Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-14 / 11. szám
ALEXANDER SlKULA LEMÉR lton yok, fázom, it mindig aton, I indereg, t épp fett. idrogköz,-iig izölt, 'itják ét iék- i át.-ott villan, lélyen n. i mindig í, >gan n 'ben yát, gy mégis >arti fűz űz, allgató, Pó, in, zbe - r be. (RÉSZLET) Nem volt neve. Vagyis hogy bizonyára volt, de az emberek nem ismerték. Éppen ezért többféleképpen szólították. Némely név tetszett is neki, hiszen a fülében mintegy felidézték a régi melódiát, amelyet akkor hallott, amikor valódi nevén kiáltottak utána. Ha ez így megy tovább, az eredeti nevére egyszer csak nem fog felfigyelni, míg végül örökre elfelejti. Tarzan vagy Dingó névre kell majd mozdulnia, pedig sem az egyik, sem a másik nem az ő neve. Tehát név nélkül élt, illetve számára semmitmondó becenevekkel illették. Városban nőtt fel, így számos tapasztalatot szerzett ebben a környezetben. A város nevére már nem emlékezik, de ha ismét visszakerülne oda, nyugodtan mozogna az ismerős közegben. Többször megpróbálkozott a visszatéréssel, de sajnos, nem sikerült. A sors úgy akarta, hogy többe ne kerüljön vissza a szülővárosába. Nem azért, mintha nem lett volna intelligens. Más okból,''amelyet nagyon nehéz megmagyarázni az embereknek. Ha valaki szóba hozná a város nevét, bizonyára azonnal felfigyelne rá. Hallószervével követné a bizonyos rezgésszámokkal behatárolt hangingért. Tizenhattól húszezerig terjed a rezgések száma, melyet az ember észlelni képes. Ebben a terjedelemben ö is felfogta az ingereket. A többire nem reagált, nem érdekelték őt. Úgy gondolta, hogy az alsó és felső határon kívül eső ingerek a természet más élőlényeit „érintik. Számára főképpen az embernek volt jelentősége. Figyelemmel kísérte világukat, vizsgálgatta életmódjukat. Ha jól meggondolja, a városi emberekre egyáltalán nem panaszkodhat. Azok jók voltak. Az őszes, púpos úrnak, akit személygépkocsival vittek a munkahelyére, bizonyára magas beosztása volt. Észrevette, hogy akik magasan vannak, csak ritkán figyelnek oda az alacsonyabban levőkre. Az őszes úr nem ilyen volt. Ha néhanapján találkoztak, mindig volt hozzá szava, mint egykori utcabelijéhez vagy ismerőséhez. Még az is előfordult, hogy az úr az utcán megsimogatta őt. A mai napig érzi a keze illatát. Eledelt nem nagyon adott neki, de azért jó ember volt. Élelemről főképpen a gyerekek gondoskodtak, no meg a gazdasszonya, aki nagyon tetszett neki a kalapban, s akit fölöttébb imádott. A két gyerek társaságában mindig türelmetlenül várta az asszony érkezését. Az asszony a gyerekeknek mindig cukorkát hozott, akik titokban megosztották vele az édességet. Bizony, számos kutya megirigyelte az ő jó sorát. Mindenki rajongott érte a családban. Csak azt nem fogja megérteni sohasem, hogy miért tűnt el minden magyarázkodás nélkül a gazdasszonya. Hogy nem cselekedett helyesen, azt ó is meqérezte, ö, a kutya. A gazdája rendszertelenül járt haza, s a gyerekek, akik olyannyira kedvelték öt, elhidegültek tőle, durvák lettek hozzá. Szinte hihetetlen, milyen változás állt be az életében. Türelmetlenül várta a gyerekeket az iskolából. Éhezett, s néhány nap alatt bizony jócskán le is fogyott. Akadtak viszont olyan napok, amikor annyit raktak a táljába, mint egy egész családnak. De nem is az eledelről volt szó. A régi, boldog napok után áhítozott. Úgy határozott, helyére billenti a családi egyensúlyt. Tudott egyet-mást a háziasszony kihágásairól. Úgy döntött, hogy hűséges kutya módjára fog cselekedni. Két teljes héten át kutatott az asszony után. Az egyik félreeső negyedben bukkant rá, a város peremén. Kezében táska volt, s minden jel arra vallott, munkából jön. Nem szólt azonnal hozzá. Figyel- gette, szemlélgette. Az asszony megállt egy üzlet előtt, nézegette a kirakatot, majd ismét elindult a város irányába. A kutya óvatosan settenkedett a nyomában. Csak akkor előzte meg az asszonyt, amikor az egy idegen ház előtt állt meg. Álltak egymással szemben, a kutya és az ember. Nem tudni, meddig néztek egymásra. Talán csak egy pillanatig de az is lehet, hogy hosszú ideig. A kölcsönös szemlélődés azzal végződött, hogy a gazdasszonya hazaküldte öt. A nő hangját ismerős ingerként fogta fel, amelyet nem lehet elfelejteni és elárulni. Tudta, ez a hang kötelezi ót. Megcsóválta a farkát, s tovább álldogált az idegen ház kapuja előtt. Csupán később jött rá arra, hogy nem cselekedett okosan. Mintha váratlanul puskából lőttek volna rá. Azonnal tűnj el! A hűségért nem ezt várta. Elugrott. További hiba. Egy gáláns férfi azt gondolta, hogy ő - a kutya - bántalmazni akarja az asszonyt Hangos kiáltásokkal a nyomába is eredt, mintha a saját feleségét védelmezné. Mit tehetett ilyen helyzetben? Elfutott, otthagyva az embereket, sajátságos emberi tudatlanságukban. Egész délután a város utcáit rótta. Este elégedetlenül tért haza. A háziúr még nem volt otthon. A gyerekek bőven raktak a táljába, de az eledel nem ízlett neki. Amióta a gazdasszony elment, minden nagyon ízetlen volt. De sebaj! Ö teljesíti a kötelességeit. Jó kutyához illően, hogy a házba senki be ne jusson, az ajtó előtt elterülve várakozott a gazdájára. Ilymódon próbálta meggyőzni a ház urát, hogy ö igenis hozzájuk tartozik. Szeretni a ház népét, nem árulja el őket semmilyen körülmények között. És újfent hibát követett el. Türelmesen várakozott, érdeklődve figyelte az autók zaját. A háziúr gépkocsijának búgására összpontosított. Félóra múlva az autó megállt a ház előtt. Felismerte a motor hangját és még sok egyéb mozzanatot, amely a ház urának érkezését jellemezte. Ezekről a jelekről nagyon nehéz beszélni az embereknek. Még nem látott semmit, de biztos volt abban, hogy az autóból egy idegen nő is kiszállt. Az ajtók becsapódtak. A lépcsőkön megfontolt léptek toppantak. Nem értette, miről beszélget a két ember. Az idegen nő nem látszott számára feltűnőnek. Olyan benyomást keltett, mintha a legboldogabb nő lenne a világon. Amikor elébe toppant a két ember, hirtelen fölmordult. A női arcon harag és félelem jelent meg. Valamit odasúgott a ház urának. Tűnj el azonnal! Már másodszor kellett felfigyelnie a kellemetlen ingerre. Nem tűnsz el azonnal?! így viselkedett vele szemben az úr, akinek az ügyeit ezen a napon rendezni szerette volna. Nem engedelmeskedett neki. Higgadtan várta a fejleményeket. Mindenre el volt készülve. Ösztöneit monoton mozgással juttatta kifejezésre. Éles fogait a nőre vicsorította, amelyekkel készen állt a küzdelemre. A meglepődött háziúr egy ideig bámulta őt, majd szólt a nőnek, hogy nyugodtan lépje át a kutyát. Az asszony óvatosan surrant be egy idegen család életébe. A háziúr követte őt. A kutya a helyén maradt. (Ezopusz egyik meséjében azt fejtegeti, hogy a jó ember vagy kikerüli, vagy átlépi a kutyát, a rossz pedig belerúg. Állítólag ennek alapján különbözteti meg a kutya a jó embert a rossztól. Mivel kutya volt, eddig még egyetlenegy Ezopusz-mesét sem olvasott.) Őt ugyan átlépték, de úgy gondolkozott, hogy a két ember közül az egyik rosszabb a másiknál. Attól az estétől kezdve, amikor úgy határozott, az állatok törvényei szerint rendezi a családi problémákat, az események hirtelen felgyorsultak. Egyre gyakrabban futkostak kofferokkal, csomagokkal. Került egy zongora is, s éjfélig folyt a dáridózás. Az egyik szobában felriadt a kisebbik gyermek, és sírni kezdett. A kutya a zongora hangjára állandóan morgással válaszolt, amíg ki nem dobták őt az udvarra. Ott sem derült jókedvre. Nem tanult meg táncolni az új háziasszonyától. Hajnalba nyúló vonításai nem sokat változtattak a dolgokon, hiszen a kutya az ember szemében a legutolsó teremtmény. Neki legalábbis ilyen tapasztalatai voltak. Egy hónap múlva hozzáláttak a bútorok áthelyezéséhez, a következő hónapban pedig a gyerekek költöztek át egy másik szobába. A mulatozások tovább folytatódtak. A pénteki és szombati zene-tánc rendszeressé vált. A vasárnap már nem volt ünnepnap a kutya számára. SUSLA BÉLA fordítása JULO POLÁK rajza- Különleges spenót, gyertek emberek, még vám 9gy kevés! Nincs ehhez hasonló az egész országban, ezt a hercegovinál nap érlelte... A kiabáló, férfi mögött még öt hatalmas, megrakott láda sorakozik. Úgy tűnik, ha egyfolytában szedne belőle, akkor sem tudná eladni. És még- hogy másutt nincs ilyen! Nagyon sok asztalon zöldéit éppen ilyen spenót. Csakhogy mások nem tudnak olyan szépen beszélni: hogy különleges, hogy a hercegovinál nap érlelte, hogy ettől nőnek a gyerekek, erősödnek a férfiak, és szépülnek a nők. Hisznek neki, ezért nála mindig sokan várakoznak. Mosolyog a fáradt, töredezett hajú, nagy táskákat cipelő háziasszonyokra. Nála vásárolnak, mert szépen szól hozzájuk. A férjeik felkeltek, kényelmesen készülődtek a fürdőszobában, addig ők kávét főztek, aztán a férjek lassan megitták, miközben ők a gyerekeket ébresztették, készítették. A gyerekek általában nyűgösek voltak, az egyik nem akart tojást enni, a másik kiöntötte a tejet, aztán a könyveiket keresték, az ajtó előtt összeverekedtek, hogy melyiküké először a cipőkanál, aztán rohantak le a lépcsőn, már késtek így is az iskolából. A háziasz- szonyok gyorsan rendet csináltak, felvették a még jó állapotban levő tavalyelőtti kabátjaikat, és kosárral a karjukon harcba indultak az ebédre való megszerzéséért. És ez a harc éppen ennél a pultnál kezdődött. Megszárad a kenyér, siessen egy kicsit! És ha lehet, adja olcsóbban! A hercegovinál férfi tudja, hogy sikere van, ezért folytatja mondókáját.- Asszonyom, ez nem műtrágyával van beszórva, hanem valódival, a teheneinktől... Azok mérgek, ez pedig elsőosztályú áru. De jó ember vagyok, ezért olcsóbban adom. Közben új jelenségre lett figyelmes. Nem háziasszony, mert nem cipel semmit. Az ilyen vevő ritka. Elsősorban a kezéről látni, amely fehér, hosz- szú vékony ujjakkal, körmei, mint az érett gránátalmamag. Aztán meg a vörösróka bundájáról látni, amelyhez kitűnően illik az apró hullámokba rakott vöröses haj. A szemét nagy sötét szemüveg takarja, amely mögött a férfi zöld macskaszemet sejt. Minek neki ez a fű, gondolja. No de mindegy, jó lesz neki innen az aljából, fonnyadt semmilyen. Hisz van neki kidobni való pénze, látni a drága nyakékről, amelyet visel. Mást gondol és mást mond.- Jaj de szerencsés az, akinek ilyen szépség főz. Vannak, akiket az isten megsegít! A vörösbundás egy szót sem szól, oda sem néz. OLIVERA HUBELICS Nyújtja a pénzt, elveszi a zacskót, amelyben a fony- nyadt levelek lapulnak, és elindul. A hercegovinál férfi most veszi észre a magas sarkú puha csizmát, amelyet a betonasztaltól eddig nem láthatott.- Milyen szerencsés! - szaladt ki a száján akaratlanul és őszintén. Két idősebb asszony türelmetlenül toporog, az egyik oda is szól:- Nekem is egy kilót! A férfi felriad álmodozásából, és újrakezdi:- Adom, máris adom, nálam nincs várakozás... Mindent a kedves vevőért! De az asszony megérzi, hogy ez most nem az igazi. Ismeri őt, hisz hónapok óta minden szerdán ide jár egy kis spenótért, és egy kis jó szóért. Magában szidja a kikent-kifent nőt. Lám, az ilyen Tóthpál Gyula felvétele I rendes, kedves embert is elbolondítja, ránéz az arcára, lábára, és mindjárt más a férfi. De ha lemosakszik ez a nő, megfürdik, nincs rajta semmi néznivaló. Én bezzeg fiatal koromban nem bolondítottám idegen férfiakat! A vörösbundás nő ezalatt már messze jár. Rápillant a drága antilopcsizmájára, miközben fülében a férfi szavai csengenek: ,,Milyen szerencsés!“ Ó, istenem, ha tudná! Ha tudná, hogy nincs akinek ezt megfőzhetném. Volt egy férfi - de elment. Az első, az igazi, az egyetlen férfi. A többi mind átutazott az életemen, mint a kis állomásokon a vonat. Szükségük volt rám egy rövid ideig, de egyikük sem akart örökre. Nem akarták, hogy főzzek, hogy felvarrjam a leszakadt gombjaikat, hogy gyereket szüljek. Azért kellettem nekik, hogy mutogassanak, dísznek. Térdeltek előttem, és nagy érzésekről szerelemről beszéltek. Rövid idő múlván azonban elmentek, jóllakva a testemmel Otthagyták a kiürült parfümösüveget, a kézi táskát, amelyet valamelyik szolgálati napidíjból vettek, kedvenc zeneszerzőim hanglemezeit, selyemsálakat, átlátszó hálóingeket. Én meg egyre fáradtabb lettem, azt kívántam, hogy mindent elfelejtsek, és hogy megnyugodjak. Meg hogy valakinek ebédet, vacsorát főzzek, kivasalhassam az ingét... Ma azt mondtam: megyek a piacra, mint minden boldog asszony, aki bevásárol, és viszi a teli táskát, amely megrakva sajttal, zöldséggel, gyümölccsel. Ma én is asszony leszek. Legalábbis megpróbálom. Vásárolnak, eladnak. Egymásnak ütköznek, izzadnak, aprót kérnek - visszaadják az aprót, kidobják a rothadt árut... A nagytorkú hercegovinál ismét rákezdi:- Ettől a spenóttól a víz is vérré válik, vas ez, szüksége van rá mindenkinek! Elfelejtette a vörösbundás nőt, és elfelejtette ót is a nő, aki a harmadik utcában találkozott barátjával.- Szépségem, ma nem dolgozol?- Ma nem, ma háziasszony akarok lenni. Szükségem van egy kis nyugalomra.- Hagyd az egészet! Hisz körülöttünk úgyis minden kispolgári. Te mégiscsak más vagy! Gyere mutatok neked valami érdekeset. Az egyik közös barátunk új kiállítását. Ott vannak mind, megörülnek neked. A nő elnevette magát, majd megadóan bólintott. Belekarolt a barátjába, közben hanyag mozdulattal eldobta a zacskót. A csizmája alól kavics pattant ki. Az egyik ház falához dobva pedig ottmaradt a teletömött zacskó, elsöosztályú áruval, a hercegovinál spenóttal. MARKOVICS KATALIN fordítása
