Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-21 / 12. szám
ANATOLIJ MARKUSA Scseglov Válkát tán ősidők óta ismerem. Ugyanabban a hónapban születtünk, egy házban laktunk, együtt jártunk óvodába, iskolába. A többi gyerek valahogy időről időre változott, például a huligánkodó Szergej Karauze: egyre komolyabb, nyugodtabb, szolidabb lett, s most- a műszaki tudományok doktora; vagy a csúnyácska Muszja Daskovából olyan szépség bontakozott ki, hogy nyolc osztálynál többet nem is tudott elvégezni - egy kiváló filmgyár csábította el. Csak Scseglov Válka nem változott. Eléggé szűkszavú, de határozott volt már kisfiú korában is. Ó nem akart, mint mi, egyik nap búvár, a másik nap sarkkutató, a harmadik nap meg geológus lenni. Válka kerek perec kijelentette; pilóta leszek. És ment kitűzött célja felé, hátra sem nézett. Valentyin Scseglov elsöosztályú pilóta, egy személyszállító repülőgép parancsnoka, nem nagyon szerette a tömeget. Félt a sok embertől, csődülettől, nem szeretett sorban állni, megszökött a metróból, ha éppen „csúcs“ volt... És most egy idegen strandon, ahová teljesen véletlenül került, szakítva egy szabad órát két járat között, amíg nincs a levegőben, valami mégis odahúzta egy összecsődült, sokféle nyelven vitatkozó tömeghez. Hogy miért? Ö sem tudta megmagyarázni, sem megérteni. Egyszerűen így történt. Scseglov odament. Egy görbe kis akácfa gyér árnyékában a finom, világos homokon egy ember feküdt. Nem volt már fiatal, teste furcsa volt, mintha valami rugalmas anyagból készült volna, szépen formált izmai görcsösen megfeszültek. Arcát még furcsábbnak találta Scseglov - mint egy álarc. De ez az arc nem árult el semmit, mintha eszméletlen lett volna, pedig a férfi hatalmas, hosszú, csontos ujjú kezeivel állandóan hadonászott. És még mielőtt Scseglov bármit is megértett volna, az idegen megszólalt:- Tizenkettes, közelebb... közelebb tartsd magad... Hatos, Szaska, kövesd a púposokat...- Aztán a hatalmas kéz csontos ujjai ökölbe szorultak, a férfi egy láthatatlan kart magához húzott és rekedt hangon kiáltotta: - Mindenki a nap irányába! A nap irányába... Scseglov rögtön megértette: egy pilóta fekszik előtte. Egy vadászgép pilótája. Légitámadást irányit. Válka utat tört magának és tanácstalanul letérdelt az öreg pilóta mellé. Megpróbálta kitapintani a pulzusát, de népi sikerült. Fölé hajolt, fülét kemény melléhez szorította, s ekkor meghallotta a szívverését. Idegesen és rendszertelenül lüktetett az öreg pilóta s^íve.- Van itt orvos? - kérdezte Scseglov a körülötte állóktól. De vagy nem hallották, vagy nem értették öt. Ekkor fölugrott, az első mellette álló embert vállon ragadta, és szinte embertelen hangon, melyet saját maga sem ismert volna föl, ráordított: - Orvost! Mentőt! - És a rozsdaszinü fürdönadrágos, csokoládébarnára sült férfi, aki inkább egy mulattra hasonlított, megértette Scseglovot és rohant a parti vendéglő felé- a telefonhoz.- Tizenkettes, nézd, jobbról... Itt a kilences! Hol vagy, Szaska, hatos,... hol vagy?- Vizet! - parancsolta Scseglov, mutatva, imitálva, mit akar. Valaki elfutott vízért. Még valamit kellett volna csinálnia, de mit? Valamikor vizsgázott Scseglov egészségügyi elsősegélynyújtásból, de most minden ismerete, minden tudása reménytelenül cserben hagyta. Ismét lehajolt a „Kilenceshez“, hallgatta a szívverését. Szaggatott, rendszertelen volt, Scseg- lovnak úgy tűnt, már-már megáll. Maga sem értette, miért teszi, de egyszerűen nem állhatott tétlenül, elkezdte masszírozni a Kilences mellkasát. Hoztak vizet. Scseglov vett a szájába és az öreg pilóta arcába fröcskölte. Az elhallgatott és furcsán kinyújtózott. A szive továbbra is vert. Nem valami biztatóan, lassan. Az idő rohant. Scseglov várta a mentőautót, az orvost, a csodát... Egy pillanatig úgy tetszett neki, hogy a szívmasszázs fölösleges, hogy a mentő sohasem ér ide, hogy a rozsdaszinü fürdönadrágos férfi valahol elkeveredett. És a szív már-már megáll, kikapcsol... Ekkor - az elkeseredéstől, a tehetetlenségtől vezérelve - kiadta a parancsot régés-régen elfelejtett vezényszavakat kiabálva:-Kilences! Mindenkinek: Visszavonulás!... Mind visszavonulás... Süllyedés jobbra a tenger felé, általános visszavonulás... A férfi, aki valamikor a Kilences fedőnévre hallgattott, váratlanul kinyitotta a szemét, fölült, körülnézett és zavartan megkérdezte:- Mi történt? Hol vagyok?- Feküdj! - vezényelte erélyesen Scseglov, ő maga sem értette, miért szólt olyan hangon... - Nyugodtan kell feküdni, mindjárt itt lesznek a mentők, az orvos. A Kilencest óvatosan a hordágyra fektették és levitték a mentőautóba, amely a homokkal befújt aszfaltozott út szélén állt. Búcsúzóul az orvos visszaszólt:- Úgy látszik, időben érkeztünk. Késő este ért Scseglov a repülőtérre. A TU 154-es rendszeres járata aznap este a burgaszi repülőtérről későn szállt fel. S mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, a diszpécserek közölték, hogy a gép „technikai okokból“ késik. Az okokat meghallgatták, eltávolították, és Scseglov elfoglalta helyét a gép parancsnoki székében. Fél óra sem telt el, eltűntek, szinte elolvadtak a súrú, párás levegőben a part menti fények. Scseglov ráállt a megadott pályára, elbúcsúzott Burgasztól, és eltűntünk az éjszakában.- Érted... - mesélte Scseglov a történetet egészen Moszkváig. És én akkor arra gondoltam: „Ez lenne a szép halál... Ugye? Persze, csak akkor, ha eljön az ideje... Harcban, mintha újra fiatal lenne az ember... s a győzelem reményében. Igaz?“ ßELLUS)MRE az elbeszélés megtörtént eset. Asztrahanyban történt. Egy műkedvelő színjátszó mesélte el nekem. A következőt mesélte el: ,,Azt kérdezik, polgártársak, voltam-e színész? Hát voltam. Színházban játszottam. Volt dolgom ezzel a művészettel. De marhaság az egész. Nincs benne semmi kivételszerű. Persze, ha belegondolunk, ebben a művészetben sok jó is van. Mondjuk, kimész a színpadra, a közönség meg néz. Aztán a közönségben ismerősök vannak, a feleségem rokonai, a lakótársak. Látom ám, hogy kacsintgatnak a földszintről - gyerünk, Vászja, mindent bele! Te meg; szóval, intesz nekik egyszer- kétszer, hogy aszongya, ne izguljatok, polgártársak. Tudjuk mi azt. Nem most jöttünk a hathúszassal. De ha jobban belegondolunk, nincs ebben a mesterségben semmi jó. Tisztára ráfizetés. Például egyszer a Ki a bűnös? című darabot játszottuk. A műltról szól. Nagyon hatásos darab. Ott az MIHAIL ZOSCSENKO egyik jelenetben kirabolnak egy kereskedőt, mit mondjak, a közönség szeme láttára. Nagyon életszerűen jön ki. A kereskedő kiabál, tudod, mi van. rugdossa a rablókat. De azért kirabolják. Félelmetes darab. Szóval ezt a darabot játszottuk. És az előadás kezdete előtt az a színész, aki a kereskedőt játszotta, berúgott. És a hőségben szegényt annyira fejbe vágta az ital, hogy láttuk, nem tudja a kereskedő szerepét vinni. Ahogy kilépett a rivaldára, hát direkt széttaposta a reflektorokat. A rendező, Ivan Palics, aszongya nekem:- Nem engedhetem ki a második felvonásban - aszongya. - Széttapossa nekem a rohadék az összes lámpát. Esetleg - aszongya - elját- szanád te helyette? A közönség, hülye, észre sem veszi. Mondom neki:-Polgártársak, én nem tudok kimenni a rivaldára, ne is kérjétek. Épp most ettem meg - mondom - két görögdinnyét. Nem fog a fejem. Ö meg aszongya:- Segíts neki, haver. Legalább egy felvonásra. Az a színész talán még magához tér. Ne hiúsítsd meg - aszongya - a népművelési tevékenységet. Valahogy rábeszéltek. Kiléptem a rivaldára. Úgy mentem ki a darab közben, ahogy voltam, a saját zakómban, nadrágomban. Csak egy kis álszakállt ragasztottam föl. És kimentem. A közönség meg, ha hülye is, de rögtön felismert.- Á - aszongyák -, Vászja jött ki! Ne izgulj, mindent bele! Mondom nekik:- Izgulni, polgártársak, nincs miért, ha egyszer vészhelyzet van. Az a színész - mondom - igencsak nyomás alatt van, és nem bír a színpadra lépni. Éppen okádik. Elkezdtük a felvonást. Játszottam a kereskedőt. Szóval, kiabáltam, rugdostam a rablókat. Aztán érzem ám, hogy az egyik műkedvelő mintha tényleg a zsebembe kotorászna. összekaptam a zakómat, és félre a színészektől. Meg akartam szabadulni tőlük. Egyenesen a pofájukat vertem. Isten bizony!- Ne közeledjetek, szarháziak, komolyan kérem! - mondtam. Azok meg, ahogy a darab diktálja, csak támadtak. Kivették a tárcámat (tizennyolc tizes) és az órám felé nyúlkáltak. Én meg kiabálok, magamból kikelve:- Őrség! Izé, polgártársak! Engem tényleg kirabolnak! A hatás ettől óriási. A hülye közönség lelkesedik és tapsol. Kiabálnak:- Gyerünk, Vászja, gyerünk! Védd magad, aranyapám! Üsd a fejüket a pokolfajzatoknak! Én meg kiabálok:- Az sem segít, fiúk! És csépelem egyenest a fejüket. Látom, hogy az egyik műkedvelőből folyik a vér, a többi rohadék meg vérszemet kapott, és támad.- Testvérek! - üvöltöm. - Mi ez itt? Mi a micsodáért kell szenvednem? Ekkor a rendező kiszól a kulisszák mögül:-Jó vagy, Vászja! - aszongya. - Klasszul viszed a szerepet. Gyerünk, tovább! Látom, hogy a kiabálás nem segít. Merthogy akármit kiabálok is, mind beleillik a darabba. Térdre rogytam.- Testvérek! - mondtam. - Rendezőm, Ivan Palics! Nem bírom tovább! Engedjétek le a függönyt! Tényleg az utolsó megtakarított fillérem viszik el! Na, akkor már sok színházi szakember látta, hogy ez nem a darab szövege, előjöttek a kulisszák mögül. Még jó, hogy a súgó is kimászott a lyukából.- Ni csak! - aszongya. - Polgártársak, a kereskedőnek tényleg megfújták a tárcáját. Leengedték a függönyt. Hoznak nekem egy kis vizet. Megitattak.- Testvérek! - mondtam. - Rendezőm, Ivan Palics! Mi ez itt! A darab közben valaki kivette a tárcámat. No, megmotozták a műkedvelőket. Csak éppen a pénz nem lett meg. De az üres tárcát valaki a kulisszák mögé hajította. A pénz odaveszett. Mintha elégett volna. Azt mondják erre, hogy művészet? Ismerjük! Benne voltunk!" HETÉNYI ZSUZSA fordítása A kanári az öregasszony tenyerén feküdt, megtépázott tollain néhány aprócska vércsepp ékeskedett az egy pillanatra testébe mélyedö éles fogak harapása nyomán. A ribizlibokor alatt, amelyre a téli délelőtt szikrázó ragyogásától elbódult madár rövid csapongó repülése után rászállt, a frissen hullott hóban jól kivehetők voltak az egész eset nyomai. Előbb egy nem túl mély barázda volt látható, amelyet a bestia, szőrös hasát szorosan a földhöz nyomva, kúszás közben hagyott maga után, majd egy kis gödröcske, amely akkor keletkezett,' amikor ugráshoz készülődött, végül pedig az ismét földet érő ruganyos test által feltúrt havat lehetett látni, s egy kis tollacskát, mely, úgy tűnt, még mindig rezgett egy kicsit. Csak megölte őt, többre már nem volt érkezése, mivel Málková addigra már kirohant a házból, takarodsz onnan, te dög! - kiáltotta szorongástól elfúló hangon, mire a halálra rémült macska elengedte áldozatát és vad szökkenésekkel odébbállt, behúzódott a szomszéd csűrje alá, s annak félhomályából pillogott ki bosszúsan. A madár nem is lélegzett már. Pillanatokig tartó szabadsága okozta a vesztét, amelyet még csak tudatosítani sem volt ideje, miként az őt fenyegető veszélyt sem ismerhette fel, mert a villámgyors halál már le is sújtott rá; a madarak igencsak törékeny teremtések és a halál is gyorsan éri őket, nem úgy mint a macskákat. Az öregasszony reszkető kézzel tartotta a madarat és az ajka hangtalanul mozgott, mintha csak szidta volna, hogy ugyan mi ütött belé hirtelen, így egyszerűen csak kirepülni a nyitott ablakon, amikor ö éppen nem figyelt oda, talán hiányzott neki valami, talán nem volt jó neki itthon? Az öregasszony ujjai végigsiklottak a halott testecskén, mintha még mindig nem hitte volna, hogy annak melege már nem az élet melege többé, majd könny gyülemlett a szemébe, vagy inkább csak valahol a szeme mögött, mivel az öregasszonyok már nem sírnak annyit, amennyit korábban sírtak, mikor még a férjüket, gyermekeiket, szerelmüket siratták, jóllehet most, hogy végképp egyedül maradtak, a kanárimadarak (vagy a macskák) bizonyos értelemben többet jelentenek számukra. Ki tudja, meddig állhatott ott, csak úgy, kötényben, papucsban és hajadonfőtt, ahogyan kirohant a házból; épp ZDENÉK ROSENBAUM ^ madár értéke úgy nem érzékelte a hideget, mint az idő múlását, és nagyon távoli dolgokra gondolt, amelyeknek semmi közük nem volt a halott kanárihoz, ami csak betetőzött valamit, lezárta azoknak az öt ért sérelmeknek és igazságtalanságoknak a körét, amelyekkel szemben nem védhette meg magát, mivel nem tudott, vagy, egyszerűen szólva, nem is lehetett ellenük védekezni. Ilyen volt az amerikai repülőgépek támadása a gyár ellen, melyben a fia dolgozott valaha, a májrák, mely a férjét vitte el; az a mondat - hová csörtetsz, vénasszony -, mellyel a szövetkezeti boltban Podrouíek förmedt rá; a gazemberek által örökké letaposott virágoskertje; a temetőből ellopott virágváza, melybe a Jóséinak hordott krizantémot és őszirózsát szokta tenni; valamint az, hogy nem akarják őt befogadni a nyugdíjasok otthonába... Ki tudja, meddig állhatott ott, míg végül sikerült összeszednie magát, azután fogott egy ásót és egy kis gödröcs- két ásott a fagyos földbe a ribizlibokor alá. Ezután késedelem nélkül beletette a halott madarat és földet húzott rá. De bántotta a szemét a hófehér kertben feketéllö kis kupac, ezért mégegyszer visszament és havat söpört rá. Ám még ez sem elégítette ki őt, ezért össze-vissza söprögette a havat, míg végül már valóban nem lehetett pontosan tudni, hol is van a kis sírocska. Csak ezután tért vissza rezzenéstelen arccal a házba, majd levetette csuromvizes papucsát, odaült a kályhához, két tölgyfahasábot dobott a tűzre és mereven bámult maga elé. Az üres kalitka ott állt nyitott ajtóval a fehérneműs szekrény tetején. Már dél elmúlt, amikor végre felállt, a kredencből elővette kopott pénztárcáját, melyben a megtakarított pénzét tartotta, jó melegen felöltözött és az autóbuszmegálló felé vette az útját. Se nem látott, se nem hallott, mégcsak nem is köszönt senkinek. Talán az eredetileg Madeira szigetének erdőiből származó kis madárkája ujjongó dalát hallgatta közben. Fél órába sem telt, s már a járási székhelyen volt. Az üzlet előtt egy kicsit habozott, de inkább csak amiatt, hogy átgondolja, mit is fog mondani, mert elhatározása egyébként szilárd volt és semmi sem tántoríthatta el tőle. Miután belépett a helyiségbe, magabiztos léptekkel indult a pult felé, s közben úgy érezte, hogy most, hetvenkettőben, végre maga vehette kezébe a dolgok irányítását.- Parancsoljon - szólította meg őt egy kék köpenyes fiatal elárusító.- Valamilyen puskát akarok - mondta az asszony nagy ÚJ SZÚ 14 1986.111.21.
