Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-14 / 11. szám

ÚJ szú

3

1986. III. 14.

I

dőről időre planétánknak hol az egyik, hol meg a másik végén bukkannak elő jövendőmondók, akik meghirdetik, hogy hamarosan itt a világvége. Rendszerint mindenről kitünően tájékozottak, tudják az időpontot, még a hetet is, amikor a világvége a nyakunkba szakad, s arról is tudomásuk van, hogy milyen formában megy majd végbe ez az esemény, vízözön nyeli-e el az egész emberfajt, vagy eljegesedik a világ, netán a forróság perzseli halálra a civilizációt és abban leli dicstelen végét.

A mögöttünk maradó esztendőhöz is kapcsolódtak efféle jóslatok, mivel az emberek különleges jelentőséget szoktak tulajdonítani a kerek évszámoknak.

Ámde tanúi annak lehétünk, hogy a nap ugyanolyan jóakaratú hevességgel ontotta ránk sugarait, miként az idők kezdete óta, a folyók nem kezdtek visszafelé folyni, az eső sem esett állandóan, csak megszakításokkal, ahogy szokott, hol ömölve, hol meg szemerkélve, s ha érte is világunkat súlyos természeti csapás (például a nagyerejű földrengés Mexikóban), mindez nem volt újdonság az emberiség számára, hiszen fel vagyunk vértezve a nemzetközi együtt- munkálkodás tapasztalataival, így azután gyorsan és hatékonyan birkózunk meg a következményekkel.

Egyszóval, minden nagyszerű és nincs ok arra, hogy a félelem szorítsa össze a szívünket?

Félni talán valóban nem szükséges, de gondolkozni nem árt. Mert igenis fenyegeti veszedelem az emberiséget manapság, csak - miként mondani szokás - egészen máshonnét, nem a természeti, hanem másmilyen erők oldaláról.

Az 1870-es francia-porosz háborúban, melyet oly emlékezetes módon örökített meg Guy de Maupassant, a halálos áldozatok szinte kivétel nélkül katonák voltak, a halottak 97 százaléka a harctereken esett el. A polgári áldozatok száma három százalékot tett ki. Az első világháborúban már fele-fele az arány. A második világháborúban minden elesett katonára négy polgári áldozat jutott. A vietnami háborúban

minden tíz közül csupán egy ha akadt, aki szemrehányásokkal, sót fenyegetésekkel halmozta el öt. Érdemes elgondolkozni ezen. Vajon ez a parányi statisztika is nem azt tárja elibénk, hogy milyen a jónak és a gonosznak a valódi aránya a mai világban? Tényleg oly hihetetlenül nagy tábora volna a konfrontációnak az Egyesült Államokban? Tényleg olyan sokan volnának, akik nem hajlandók lemondani arról a csábító lehetőségről, hogy a katonai tábortüzek lángja fölött melengessék a kezeiket?

A burzsoá propaganda fáradhatatlanul azt hajtogatja, hogy a világot Moszkvából fenyegeti a veszély. Ha legalább annyi fáradságot vennének maguknak, hogy az objektivitás minimumát megőriznék, akkor tudhatnák, milyen folyamatok mennek végbe mostanság minálunk, a mi országunkban. Való igaz, hogy robbanások hangja hallható - a tömeg energiájának lángnyelvei csapnak föl a magasba. Így jellemezte az író azt az új viszonyt a munkához, amely óriási lendületet adott az ország alkotó erőinek. Az emberek öntudatosan, minden külső sugalmazástól mentesen jobban, termékenyebben akarnak dolgozni, hogy jobban élhessenek. Magától értetődik, hogy jobban élni mindenütt akarnak az emberek, erről senki sem mond le, de nekünk van egy óriási előnyünk, amely a szocializmus eszméjéből fakad: minden, amit mi megépítünk, megtermelünk és megtermesztünk, az összesség hasznát szolgálja, s mindenki a munkája szerint részesedik belőle, nem pedig a társadalomban elfoglalt helye, avagy bankbetétjének nagysága alapján. A mi társadalmunkban nincsen olyan ember, aki személyileg érdekelt lenne rakéták, ágyúk és tankok gyártásában. Ha mindebből csak ezt képesek volnának felfogni, akkor a mai világról alkotott képük valóságelemekkel telítődnék meg és hitelesebbé válnék.

A mi országunknak sok a tennivalója. A soron következő három ötéves tervidőszak idején az ipari potenciálnak annyival kell növekednie, mint amennyit a szovjethatalom születésétől számítva mostanáig hoztunk létre. Ez aztán az ütem

minden száz halott közül mindössze három volt a katona...

A háború megszűnt olyan csapás lenni, amely csak a katonákat érinti. Elmúltak, elszálltak azok az idők, amikor úgy jelentkezett a tragédia a falvakban, hogy egy-egy eltévedt ágyúgolyó letaglózott egy tehenet. A második világháborúban nem csupán a falvakra szakadt, és nem is efféle tragédia, hanem városok, sőt országok estek áldozatul egész lakosságukkal együtt. S hogy mit okozhat egy újabb háború, arról a negyven év előtti Hirosima alapján alkothatunk fogalmat magunknak. Természetesen csak megközelíthető fogalmat. Mert hiszen az azóta eltelt negyven év alatt inkább jobb célra irányuló konoksággal halmozták fel a haláltosztó potenciált, s az amerikai imperializmus jóvoltából az emberiség válogathat az atom, a hidrogén, a neutronbomba és a lézerfegyverek között. Sőt, a pusztítás képzeletvilága ma már kinőtte a földet is, számára már sártekénk, túl kicsi, neki már a kozmosz kell. A fantasztikus űrbéli gonosztevők, akik tegnap még csak a mozikedvelő fiatalságot derítették jókedvre, mára már fenyegető valósággá váltak.

S elment a kedvünk a nevetéstől.

Ámde a félelem - hadd ismétlem megint csak — rossz tanácsadó. A félelemtől remegő ember ugyanis nem tud kellően ellene szegülni a valóságos fenyegetésnek. Legfeljebb arra képes, hogy kizárólag a maga számára egyéni óvóhelyet építsen, ha van rá módja, vagy kiugorhat az ablakon, a végeredmény mindkét esetben egy és ugyanaz. Jól tudjuk, hogy az esztelenséggel csak a bölcsesség és a bátorság veheti fel a harcot. Vannak rá példák, gondoljunk csak az angliai Greenham Common asszonyaira, vagy azokra az amerikaiakra, akik egymás kezét fogva több kilométer hosszú élő láncot alkotva követelték a fegyverkezési hajsza beszüntetését. Példák, amelyeket nem egyhamar feled el az ember. S azok az európaiak, akik ismerik a Moszkvába vezető utakat? Az ő arcukon nincs nyoma a félelemnek, csakis az elhatározottságnak.

Az ember sokat tehet, ha tetteit a jóakarat, az igazságba vetett hit vezérli. Samantha Smith, ez az amerikai kislány, aki fittyet hányt a sötétség erőinek és emberi gyűlölködésnek, talán többet tett a béke és a népek közötti kölcsönös megértés érdekében, mint diplomaták és politikusdk tucatjai. Rövid, de tiszta élete példa rá, mit tehet egyszem élőlény, még ha kicsiny gyermek is, de egyben figyelmeztetés azoknak, akik strucc módjára homokba dugják a fejüket és bujkálva, biztos fedél alá rejtőzve akarják leélni életüket.

Úgy mondják, hogy amikor a kislány könyvben és tévéadásban beszámolt a Szovjetunióban tett útjáról, sok ezer levelet kapott honfitársaitól, krlenctizedük helyeselte elhatározását, és- tizenöt év alatt annyit tenni, mint az előző 68 esztendőben! Nem kis feladat, de a társadalom minőségileg új állapota csak ily módon teremthető meg.

Mi már belefáradunk abba, hogy a burzsoá „szakértők“ fejtegetéseit hallgassuk, miszerint „a szovjet gazdaság nem elég hatékony“, meg „a központi tervezés áll az útjában minden átalakításnak“ és más efféléket. Holott pontosan a tervezésnek és a termelő kollektívák kezdeményezőkedvének köszönhető, hogy 1981- 1984 között a társadalmi munka termelékenységének növekedése révén több mint 12 millió ember munkáját tudtuk megtakarítani.

Fölösleges arra emlékeztetni minket, hogy fejlődésünket mennyi nehézség kíséri, ezt mi mindenki másnál jobban tudjuk, s helyzetünket soha nem próbáltuk titkolni vagy megszépíteni, és ma sem tesszük. Hazánk hatalmas kiterjedésű, ám mezőgazdaságunk lehetőségei nem korlátlanok, ez a természet törvénye. Ennek ellenére már réges-régen nincs nálunk éhezés, s a táplálkozás átlagos kalóriatartalmát tekintve a világ legfejlettebb országainak a színvonalán állunk. De nem jutottunk el még ide az egy főre eső hús- és gyümölcsfogyasztásban. Viszont a hús az üzletekben felébe vagy harmadannyiba kerül, mint amennyi a megtermelésének a költsége, s az állam dotációként nagyobb összeget biztosít erre a célra, mint amennyit az ország védelmére költ (évi 20 milliárd rubelt), ami szintén az emberről való gondoskodás tanúbizonysága. Ez azonban csupán egyike az ország előtt álló problémáknak, s ezt a speciális élelmiszerprogram keretében kívánjuk megoldani.

De említhetünk példát más területről is. Szibériában határidő előtt teljesítettük a tervet: naponta egymilliárd köbméternyi földgázt termelünk ki. Ilyen ütemű fejlesztést egyszerűen még nem látott a világ. Ám ha tovább akarjuk növelni ezt az ütemet, a földgázipar dolgozóinak fent, északon olyan területeket kell megnyitniok, ahol örök fagy honol, s ahol a süppedékes tájon még a medve sem szívesen barangol. Ez sem köny- nyü feladat, de azért megbirkózunk vele.

Talán elég is a példákból, minden gondolkozó ember ennyiből is megérti, hogy az ilyen gigantikus népgazdasági teendőkkel elfoglalt ország még csak gondolni sem tud a háborúra. Ilyen terveket nem kovácsolunk és nem is kovácsolhatnánk.

Az ember azért teremtetett, hogy teremtsen. S hogy erre rendeltetett, azt már milliószor bebizonyította, például azzal, hogy kiépítette földünket és folyvást tökéletesíti életét. De pusztított is, mikor a logika ellenében cselekedett. Ám ha az emberek a józan értelmükre hallgatnak, megtehetnek minden jót, mert megvan hozzá az erejük.

APN

llllllllllllllllllllllllllllllllltlIIIIIIIINIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIllll

Következetesség

a kádermunkában

A közelmúltban megtartott pártgyűléseken és konferenciákon nagy figyelmet fordítottak a párt belső életének vizsgálatára. Mindez azt jelenti, hogy tagságunk, óvja, félti a párt egységét, a társadalom életében betöltött vezető szerepét.

A párt nem érvényesítheti vezető szerepét szakmailag tehetséges, politikailag és eszmeileg fejlett, elvhű, erkölcsileg szilárd és tekintélynek örvendő dolgozók rendszeres kiválasztása és sorainak ezekkel történő feltöltése nélkül. Nálunk a hatalmon levő munkásosztálynak és pártjának nemcsak joga, de kötelessége is, hogy politikailag befolyásolja, felülvizsgálja, állandóan ellenőrizze a vezető posztok betöltését, hiszen minden vezető funkció egyben a hatalom gyakorlása is, a politika képviseletének és végrehajtásának fontos láncszeme.

A vezetőkkel szemben támasztott és közismert, úgynevezett hármas követelmény a párt káderpolitikájának alapvető tétele, állandó eleme. A politikai alkalmasság, a szakmai hozzáértés és a vezetői rátermettség valóban egységes politikai kritérium, nélkülözhetetlen követelmény. Ha egy vezető esetében a fentiek közül bármelyik is hiányzik, azonnal meg lehet és meg kell állapítani az alkalmatlanságot, annak minden következményével együtt. E tekintetben nem szabad engedményeket tenni, mert az elvtelenséget jelent még akkor is, ha a humanizmus, az emberi méltóság tisztelete köntösében jelenik meg.

A munka stílusát, eszközeit nagymértékben meghatározza a vezetők politikai elkötelezettsége, amelyhez a magas fokú képzettség, az alkotó gondolkodás, a szervezőkészség éppúgy hozzátartozik, mint az emberekkel való figyelmes törődés és a személyes példamutatás. Tudatosítanunk kell, hogy a vezetők magatartása, cselekvése alapján nem pusztán egyik vagy másik hatalmi szervről alkotnak véleményt az emberek, hanem a párt és az állam politikájáról - magáról a szocializmusról is.

Sajnos, még mindig találkozunk a kádermunka lenini elveinek megsértésével. A káderpolitikában ott mutatkozik meg a szubjektivizmus, ahol személyes rokonszenv és összeköttetések alapján kerülnek bizonyos tisztségekbe a dolgozók, ahol a protekcionizmus uralkodik. Ilyen környezetben a bírálat és az önbírálat elsorvad, gyengül a kapcsolat a tömegekkel, s az eredmény: sikertelenségek sorozata a munkában, sót nem csak abban.

Nem egyedülállóak az olyan esetek sem, amikor az a dolgozó, akit a kollektíva, a környezete „jónak“ ismer:, gyökeresen megváltozik - és valakinél elég hozzá egy pici feljebb jutás a „ranglétrán“, kinevezés valamilyen funkcióba -, az emberekhez való viszonyulása érzéketlen, cinikus, goromba, kihívó és fölényes lesz.

Meggyőződésem, hogy napjainkban sem ártana egyes vezetőket

figyelmeztetni Klement Gottwald örökké aktuális gondolatára:

.....az

el

múlt hónapok azt mutatják, hogy egyes elvtársak különböző helyeken, ahová állították őket, elbizakodtak, hogy fejükbe szállt a dicsőség és hogy nem viselkedtek kommunista módra. A tömegek vezetésének alapvető módszere nem a diktátort közigazgatási nyomás, hanem a meggyőzés, a megnyerés... Sok elvtárs azt képzeli, senkire sem kell tekintettel lennie és hogy ott, ahová a párt állította, kiskirályosdit játszhat. Ez persze a legjobb út volna, hogy azt a tökét, amelyet összegyűjtöttünk, nagyon gyorsan elherdáljuk és elfecséreljük."

Egy régi közmondás szerint, ha meg akarsz valakit ismerni, adj hatalmat a kezébe. Kétségtelen: a hatalom, a funkció nagy próbatétele az emberi jellemnek.

Legyenek a pártszervek bátrabb kezdeményezői a példásan dolgozó vezetők anyagi és erkölcsi elismerésének, de következetesen bírálják is azokat, akik hibáznak, mulasztanak. Idejében kezdeményezzék az alkalmatlanná vált vezetők cseréjét, és e tekintetben ne nyújtsanak segédkezet sem a megalkuvásnak, sem az álhumanizmusnak. Ellenkező esetben különböző visszaélésekre, a szocialista tulajdon megkárosítására, a szocialista erkölcs durva megsértésére kerül sor. Sokkal határozottabban kell harcolnunk például az elterjedt „ajándékozási mánia“ ellen. Egyes vezetők különböző alkalmakból: születés-névnapra, vagy egyéb évfordulók „tiszteletére“ bőkezűen adakoznak a feljebbvalóiknak - persze nem a saját zsebükből. A kispolgári csökevények és az élősködés olyan táptalaj, amely bomlasztja a szocialista életmódot. Ezért szigorúan, lenini módon véget kell vetni minden visszaélésnek.

A vezetők közül csak annak lehet tekintélye, annak van erkölcsi alapja követelményeket támasztani a beosztottakkal szemben, aki elsősorban önmagával szemben igényes, aki úgy dolgozik és ól, hogy a környezetében levők igyekeznek hozzá hasonulni. A vezető személye, munkája döntő hatással van a környezetében dolgozókra. A becsület, az adott szó hitele, a bizalom, a szerénység, a türelmes- ség, a megbízhatóság, az igazságosság, a felelősség, a tisztelet, a tapintat stb. a vezető dolgozó legfőbb erényei.

Mindezek a kölcsönösséget is feltételezik. A szocialista erkölcs egyik követelménye ugyanis, hogy úgy bánj embertársaiddal, ahogyan szeretnéd vagy elvárod, hogy mások bánjanak veled. Csak úgy várhatom el, hogy mások tiszteljenek, ha én is tisztelek másokat, és csak akkor tisztelhetem önmagamat, ha mások is tisztelnek. Különösen fontos, hogy ne engedjük érvényesülni az olcsón szerzett népszerűséget. A pártszervezeteknek nemcsak szabad, de kötelességük is pártfogolniuk az arra érdemes vezetőt, de nem engedhetnek teret az önreklámozóknak, a felelőtlen, mohó szerencsevadászoknak.

A vezetőváltás nem öncélú intézkedés. A hangsúly a folytonosságon van. A tapasztaltság és a fiatalos lendület ötvözete a kívánatos. Gorbacsov elvtárs, az SZKP KB főtitkára Leningrádban igen határozottan beszélt arról, hogy „mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, de ha bebizonyosodik, hogy nem képes változtatni, mi több, fékezi a problémák megoldását, nem tarthatjuk szem előtt egyetlen ember érdekeit; nekünk az egész társadalomét kell érvényesítenünk“.

Hogy a munkastílus bizonyos idejétmúlt jelenségei végképp eltűnjenek, annak számos feltétele van. Ezek közé soroljuk a megfelelő időben végrehajtott kádercseréket is. Nem jó az, ha egy vezető túlzottan sokáig ül ugyanabban a székben. Egy idő után feltétlenül úrrá lesz rajta a rutin. Ezt megelőzendő, helyes bizonyos idő után más, az illető képzettségének megfelelő munkakörbe átirányítani, ahol a korábban szerzett tapasztalatait más körülmények között hasznosíthatja.

A CSKP XVI. kongresszusa nem hagyott kétséget afelől, hogy továbbhaladásunk egyik legfontosabb záloga a vezetők jobb munkája, példamutató magatartása. A dinamikusabb káderpolitika céljából olyan vezetőket keresni, akiket nem egyszerűen a végrehajtás képessége, hanem a nagyobb szakmai hozzáértés, kezdeményezőkészség, az új iránti fogékonyság, felelősségvállalás jellemez.

Dr. PAULICKY PÉTER A Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Járási Politikai Nevelés

Házának munkatársa

mii mm n

M EMBER í