Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-11 / 15. szám
ÚJ szú 9 1986. IV. 11. A Csendes-óceánban, Polinézia délkeleti részén, egy alig 120 négyzetkilométer kiterjedésű vulkanikus sziget található, távol minden szárazföldtől. Kétezer főnyi lakossága, melyből 1400 bennszülött és a többi külföldi, már megszokta, hogy időről-időre újabb és újabb expedíciók keresik fel őket. A bennszülöttek széles mosollyal pózolnak a kamerák előtt, büszkén mutogatják őseik kultúrájának emlékeit, a szigeten található közel 700 köszobrot. A vulkanikus tufából készült kolosszusok legnagyobbika eléri a 22 métert, ami kb. egy hétemeletes lakóház méreteinek felel meg. A kószobrok készítésének és szállításának módja már hosszú ideje foglalkoztatja a kutatókat, történészeket, régészeket, etnográfusokat. A Húsvét-szigeten vagy ahogy a bennszülöttek saját nyelvükön nevezik - Rápanui-n vagyunk. a közismert moaik, valóban „jártak“, úgy lényegesen kisebb erővel is megmozdíthatok. Hogy hogyan? Körülbelül úgy, ahogyan az ember egy felállított hosszú létrát arrébb visz. A „lépés“ tehát két fázisból áll: először az álló szobrot a fejére illesztett kötél segítségével enyhén oldalra döntjük, majd a második fázisban az ellenkező, tehát a felemelt oldalát mintegy harminc fokkal elfordítjuk a szobor tengelye körül, ugyancsak kötél segítségével. Aztán a moait visszaengedjük a talajra és felváltva, a szobor jobbra illetve balra döntésével megismételjük a műveletet. A kolosszus „sétálni“ kezd. Az egyes lépések hossza 50 centiméternyi - mondja Pavel Pavel. Papíron tehát a szobrok már nyolcvanegy őszén megmozdultak. Aztán egy édekes kísérlet történt.- Elhatároztam, hogy eredményeim nyilvánosságra hozása előtt kipróbáljuk a gyakorlatban is a sétáltatást. Megterveztem a szobrot, melyet ötven ember segítségével el is készítettünk. Barátok, diákok önzetlen támogatásával készült el a „strakonicei moai“, a négy és fél méter •magas, 12 tonnás betonkolosszus. Aztán 1982 decemberében, az Otava partján • A strakonicei kísérlet Thor Heyerdahl, a neves norvég kutató, 1956-os expedíciójának eredményeiről az (Aku-aku) című könyvében számolt be, melyben részletesen szólt az egyik kisebb szobor megmozdítására tett kísérletről is. Az eredmény igencsak csekélyke volt. Sikerült ugyan a szobrot a vulkanikus eredetű hegyoldalon lecsúsztatni, talpraállítani, sőt iszonyatos erőfeszítéssel mintegy ötven méternyit továbbvonszolni, de a kísérlet mégsem adott választ a tulajdonképpeni kérdésre. Ugyancsak szegényes eredménnyel zárult a Heyerdahl-féle kőfaragási kísérlet is. A bennszülöttek vésővel, kalapáccsal felszerelve órákig ostromolták az egyébként geológiailag nem túl kemény tufát, hogy néhány karcolást ejtsenek a kőzeten ... Érthető hát, hogy Erich von Daninkén a Húsvét-sziget kolosszusainak rejtélyében az idegen civilizációk földi látogatásának egyik meggyőző bizonyítékát látta. De a romantikus tudósnál lényegesen józanabbul és óvatosabban gondolkodó Ludvík Souöek, a Tuéení stínu (Az árny sejtése) és a Tuéení souvislostí (Az összefüggések sejtése) című művek szerzője sem ad végső soron más elfogadható magyarázatot. Sőt, szigorúan tudományos szempontból a rejtély mindmáig rejtély maradt. De azért „valami“ történt. Az elmúlt év végén egy huszonnyolc éves strakonicei fiatalember „megtanította járni“ a szobrokat... AZ ELŐZMÉNYEKRŐL Mint minden valamirevaló fiatal, serdülőkorában Pavel Pavel is „világmegváltó“ terveket forgatott a fejében. Aztán jöttek a prózaibb hétköznapok, a Plzeni Műszaki Főiskolán eltöltött évek, s a romantikus álmok, Danikén, Souőek, Heyerdahl és a többiek, az izgalmas szellemi kalandok szertefoszlani látszottak. A kamaszból felnőtt lett - a diákból gépészmérnök. Már csak a gyerekkori álom élt a lélek mélyén: egyszer ellátogatni a Húsvét-szigetre. S tett még egy utolsó kísérletet...- Abból indultam ki, amit a Húsvét- szigettel kapcsolatos könyvek kivétel nélkül megemlítenek - tudnillik, hogy a szobrok a bennszülöttek mondavilága szerint „jártak“. Elvetettem a görgőkön való szállítás gondolatát, már csak azért is, mert a sziget növényzete igen gyér, a legidősebb - mesterségesen telepített - eukaliptusz-erdő is csak alig hatvan esztendős. A fizikában szerzett ismereteimet felhasználva arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben a szobrok, sikerült a kísérlet: 17 ember megmozdította a bálványt. Az eseményt közvetítette a csehszlovák televízió is, majd a Véda a technika mtádeie című lapban ismertettük az elmélet részleteit. AZ ÁLOM VALÓRA VÁLT- Aztán több mint két évig semmi sem történt. A fordulat akkor következett be, amikor értesítettek a Mladá Frontéból, hogy Thor Heyerdahl újabb expedíciót szervez a Húsvét-szigetre. Felkarolt a Véda a technika mládeze szerkesztősége és a SZISZ Központi Bizottsága is. Bátorítottak: írjam meg a norvég tudósnak kísérletem eredményét. Megszületett a levél, beleraktuk a Strakonicében készült fényképeket is. Heyerdahl rendkívül gyorsan válaszolt: tagja lettem az expedíciónak. Illetve még nem egészen, hiszen a chilei beutazási engedélyt szinte csak az utolsó pillanatban kaptam kézhez a SZISZ KB közbenjárása kellett, hogy az ügy sikerüljön - emlékezik Pavel Pavel. A Heyerdahl vezette expedíciónak további két norvég (Arne Hartmark, Arne Skjolsvolt) és egy chilei (Gonzalo Figueroa) tagja már részt vett az előző expedícióban is. A kis kutatócsoporthoz tartozott még négy svéd filmes és Sergio Rapu, a sziget helytartója is.- Hogy milyen a sziget? Számomra csodálatos volt, hiszen gyerekkori álmom vált valóra. Egyébként viszonylag egyszerűen leírható az alig húsz kilométer hosszúságú kis földrész. Mindenekelőtt az egész területet rengeteg, kisebb-na- gyobD kő borítja, amely az egykori vulkanikus tevékenység eredménye. Az itt található húsz tűzhányó ma már csendes: utoljára mintegy 8000 éve működhettek. Egyébként megtalálható itt minden, ami a civilizációt jellemzi: iskola, óvoda, kórház, kikötő, repülőtér, üzletek stb. Hajdan 50 000 juh volt a szigeten, ma már nyoma sincs a juhgazdaságnak. A sziget lakói az idegenforgalomból, halászatból és fafaragásból élnek. A bennszülöttek rendkívül kedélyes, szívélyes és kellemes emberek. Büszkék őseikre és kulturális múltjukra. Munkastílusuk viszont eltér a miénktől. Mondok egy példát. A kísérletnél az esetleges feldölés elkerülése végett, biztonsági okokból négy kötéllel biztosítottuk a szobrot. Ehhez négy cölöpöt kellett leverni a talajba, kb. 80 centiméternyire. A mellénk szegődött és busásan megfizetett munkások először szabadkoztak, de aztán nekiláttak. Az egyikük már kiásott egy 40 centiméternyi gödröt, amikor csontokra bukkant. Hirtelen a földre vetette magát és hangos „akuaku“ felkiáltásokkal áldozott ősei csontjai előtt, megtagadva a további munkát. Tiszteletben tartva érzéseit, javasoltuk, hogy folytassa a munkát pár méterrel arrébb. Rövid habozás után az eredeti gödör továbbmélyítése mellett döntött... Sajnos nem értettem nyelvüket - csak angolul beszélek - mégis úgy éreztem, nagyon megszerettek, barátságosan rázták kezemet és hatalmas mosollyal arcukon intézték hozzám szavaikat. A KÍSÉRLETEK- Nem volt könnyű a választás - folytatja Pavel Pavel. A vulkanikus tufa ugyan a természetben elég kemény, de a szobrokon már érződött az idő romboló hatása. Némelyik moai felületéről szinte a puszta kéz érintésére is apró darabok töredeztek le... Mondanom sem kell, hogy a rendkívüli szobrokat nagyon szigorú előírások védik. Viccnek szánta ugyan a chilei művelődésügyi miniszter, de mi komolyan vettük, hogy ha megsérülnek a szobrok, megöl bennünket. Ezért aztán nemcsak a megfelelő méretű szobrot, de mindenekelőtt a még kellő szilárdságú példányokat kellett kiválasztanunk. A szoborra kötött kötelek alá több rétegben nádat raktunk, hogy meg ne sértsük őket. Az első moai, melyet egymás közt csak „törpének“ neveztünk 2,75 méter magas és kb. öt tonnányi volt. Nagyjából akkora mint amelyet Heyerdahl harminc éve 180 emberrel mozgatott. Most a dirigenssel együtt nyolc (!) ember is elég volt. Hárman ingatták, öten húzták. Persze nem volt azért minden egyszerű, a rapanuiak kezdetben azt hitték, elég, ha csak megfogják a köteleket és a kamerák előtt - filmszínészek módjára - úgy tesznek, mintha teljes erőből dolgoznának-... Időbe tellett, amíg a bennszülött Juan segítségével - aki valódi közvetítő-tolmácsnak bizonyult - megértettük velük, hogy ezúttal nem a véletlenül odavetődött turisták kamerái előtt pózolnak. A másik szobor 4,5 m magas volt és tíz tonnát nyomott. Ez is engedett a fizikai törvényszerűségeknek, noha ezt csak hat méternyit sétáltattuk. Ennyi is elég volt bizonyításképpen: egy kis emberi segítséggel a szobrok naponta többször tiz- méternyi utat is „gyalogolhatnak“. Érdekes egyébként, hogy a bennszülöttek népdalainak vagy inkább munkadalainak ritmusa rendkívül hasonlatos ahhoz a ritmushoz, melyet mi a munka összehangolására, a megfelelő tempó megválasztására kísérleteztünk ki a néhány nap alatt. NÉHÁNY SZÓ A TERVEKRŐL...- Egy kicsit fájó szívvel búcsúztam a Húsvét-szigettöl - mondja Pavel Pavel. - Az őslakók óriási búcsúestet rendeztek tiszteletünkre. Nekem az Ariki tuu koihu megtisztelő nevet adományozták, melynek jelentése „a moaikat mozgató király“. Az expedícióról készült svéd film karácsonyra készül el - kíváncsian várom. A szigeten persze még sok a talány, nem tudjuk azt sem, hogy miért készítettek hajdanán ennyi és ilyen hatalmas bálványt. Néhány szobron fejfedő is van, melyeket külön faragtak ki és eddig ismeretlen módon helyeztek a kész moai fejére, ami nem kis teljesítmény, ha arra gondolunk, hogy ezek a sapkák több tonnát nyomnak. Érdekel az egyiptomi piramisok építésének módja is, egyenlőre azonban prózaibb dolgok várnak: a készülő szövetkezeti lakásunk építésében a Húsvét-sziget-i kirándulás miatt jó néhány órával adós maradtam. Egyelőre a családomra akarom összpontosítani minden energiámat. Aztán majd meglátjuk... GÁL JENŐ • Thor Heyderdahl és Pavel Pavel az egyik moai előtt • A szobor járni kezdett (Pavel Pavel és Jan Rezníőek felvételei)
