az egyébként igen lassan alkotó költőből egyszerre fakadt föl kiáltás, a forradalmat, az „új istent“ üdvözölve, amely a „piros Keletről a sápadt Nyugatnak“ tart. Az ellenforradalom üldözte is érte, évekig állástalanul kellett tengődnie, ami még inkább aláásta egészségét. E nehéz korszakban keletkezett költeményeiben ismét feltünedeznek a pályakezdésére jellemző világfájdalom jelei. A közösséghez, a tömegekhez való viszonya azonban nem változott, a közeledés és az együttérzés élménye nem tűnt el költészetéből. Sohasem tért le a megkezdett útról, tovább erősödött lírájának társadalmi-szociális töltése. Nem véletlen, hogy az egyik sokat idézett versében a napsugár a munkáslány kezére dobja csókját (Körúti hajnal), együttérző szeretete a kisemberek felé irányul (Egy lány a villamoson; Kisvendéglőben). A forradalom bukását követő megpróbáltatások hatására visszahúzódott a közélettől; de aforradalom eszméiben sohasem csalódott. Ady örökségéhez is hűségesen ragaszkodott, költészetének egyik éltető forrásaként ápolta és hirdette (Nézz ránk, Ady Endre). Nem egyszer fordul a magyar múlt haladó hagyományaihoz, hogy tiltakozhassék a jelen ellen. Megidézi Berzsenyi, Vajda János, Petőfi és mások szellemi örökségét, hogy a Horthy-rendszer elmaradottságára, áporodott embertelenségére rámutathasson. Bár versei nem mutatnak harcos kiállást az elnyomottak oldalán, hangjában az együttérzés mellett a tiltakozás is megszólal (Rádió, Föld alatt). Félénk fél- reállását azonban néha maga is sokallja, kevesli politikai bátorságát. Nem kevés öniróniával céloz erre az Áprilisi capriccio című költeményében. A tőzsde mindenható hatalma ellen 6 csak mint „áprilisi merénylő“ lép fel, aki a jólét és a kizsákmányolás szimbólumaként feltűnő hájas úr fejebúbjára, szélíd ökle vidám barackjait szeretné rábökni. A korszak verstermését az öröm illan, 1922 és a Lélektől lélekig, 1928 című kötetei őrzik. Élete utolsó éveinek, de talán az egész ellenforradalmi korszak magyar lírájának egyik legkiemelkedőbb költeménye a Lélektöl lélekig, amelyben az elsők között mutat rá az atomizálódó társadalom elidegenítő, elmagányosító hatására: Óhjaj, barátság és jaj szerelem! Oh jaj, az út Iélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát S köztünk a roppant jeges úr lakik! Utolsó éveiben szerelmi lírájának különösen szép, meghitt darabjai születtek. A halállal fokozatosan megbékélő költő a hitvesi szerelem oltalmazó karjai között talált feloldódást. A társratalálás és boldog együttélés megrendítő dokumentumait alkotta meg (Esti sugárkoszorú; Álarcosán stb.). A legállandóbb hang azonban a távozásé, a kérlelhetetlen halál közeledéséé. A költő leginkább azt fájlalja, hogy szelíd költészetét nem értette és nem értékelte a „nyers dalú“ jelen. Ennek az érzéstömbnek egyik legszebb és legmaradandóbb kifejezése a Jó éjszakát című vers: Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben... Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz, ... Majd jő a kor, amelynek visszadöbben ... Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz... Falon az inga lassú fénye villan, Aludjunk vagy száz évet csöndben át... Ágyam mellett elkattintom a villanyt. Versek... bolondság... szép jó éjszakát! Mellőzöttségében, a körülmények kényszerítette számúzöttségében érezte, hogy majd egy emberibb kor, egy igazságosabb jövő elégtételt fog szolgáltatni költészetének. Ez a reménység manifesztálódik a vers zárómozzanataiban, s oldódik a jövőbe vetett hitté: emberiköltői küzdelmei, törekvései és szenvedései nem voltak hiábavalók. Tóth Árpád életművének ott a helye a legjelentősebb, a leginkább megbecsült haladó hagyományaink között. SZEBERÉNYI ZOLTÁN- Félek! - mondja a kicsi a sötét szobába lépve.- Ugyan már! Nincs itt semmi, amitől félned kellene — feleljük, s igyekszünk a kicsit ágyba dugni. Aztán leoltjuk a villanyt, becsukjuk az ajtót magunk mögött, s átmegyünk a másik szobába. Majd megszokja... De nem. A kicsi még sokáig félni fog a sötéttől. De tegyük csak félre tíz percre a munkát. Üljünk le az ágy szélére. Sutyorogjunk a kicsivel, igazítsuk meg a párnáját. A csillárt nem kell égve hagyni, de egy kis asztali lámpa bízvást égve maradhat. S amikor kimegyünk, nyugtassuk meg a kicsit, hogy ott maradunk a közelében, a másik szobában. Az ajtót sem kell teljesen becsukni. Nagyon lényeges, hogy a lefekvés előtti percek nyugalmasak legyenek. Nem kell késő este tévét nézni, kivált ha lövöldözős film megy. Az éjszakai félelem gyakran mást takar: a kicsi talán több kedvességre vágyik, nem tud közel kerülni a szüleihez. Máskor a sötéttől való félelem nem más, mint félelem az ismeretlentől. Ha idegen helyen vagyunk, az ismeretlent és titokzatost még felnőttképzeletünk is kiszínezi, s ilyenkor félünk. Ugyanígy van ez a gyerekeknél. Annál inkább, mert tág világunkból még nagyon keveset ismernek, viszont annál több a számukra ismeretlen dolog. Ám fantáziájuk sokkal élénkebb, mint a felnőtteké. Ezért a félelem nagyobb erővel kerítheti a hatalmába a kicsit, s komoly neurózist vagy dadogást is okozhat. A gyerek gyakran még a felnőtt számára mindennapi környezetben - a metrón, a buszon, a boltban - sem ismeri ki magát. A gyerekek joggal számítanak hát a felnőttek segítségére. Hiszen mi vezetjük őket felnőtt világunkba. S hogy ez a világ mennyire tapintatosan és szívélyesen fogadja be a gyereket, attól függ a gyerek későbbi kapcsolata az emberekkel. , Egyszer egy öt év körüli fiúcskát láttam a buszon civakodni a nagymamájával. A gyerek fészkelődön, nyafogott. A nagymama az ősi módszerhez folyamodott:- Mindjárt elvisz ez a bácsi!- A bácsi belement a játékba: •- Gyere csak! - Én ellátom az ilyen rossz kisfiúk baját! A nyafogás nyomban zokogásba csapott át: a fiúcska most már igazán megijedt. A nagymama pedig bevetette a végső fegyvert: a cukorkát. S a buszon végre csöhd lett. Az eset látszólag jól végződött. Ám a gyerekben megmaradhatott a félelem: az unokáját „rossz bácsikkal“ ijesztgető nagymama talán éppen akkor vetette el unokája lelkében a felnőttekkel szembeni bizalmatlanság magját. Igyekezzünk mindig bátorítani a gyereket. Ha egy kisfiú a kiránduláson megrémül a madarak szokatlan rikoltozásától vagy az erdő sötétjétől, az még nem azt jelenti, hogy gyáva. Persze a városi apa szeretné, ha a fia éppen olyan merész és ügyes lenne, mint egy falusi legényke, akinek nem nagy dolog fára mászni vagy átúszni a folyót. De ne siessünk bírálni a gyereket. Inkább mondjuk el neki, hogy mitől zúg az erdő, hogy hová röpülnek a vadkacsák. A titokzatos hangok egyszeriben érthetővé válnak, s már nem okoznak félelmet. Ami pedig a falusi legénykét illeti, próbáljuk magunk elé képzelni a nagyváros forgatagában, s mindjárt rájövünk, hogy számos dologban a mi fiunk az ügyesebb. Hiszen a nagyvárosban a vidéki fiúcska könnyen eltéved. Azaz a félelem okát soha ne a gyerek jellemében keressük, hanem mindig a környezetével való viszonyában. Ne feledjék: ha a gyermeki félelem csupán eszköz is a szülői figyelem fölkeltéséhez, akkor is valódi. Csak türelemmel és jósággal tudjuk megszabadítani tőle gyermekünket. JELENA ILJENKOVA, a pszichológiai tudományok kandidátusa
