Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-21 / 12. szám
JOACHIM NOWOTNY * ÚJSZÚ 15 AkisDoml Éjjel álmomban megint feltűnt kis Domel. Futott felém, közöttünk sivár pusztaság terült el, metsző északi szél fújt, fölkavarta a havat. A kis Domel lóbálta a karját, mintha a szelet akarná elhessegetni, valamit kiabált, de nem értettem. Rohant felém, aztán hirtelen eltűnt valami mélyedésben. Kisvártatva megint felbukkant, állandóan kiabált és integetett, s én ijedten figyeltem öt, amint fújtatva iparkodik felém, de sehogy sem ér el hozzám. Reggel fáradtabban ébredtem, mint ahogy lefeküdtem, cigarettáért nyúltam, s hirtelen eszembe jutott kis Domel. Magányos házikóban laktunk kint az erdő szélén. Ha kis Domel kirohant hozzám, a faluban mindig történt valami. Alig volt hangja, nagyokat szuszogott, levegő után kapkodott, alig tudott megszólalni. Mint akkor, 1945 februárjában. Néhány dörrenés hallatszott, tyúkjaink riadtan röpdöstek be az ólba, házunkról szürke vakolat pergett. Kis Domel vagy öt perccel ezután érkezett.- Bombák! Bombáznak! - pihegte lélekszakadva. Futásnak eredtünk. Rövidesen megérkeztünk Pábelék háza elé. Oda, ahol a ház helyett csak egy nagy lyuk tátongott. Emberek járkáltak a gomolygó füstben, karszalagos férfiak egymás után fektették a fűre Pábel nagymama, majd a nagypapa, s végül az unokák tetemét. Csak Pábelné, a fiatal- asszony maradt életben, füstös arccal jajve- székelt, kétségbeesetten próbálta élesztgetni gyermekeit. Álltunk ott szótlanul, aztán kis Domel halkan mondta:- Menjünk. Néhány nap múlva ágyúdörgést hallottam.- Kezdődik a támadás - mondta ijedten anyám. Aztán megérkezett kis Domel. Nagyokat lihegett, alig tudta kinyögni:- A kavicsgödörben... Futni kezdtünk. Kis Domel fáradt lehetett, mert most én értem hamarabb a kavicsgödörhöz. Visszahököltem. A gödörben egy halott német katona feküdt. Mellette a homokban csizmatalp nyomai.- Innen föntről lestem meg őket - magyarázta kis Domel. Tízen voltak. így jár, aki szökni próbál, kiáltotta a csillagos katona, aztán tüzet vezényelt. Kis Domel tétován közeledett a gyermekarcú halotthoz. Helyére akarta igazgatni a letépett parolit, de a szél minduntalan visszafújta a színes szövetcsíkot, így csak a vérző inget húzta össze rajta, aztán intett, s halk léptekkel elindultunk hazafelé. Kis Domel hetekig nem mutatkozott. * NDK-beli író Aztán egy napon váratlanul betoppant, s én megijedtem, pedig már csend honolt a tájon, elvonult a front, de féltem, milyen hírt hoz kis Domel. Mindjárt észrevettem, hogy nincs rajta a repülősapka. Egyszer elmesélte, hogy a határban lezuhant egy katonai repülő, s annak roncsainál találta a kissé megégett sapkát, amelyet szíjjal az állhoz lehetett erősíteni, fülvédő is volt rajta, kis Döméinek csudára megtetszett, még nyáron is hordta. Most viszont hajadonfótt, sápadt arccal toppant be. A bátyám, a büszkeségünk - lihegte. Korábban is sokszor mesélt a nagy Döméiről, aki ügyes fickó volt, mindig barkácsolt. Gyufás skatulyákból városokat, gyufaszálakból szélmalmokat meg autókat varázsolt. Néhány éve nagy Domel tankokat és repülőgépeket fabrikált.- Mi van a bátyáddal? - kérdeztem.- Kint a mezőn gránátot talált. Vitte hazafele, amikor felrobbant, a jobb karja odavan. Kórházba vitték - mondta könnyes szemmel. Szótlanul kószáltunk az erdőben, szokatlan volt számunkra a csend, a madarak csivitelése. Kis Domel legközelebb már nem futott. Nyugodt tempóban közeledett, leült, sorolta a friss híreket:- Bátyám jobban van, megjött a halottnak hitt Bruno bácsi is, az üzletben tegnap műmézet osztottak, képzeld a járási székhelyen a polgármestert valaki az orosz parancsnokkal látta vodkázni! Egyébként nemsokára mehetünk iskolába. Titokban bíztam, apámat is megemlíti, hogy valaki látta öt, amint hazafelé tart, de kis Domel többet nem szólt. Hónapok teltek el, amikor egyszer, vasárnap kis Domel rohant hozzánk. Riadtan gondoltam arra, hallottam-e valamilyen robbanást, de semmire sem emlékeztem. Ijedten figyeltem kis Döméit, amint lihegve közeledik, sapka nélkül, küszködve a metsző ellenszéllel. Amikor odaért, csak hápogott, lihegett, artikulátlan hangok hagyták el a száját. Én csak néztem, nem tudtam mire vélni az egészet. Aztán mélyet lélegzett, és elrikkantotta magát:- Képzeld, havazik! Végre havazik! - kiáltotta kis Domel boldogan, s ujjongva kapdos- ta a pilinkéző hópihéket. Elnyomtam a cigarettavéget, s nagyokat ásítva botorkáltam a fürdőszoba felé. A vízsugarak alatt álmomra és kis Domelre gondolva mormoltam magamban:- Meddig tart a háború? SZ. HLAVATY MÁRTA fordítása MIKULÁS KOVÁC Majd akkor Majd akkor, ha asszonyaink szemében megdermednek a Nap kölcsönözte apró, arany fények, majd akkor, ha már senki soha senkinek nem mond boldogító szót a teljes télben, majd akkor hal meg a mi Napunk. Majd akkor, ha kis folyónk utolsó hulláma, melyben fürödtünk, jég-gyémánttá változik, s nem csobog körülöttünk, majd akkor, ha elül a szél és megtagadja feszíteni vitorláinkat, ha már nem tudjuk kiásni a sírt, és a kék erdei fenyők kővé változnak, s nem faraghatsz belőlük sem bölcsőt, sem koporsót, majd akkor hal meg a mi Napunk. Majd akkor, ha kezed senkihez sem ér el, ha már felszínére a víz sem dob fel, s hajadnál fogva a földről nem emeled fel magad, majd akkor hal meg a mi Napunk. De ha akkor, éppen akkor, emberek, ha akkor a könny, a pici szentjánosbogár-lámpa megcsillan a dermedt puska célgömbjén, ha akkor, bennünket, idegeneket, valami összeköt, ne féljünk. A fényerdőből újra kilép a Nap. Megmintáz bennünket a Föld zöld vásznán, arany betűkkel aláírja magát fölöttünk. SZITÁSI FERENC fordítása Szilva József: Hajógyári hegesztő (tus) lelki nyugalommal. - Légpuskát - tette hozzá azután, mivel a sörétes puska mégiscsak túl drága mulatság lett volna számára, s mifelénk az öregasszonyok sörétes puskát amúgy sem vehetnek. Az elárusító egy észrevétlen pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Talán csak azt fontolgatta, hogy melyiket vegye elő a raktáron levő kétféle típus közül; végül is az olcsóbbikat hozta be.- Parancsoljon - ismételte meg, amikor kibontotta a dobozt -, 470 korona. Málková rámeredt a puskára. A sötétszínű tust vékony papír borította, s a csöve tompán csillogott. A fegyver hidegnek és tökéletesnek tűnt fel előtte, és kisebbnek, mint amilyennek képzelte: mintha nem is lehetett volna ölni vele.- Hogyan kell... - kérdezte fojtott hangon - bánni vele?- A magáé lesz? — emelte rá szórakozott tekintetét újfent az elárusító. Az asszonynak nem volt kedve magyarázkodni, és hazudni sem, hogy ajándékba viszi nem létező unokájának, esetleg hogy van egy körhintája és egy lövöldéje, amellyel nyaranként az országot járja.- Azt akarom tudni, hogyan működik - válaszolta ezért kurtán.- Parancsoljon - vonta meg a vállát az elárusító, és megmutatta az asszonynak a fegyvert, lenyitotta a csövét, s amikor meghúzta a ravaszt, hirtelen tompa puffanás hallatszott, amire a helyiségben feléjük fordult néhány fej és egy pillanatra megakadt a beszélgetés, de azután mindenki folytatta, ahol abbahagyta.- Megveszem - jelentette ki az asszony. - És... töltényt is... Az elárusító kihúzott egy fiókot és kitett a pultra egy doboz légpuskagolyót.- Egy dobozzal? Az asszony eltöprengett egy kicsit, azután bólintott. Kezében a hosszúkás alakú csomaggal álldogált a téren és várta az autóbuszt. Egy kicsit ideges volt, s úgy érezte, mintha mindenki őt bámulná bizalmatlanul, mintha az emberek gyanítanának valamit és rosszalló pillantásokat vetnének rá. Azt szerette volna, ha útközben hazafelé nem találkozik ismerőssel. Csupán akkor lélegzett föl, amikor már újból otthon volt, ám ahol ezúttal nem a kanári csacsogása fogadta és a ház is üresebbnek tűnt, mint bármikor azelőtt. Igyekezett nem gondolni semmire, krumplit főzött magának héjában és hosszú évek után először kapcsolta be a rádiót. Á konyha félhomályában úgy érezte, mintha a rádióból felhangzó hangok egy idegen bolygóról érkeztek volna hozzá. Az éjszaka aludt is meg nem is, mintha az öregasszonyoknak már nem is lett volna szükségük az éjszakák nyugalmára; hozzá közelálló emberek hományos alakja rajzolódott ki ilyenkor előtte, s így gyakrabban és őszintébben el tudott beszélgetni velük, mint amikor még a nyitott ajtóban bukkantak fel bearanyozva a napsugarak ragyogásától, hogy asztalhoz üljenek és kanalukat a krumplilevesbe merítsék, amikor még az ő mindennapi gondjaik és örömeik töltötték meg a házat, s így még neki sem volt szüksége holmi tarkabarka madarakra és puskára sem. Hideg reggelre virradt a világ. Az asszony kávét főzött, s ezúttal több tejet melegített, mint egyébként, a fölösleget egy tányérba öntötte és kitette a virágágyás téglaszegélyére. A maga bögréjét, amelybe kenyeret is aprított, odakészítette az ablak alá a varrógépre, közelebb húzta hozzá a székét, majd kibontotta a csomagot. Nem feledkezett meg az elárusító mozdulatairól, így minden gond nélkül lenyitotta a légpuska csövét, beleillesztette annak nyílásába a különleges alakú ólomgolyót, majd, miután végzett, kinyitotta az ablakot, kidugta rajta a puska csövét és ráncos arcát odanyomta a tushoz. A legjobb szemüvege volt rajta, így ujjával a ravaszon néhányszor egymás után többször is megcélozta a tányér szélét, miként azt a mesterlövészek szokták, majd félretette a puskát és enni kezdett: a mesterlövészeknek nem szabad kapkodniuk. A macska éhes volt. Tegnapi kiadós lakomájától megfosztva járta a kerteket. Valójában senkié sem volt, így reggelenként senkitől sem kapott friss tejet. Éhségében ezért még jogos bizalmatlanságáról is megfeledkezett és hagyta, hogy a meleg tej illata a tányérhoz csábítsa őt. Csak az első kortyok után emelte fel a fejét és gyanakodva nézett szét maga körül. Nyugodt, fényes reggel volt. Málková célba vette a macskát. Pontosan a szeme közé célzott és arra várt, hogy az érdes rózsaszín nyelv befejezze munkáját és a macska újból felemelje a fejét. Az asszony nyugodt volt, a keze meg se rezzent, egyetlen lövéssel akarta leteriteni az állatot, hogy a halál épp oly gyorsan és váratlanul érje, mint az ő kanárimadarát. És mialatt a mutatóujja a ravasz köré fonódott és parancsra várt, Málková fülében felcsendült a halott madár éneke. Valahonnan bévülröl, önmagából szólalt meg a madárdal, de mégis ugyanolyan volt, mintha az ó kanárimadaráé lett volna, mintha csak a háta mögül, a fehérneműs szekrényen álló kalitkából zengett volna. Az ujjongó, felszabadult trillázás valamiféle véghetetlen vidámsággal töltötte meg a helyiséget, ami akkor sem múlik el, amikor a madarak és az emberek már rég eltávoznak onnan. A macska megitta a tejet és felemelte a fejét. De a madárdal nem akart csitulni. Anezka Málkovának ekkor remegni kezdett a keze és hiába volt rajta a legjobb szemüvege, mintha valamilyen fátylon át nézte volna a világot. Minden erejét összeszedve felemelkedett, a golyót a szoba padlójába lőtte, majd visszacsomagolta a légpuskát és a tűzhelyhez ment, hogy egy újabb bögre tejet melegítsen. 1986.111.21. TÓTH LÁSZLÓ fordítása
