Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-14 / 11. szám
¥ CSICSAY ALAJOS EMBEREK, FELHŐK, LEI ELEK Az öregasszony naponta átvánszorgott a lakótelepen, kerti szerszámokkal megrakott kézikocsit húzott. A toronyházak ablakából valami nagy, lusta bogárra emlékeztetett. Ó persze nem hasonlítgatta a körülötte levő világot, parkokat és mélázó épületeket semmihez sem. Jóformán tudomást sem vett róluk, a lakóik sem érdekelték. Egyedül az aszfaltútnak örült, melyen könnyen gurult a kerék, igy alig érezte terhét a kocsinak. Az autósokra viszont haragudott, mert folyton rádudáltak, némelyik még az ablakon is kihajolt és hangosan legorombította:- Nyanya, úgy véli, élt már eleget? Még ilyen csámpás vénasszony miatt jutok börtönbe! Vegye tudomásul, hogy nekem gyerekeim vannak!- Gyerekei... — dohogta és lehúzódott a járda mellé. Nekem is voltak gyerekeim, gondolta. Aztán hirtelen eszébe jutott valami és hangosan utánakiabált a sofőrnek:- Az út mindenkié, ha nem tudnád, te senkiházi! A sofőr ebből mitsem hallott, messze járt már, pillanatnyi felháborodásának nyomát sem érezte. Az öregasszony megállt a piacnál, hogy kifújja magát. Egy-két régi ismerőst látott, akik ráköszöntek és sebtében megkérdezték: - Hogy van, Merka néni? - s rendszerint meg sem várták a választ. Sietnek - nézett utánuk. Mindenki siet. Tudta, a kérdés csak olyan, hogy mondjanak valamit. Még szép, hogy ennyi emberség kitelik tőlük, nem mennek el szótlanul az ember mellett. Azon sohasem gondolkodott, hogy miért ballag át naponta a városon, csak azt érezte, hogy mennie kell. A hosszú úton mindenféle megfordult a fejében. Olyan dolgok is, melyek otthon, az udvarban elkerülték. És jó volt bogarászni a fák között, s szőlőben vagy éppen a zöldséget gyomlálni. Itt szokott találkozni a régiekkel, hosszas beszélgetésekbe elegyedni velük, néha még perlekedett is.- Bolond szegény - mondogatták a szomszédok, és hülyén vigyorogtak, ha a hangját hallották. Volt, aki bölcsen hozzátette:- Érik már, érik... - És hosszasan magyarázta, hogy az ember is olyan, mint a gyümölcs. Ha eljön az ideje, leválik az ágról, lepottyan és nincs többé. Hogy Merkáné megérett-e már vagy sem, azt nehéz lett volna megmondani. Aki ismerte, egyformának láthatta legalább tíz esztendeje. Ó maga olyanformán vélekedett az életéről, hogy a földi és a földön kívüli dolgok néha elválaszthatatlanok. Ha nem igy lenne, akkor hogyan tudna ö napokon keresztül elbeszélgetni Jánossal, az urával, a fiával vagy bárkivel, aki jó ideje elment már. Ide jönnek felhők formájában a feje fölé, vagy belebújnak a levelekbe, csak éppen kilépni nem tudnak belőlük. Jól meg kell nézni a levelek erezetét, mindenkinek, aki odaát van, szépen kirajzolódik az arca. A felhőkben viszont az egész testük látható, a mozdulataik is. Például János a múltkor tehenet hajtott, Janika. meg a Heki kutyával szaladt át a réten. Mikor a szomszédoknak mindezt elmondta, csak bambán bólogattak és furcsa szemeket meresztgettek egymásra, amiből sejtette, hogy kételkednek. Egy-két próbálkozás után belátta, teljesen felesleges ilyesféléket közölni az emberekkel. Ahhoz, hogy valaki a szeretteit megláthassa, türelem és idő kell. Ezek meg itt mind rohannak. Ugyan hová? Iparkodnak mihamarább befejezni a munkát, aztán futás tovább, mert az idő drága, minden mozdulat pénzt jelent. Pénzt! Hangosan fölnevetett.- Látod János, ezek értik a módját. Az jutott eszébe, hogy a férjével mennyit nyomorogtak, pedig Jánosnak még állás is jutott. Csősz volt éveken át. Legtöbbet itt kószált ezen a dombon, meg arra, napnyugat felé, ahol a gyár eregeti a füstöt az égre. Néha a füstben is meg lehet látni őt, ahogy a botjával fenyegetőzik. Biztosan valami gyümölcstolvajt kerget. Minden mozdulata a régi, csak éppen a rézlemez hiányzik a melléről. Igaz, nemsokáig hordta, mert csak az új rendszer elején találta ki valaki, hogy a csősz jelvényt viseljen. Azelőtt nem kellett. Alig hordta pár hónapig, de ahhoz éppen elég volt, hogy csúffá tegyék miatta. A kocsmában elnevezték serifnek. Még ma is, ha szóba jön a neve, Merka János, van, aki hozzáteszi: serif. Azelőtt sok Merka élt a városban. Ma már ki tudja. Elmentek, összekeveredtek az idegenekkel. Néhányan blokkházakba költöz-' tek. Alig maradt ember az utcában. Beszélik, hogy hamarosan úgyis lebontják. Nem is árt, éppen ideje már. Körülötte csupa cigányok laknak, rengeteg gyerekkel, és folyton részegek. Csak ne lármáznának annyit. Nem baj. Majdcsak eljön az ideje, hogy ó is felhővé válik, vagy belebújik egy szőlőlevélbe.- No, nézzük csak, Janika! De régen láttalak, fiam! - s leült a kunyhó mellé egy rőzsekévére, tenyerében széles szőlölevéllel. Nézte mereven, vigyázott, hogy el ne mozdítsa, mert megvolt annak a fortélya, miképpen rajzolódik ki szép tisztán az emberi arc. Úgy épül fel, akár a mozaik, de ha a tekintet elröppen róla, csak egy pillanatra is, nehéz újra megtalálni. Lelkét éppen olyan jóleső érzés járta át, mint akkor, mikor fia hazajött szabadságra a katonaságról. Szép, erős legény volt, büszke volt rá az apja. Elvitte magával a sarki kocsmába, ahol fű- nek-fának bemutatta:- Ez itt a fiam, ifjabb Merka János, határőr. Látni a zöld sapkájáról, meg a parolija is elárulja. Tudjátok, csak az ilyen megbízható proletárivadékokat viszik oda. Úgy vigyáznak ezek a határra, mint a farkaskutyák. Még a szellemeket se engedik át, nem a hitvány dezertóröket. Jani csak mosolygott, szerényen, szótlanul. Látta az anyja is, az ablakon keresztül, mert utánuk lopakodott, nehogy berúgjanak. Az öreg János nem ihatott a gyomra miatt, a gyerek meg fiatal volt még, s nem is szerette az italt, de az apja kedvéért biztosan nem ellenkezett volna. Szép napokat éltek akkor. Aztán alighogy visszament, jött a katonai jármű, tisztek szálltak ki belőle szomorúan, és alig bírták kinyögni, mi járatban vannak. Merka János úgy viselkedett, mint aki megörült. Baltát hajigáit az ég felé és szörnyen káromkodott. Nekirontott a tiszteknek, rángatta a gallérjukat és azt ordítozta:- Ezért bíztam rátok őt? Igy vigyáztatok rá, mi? Az egyik tisztecske sírt. Fiatal volt, alig idősebb Janinál.- Hideg sört ivott, jéghideg sört, üvegből. Nagyon fel voltunk hevülve. Hiába mondtam, hogy nem szabad... A magasabb rangú csehül mondott valamit, nagy keservesen, nyökögve lefordították, alig lehetett belőle érteni valamit. Aztán a katonák megölelgették az öregeket, s még szomorúbban, mint ahogy jöttek, beszálltak a kocsiba. Merka János ezután kezdett el inni. Nap mint nap a kocsmában lebzselt, s minden jöttmenttól megkérdezte, hallotta-e a sortü- zet, amelyet a fia tiszteletére adtak.- Maga méa nem látott akkor díszpompát. Emberemlékezet óta nem történt ilyen a városban, pedig elestek a háborúban. Mindenféle kalandos históriákat agyait ki Janiról, miképpen védte a határt a támadók ellen, hány ellenséget tett ártalmatlanná, és hogy magyar létére mennyire megbecsülték. Aztán rövidesen meghalt Merka János is. A nagy megterhelést nem bírta el a gyomra. Az orvos azt mondta, a fekélye fakadt el. A fekélye! Nagyon sokan eljöttek a temetésére. Itthon volt Pista és Ilonka is, pedig hosszú utat kellett megtenniük. Azóta is minden évben egyszer hazajönnek, halottak napján, hogy gyertyát gyújtsanak az apjuk meg a testvérük sírjánál. Ilyenkor megkérdezik: - Hogy van, édesanya? Nincs szüksége valamire?- Nincs, dehogy. ' Ugyan mire lenne szüksége egy öregasz- szonynak? Háza van, ruhája van, kevés nyugdíja is, amiből ezt-azt megvehet, s közben úgy néz a két gyerekre, mintha nem is az övéi lennének, hanem valami idegen látogatók. Az unokáknak szavát sem érti, bár szívesen hallgatja őket. Úgy beszélnek, mintha folyton énekelnének, tőle meg ha akarnak valamit, elnyújtva azt mondják: babí... Töri már a szót Pista meg Ilonka is, pedig milyen nehezen tanulták meg az idegen nyelvet. Ott messze folyton keseregtek és azt hajtogatták: - Menjünk haza! Mikor meg hazajöttek, visszakívánkoztak. A legkisebb, Emil lett a leghálátlanabb. Jani halála után már csak rá lehetett számítani, de szófogadatlan gyerek volt pici korától. Mindig csavargott, nem hallgatott a jó szóra. Apja hiába korholta, kinevette őt. Durván, tiszteletlenül beszélt, mig egyszer csak János türelme elfogyott és pofonütötte. Megérdemelte. Emlékszik minden szóra, ami az apa haragját kiváltotta. Emil nyeglén, szemtelenül azt monda:- Fater, maga csak hallgasson, magából a pia beszél! Pedig akkor az apja egyáltalán nem volt ittas. Rájött, hogy a gyerek egy asszony után koslat, aki jóval idősebb nála.- Te marha, az anyád lehetne. Mit akarsz tőle? Ekkor kelt ki magából János másodszor. Aztán még egyszer, de többet sohasem. Hallgatott mélyen, ha be volt rúgva, még akkor is. Betántorgott az ajtón, leült az asztal mellé, ráborult és vagy sírt, vagy elaludt. Vele, a feleségével sohasem gorombásko- dott. Mikor elvitték a kórházba, mert már napokon keresztül vért hányt, csak annyit mondott: - Ne haragudj rám, Ilona. Szép volt tőle, hogy bocsánatot kért. Kár, hogy olyan kevésbeszédü volt, talán, ha meg lehetett volna vele hányni-vetni a dolgokat, akkor minden másképpen történik. A kisebbik gyerek is meggondolta volna magát és nem szalad bele a vakvilágba. Hiszen az már más korban élt, neki már mindene megvolt, talán az is okozta a vesztét. Meg az a cafka, az az utcarongya, aki minden férfival összeadta magát. Persze hogy jó volt neki Emiiké is. Már rég nem nézte Merka Jánosné a sző- lölevelet, ott hevert a lábánál a többi hervadt levél között. Teljesen magukkal ragadták az emlékek. Soha ennyit nem foglalkozott a gyerekeivel, mint ezen a napon. Nyár volt, a levegő fülledt, a szél sem mozgatta a faleveleket. Az égbolton nem úszott egyetlen felhő sem. Meglepődött, hogy ilyen váratlanul jöttek elő az élők, akik ritkán jutottak eszébe. Nem mintha nem szívesen találkozott volna velük, nem tehetett róla, ők nem jelentkeztek. A falevelekben minduntalan a régiek bukkantak fel. Apja, anyja, testvérei, még a távoli rokonai is, szinte mindenki, aki már rég halott. Legtöbbször a férje és a Jani gyerek. Most pedig egyszeriben meglepték őt az élők. Pista, Ilonka, az idegen nevű unokák és Emil, a legkisebbik, aki pedig miután elszökött a Markónéval, soha többé nem jött haza. Még apja temetésére sem. Ki tudja, hol hányódik szegény. Abban biztos volt, hogy él, mert sem a felhőkben, sem a gyár füstjében, sem pedig a levelekben nem látta egyszer sem. Akik most idejöttek, mind csupa emlék. Néha az emlékek is le tudják kötni az embert. Jók, rosszak összekeverednek, s csak úgy leperegnek az ember szeme előtt, mint a televízióban az események, hogy aztán eltűnjenek nyomtalanul. Mivel most egyszerre megrohanták, hagyta, hogy birtokukba vegyék. Ismét Markónéra gondolt. Alig pár hónap múltán, hogy Emillel kereket oldott, visszajött az urához. Az a muíya Lajos mindent megbocsátott neki, még a szökést is a kölyökkel. János már alig bírta vonszolni magát, de átment hozzájuk és egyenesen neki szögezte a kérdést.- Hol hagytad a fiamat, Rózsi?-Tekerje meg a fiát, ócska huligán, akár a többi - és ennél többet nem mondott. Pár nap múlva nyomozók jöttek és sorban mindenkit kihallgattak. Merkáékat, Markónét, a városházán is jártak és jegyzőkönyveket Írtak. Különben halkszavú, udvarias ember volt mind a kettő. János nagyhangon beszélt velük, de nekik a szemük sem rebbent. Folyton azt hajtogatták: - Nyugodjon meg, papa, minden rendbe iön. Erre János még jobban felpaprikázódott. Szinte már ordítozott és közben a mellét verte az öklével.- Én tisztességes munkásember vagyok. Az én fiamat, kérem, katonai díszpompával temették el, sortüz mellett és gyászzenével. A búcsúbeszédet pedig tábornok mondta.- A múltkor azt mondtad, kapitány - szólt közbe Merkáné.- Mit tudod te, Ilona. Én voltam a katona, nem te. Tábornok volt és kész. Úgy beszélt a fiamról, hogy aki hallotta, mindenkinek kicsordult a könnye. Olyan szépen csak tábornok tud szónokolni, nem holmi kapitány. A nyomozók bólogattak és látszott rajtuk, hogy sajnálják az öreget. Még elnézést is kértek az alkalmatlankodásért, de hát nekik ez a kötelességük. Az öregeknek lelkűkre kötötték, ha megtudnak valamit a gyerekről, vagy ha netán levelet írna, azonnal közöljék. Meghagyták a címüket és tisztelettudóan elköszöntek. Az öreg utánuk kiabált:- Semmiféle levelet nem fogunk kapni. Nekünk Emil nevű fiunk nincs és nem is volt. Ez rosszul esett ez asszonynak. Nem várta, hogy az ura ilyen messzire elmenjen. Nem emlékezett senkire a rokonságból, aki kitagadta volna a gyerekét. Az csak a jómódúak passziója volt, szegény ember ilyesmire nem vetemedett, bármilyen rossz fát tett is a tűzre a gyereke... Délutánra járt már az idő, de a hőség nem akart szűnni. Ó még mindig ott ült a rözseké- vén, a vén kunyhó tövében, emlékeitől ölelve. Mindenki ott áll körülötte, aki valamikor hozzátartozott, gyerekei, férje, szülei, sőt a két nyomozó is, aki Emiikét kereste, Mar- , kóné a nagy fekete szemeivel, s a gyászhírt hozó katonatisztek. Látta önmagát közöttük, egy volt a tömegben, s ez a sokaság most félkört alkotva egy rozoga, szúette parasztágyat vett körül. Az ágyban haldokló anyja feküdt. Igy volt ez szokás ősidők óta, hogy a távozót elkísérjék egészen a sorompóig, addig a vonalig, amelyik határt vont élet és halál között.- Majd én lefogom a szemét, mama - mondta csendesen anyjának Merka Jánosné. - Engedje meg, hogy én fogjam le a szemét, de ne féljen, mi most nem halunk meg, csak beleköltözünk a szőlőlevelekbe. A levelekbe költözünk mama... TÖ V Sói hoi mo 3 9 az um rob a E Ez a s enc fial jég kék szí' me Az má s ő a k Jó így né2 alv< ara fűre és szé T ■ a c Gö CSC ko[. böl álls s n tég hóc
