Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-28 / 9. szám
ÚJ szú 15 1986.11.28. LÁTOGATÁS BELORUSSZIÁBAN Egy riportsorozatot illene az elején kezdeni, s hogy mégis annak a látogatásnak a krónikája jutott e hasábokra, amelyikre utunk felén került sor, annak van - volt egy előnye. Addigra már aránylag sokat megtudtunk ennek a köztársaságnak a megpróbáltatásairól, így aztán bizonyos dolgokban volt némi jártasságunk. Korábban ugyanis fogadott - még Moszkvában - az APN hírügynökség igazgatóhelyettese, a Belorusz SZSZK Legfelsőbb Tanácsának alelnöke, meglátogattunk több üzemet, gyárat, s így meggyőződhettünk arról, hogy a legtöbbet szenvedett szovjet köztársaság lépten-nyomon cáfolja az egykori brit miniszterelnök Winston Churchill állítását, aki egykoron kijelentette: ,,Oroszország ötven évig nem áll talpra a háború után, de Belorussziának erre száz év sem lesz elég..." Hogy Churchill mire gondolt akkor, amikor ezt a kijelentést tette, arra nehéz volna pontosan válaszolni, azt azonban alighanem tudta, hogy az ország lakosságának egynegyede életét vesztette. így aztán számunkra nem volt már meglepő, amikor a Bratislava nagyságú Gomel városának tőszomszédságában fekvő Pokalju- bicsi község Lenin nevét viselő kolhozába indultunk, hogy a faluban - mint minden belorusz faluban - legalább két emlékművet is találunk. Az egyiket a falu felszabadítóinak tiszteletére állították, a másikat meg azok emlékére, akik 1941 júniusának végén, a nyári munkák idején kapták kézhez behívójukat. Azt is megszokhattuk, hogy az emlékművek közelében általában mindenütt van virágüzlet vagy kioszk, így a kegyeletét leróni szándékozó könnyen hozzájut néhány szál virághoz. Mi is ezt tettük, miután Serman Feliksz Iszakoviccsal, a kolhoz párttitkárával a gazdaság székházának előterében kezet ráztunk. Hosszú volt a névsor az emlékművön, hiszen összesen félezer katona esett el a falu felszabadításáért vívott harcokban, s hosszú a névsora azoknak is, akik a faluból bevonultak és nem tértek vissza. Miután a rövid, néma tiszteletadás után helyet foglaltunk Vitalij Ignatyevics Zseleznyák, a kolhozelnök irodájában, a háború nyomát bicegő járásával felidéző elnök röviden tájékoztatott a közös gazdaságról. Elmondta, hogy a mintegy háromezer hektáron gazdálkodó üzem tipikusan városszéli kolhoz. Ez azt jelenti, hogy elsősorban piacra termelnek. Tej, hús, tojás, zöldség és gyümölcs - ez a legfontosabb „tétel“ a gazdag áruskálán. A két és félezres állatállomány tehenészetének dolgozói átlagban négyezer liter tejet fejtek egy tehéntől, s a tejeladás ötéves tervét már május elején teljesítették. A húseladásban még korábban, márciusban célba ért a közös gazdaság, és októberben már a múlt esztendő terve után is pontot tehettek. Méghozzá úgy, hogy közben 3400 tonna tejet, 280 tonna húst is eladtak terven felül, s a 4,8 tonnás átlagos hektáronkénti gabonahozam sem kevés az ott eddig szokásos Halászok a befagyott tavon. Ha a jégen léket fúrnak, már csak türelem kell... (A szerző felvétele) mútrágyafelhasználás mellett. Igaz, ebben az ötéves tervidőszakban az utóbbi átlagát 5,1 tonnányira kell emelniük, s a tejtermelésben pedig a 4,5 ezer liter lesz a tervben egy tehénre előírva. Mindezt elsősorban a legjobb gabonafajták vetésével és a műtrágyák alkalmazásával akarják elérni, valamint az eddiginél jobb munkaszervezéssel. S itt jött szóba az egyes szomszédos közös gazdaságok közötti együttműködés javítása is, elsősorban a meglevő géppark jobb kihasználásával. Amikor az elnök a gazdasági mutatók rövid ismertetése után átadta a szót a párttitkárnak, ő azonnal hangsúlyozta, hogy a kolhoztagok szociális helyzetének javítása sem kevésbé fontos, bár ezen a téren az élenjárók között vannak a köztársaság eme délkeleti részében. A 3 ezer hektáros kolhozban összesen 360-an dolgoznak, közülük minden harmadik harminc évesnél fiatalabb. S annak ellenére, hogy a munkaképes lakosság túlnyomó többsége Goméiban dolgozik, az eddigi szociális intézkedések javára írható, hogy a község fiataljai szívesen lépnek be a kolhoztagok sorába, még ha a mezőgazdasági munkát gyakran elég zord időjárási viszonyok között is végzik. Igaz, az idei tél - addig legalábbis - nem volt túl mostoha, és bár csak december közepét írtak akkor, nyugodtan felállíthatták a fenyőfát a falu kultúrházában az új év köszöntésére. Néhány érdekes, a szociális gondoskodást jellemző adatot igyekeztünk följegyezni. Például a faluban addig is a kolhoz biztosította a lakosság számára a tüzelőt, és a háztartásokban éppen a múlt esztendőben tértek át a propán- bután gázpalackokról a földgázra. A gázvezeték faluba betérő ágáért a kolhoz 150 ezer rubelt fizetett. Ingyenes minden gyógykezelés és üdülés, sőt, az utazás költségeit is a közös kasszájából fizetik. A kolhoztagok gyerekei ingyen járnak óvodába, amelynek költsége amúgy sem nagy - 12 rubel havonta - s az élelmezés terhe a kolhozé. Érdekesség, hogy a háztáji gazdaságok fejlesztését többféleképpen is támogatják. Amit a kolhoztagok megtermelnek, eladhatják, s a kolhoz is megveszi értékesítésre és többet fizet érte, mintha a kereskedelmi hálózatban akarnák értékesíteni. Ily módon a kolhoz tavaly például csaknem 40 tonna almát vásárolt fel a tagoktól. Jelentős mennyiségű tejet, húst, zöldséget, ezen kívül egyéb gyümölcsöt, például sok málnát vásárolt fel és adott el a kolhoz a gomeli piacon. Általában a baromfit és a tojást, a gyürtiölcsöt, a zöldséget, a kolhoztagok saját részükre a háztájiban megtermelik, de ha nem, úgy a kolhozban olcsóbban jutnak hozzá. Számottevő a kolhoztagoknak nyújtott segítség a lakásgondok enyhítésére. A tagság körülbelül 40 százaléka lakik a kolhoz által épített egy-, két-, háromszobás lakásokban. Alekszandr Poljakov háromszobás lakása a szokatlan időpontban - délelőtt — sem volt üres. Zinajda Nyikolajevna a nagymama szerepkörét végezte nagy odaadással, mert unokája, Mása éppen lábadozott, ezért nem volt az óvodában. A tágas lakás takaros berendezése jó ízlésre vallott. Sőt, nemcsak arra. A faliszó- nyegek, színes tévé, hifi lemezjátszó a házigazda igényeiről és lehetőségeiről egyaránt árulkodott. Tehát a falu és a kolhoz élete szorosan összefonódik, mégha a lakosok jelentős részének nem jelent ugyanakkor munkalehetőséget is. De ma már így természetes. Másképp volt ez a múltban, amelyről a falu múzeumának tárgyai tanúskodnak. A múzeum előtt egy aknavető, meg egy eke - így együtt jelkép is. Az ajtó mögött - már belülről - egy IL-2-es vadászrepülőgép motorja. Pontosabban ami megmaradt belőle és magából a gépből. Pilótája, Zakabluk és a rádiós Sztyepanov bennégtek a lelőtt gépben. A falu történetét az emberek használati tárgyai jellemzik, majd beljebb ismét a legújabb korból, s minden idők legszörnyűbb háborújából való tárgyak, képek, fegyverek. Még ma is gyakran előfordul, hogy az eke nyomán itt-ott kifordult a földből egy-egy ágyúgolyó. A tablóról neveket jegyzek föl: Kovátjova, Vaszilkova, Ko- zirev, Sabko, Golej, Polej, Djubin, Szeverinov, Kuzukov... Valamennyien itt laktak a faluban. A háborút azonban ők sem élték túl. Mint ahogy minden negyedik belorusz férfi, nő, gyerek sem... Szombat délelőtt lévén nincs túl nagy mozgás a faluban, bár aznap két házasságkötést is elöjegyeztettek a tanácsházán. Viszont a falu végén, az úttól kissé távolabb sok embert láttunk befelé jövet, kérdezzük is, mi lehet az oka.- Merről? Jobbról?! - kérdi a párttitkár. - Ha igen, akkor azok a mi dolgozóink voltak. Bizonyára halásznak a tavon.- Ilyenkor...?! - nézünk össze hitetlenkedve. Mínusz tíz fokot mutat a hőmérő higanyszála.- Miért ne? - kérdez vissza a párttitkár. - Csak léket kell fúrni a vagy húsz centis jégen. Akinek van türelme, halat vacsorázhat. Kis idő múltán mi is a jégen toporgunk, s csodáljuk a halászó kolhoztagokat türelmükért, meg hogy ilyen jól bírják a hideget. Sok kisgyerek is ott kuporgott a szánkókon, jobb hiján a jégen csúszkáltak rajtuk, minthogy a belorusz tél az idén december közepén nem azt a „képet“ mutatta, amilyet a közép-európai ember elképzel. Hó ugyanis nem volt. MÉSZÁROS JÁNOS T íz évvel ezelőtt, pontosan 1976. február 27-én kiáltották ki a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, de a berber és arab eredetű, 20 etnikai csoportból álló nyu- gat-szaharai nép még mindig folytatja függetlenségi háborúját. Az el-elfele- dett sivatagi háború először a spanyol gyarmatosítók, majd a marokkói és mauritániai egységek ellen folyt; ma már csak Hasszán király katonái állnak a frontvonal túlsó oldalán. De ki van az innenső oldalon? Alig tudunk valamit a már évtizedek óta szívósan harcoló szaharaiakról. Valójában még az is kérdéses, hány főből áll ez a szabadságszeretö nép. Marokkó szerint jó, ha 80 ezren vannak, az ENSZ 125 ezerre becsüli számukat, s ebből 110 ezer háborús menekült Algériában menekülttáborokban él. A Polisario Front, a felszabadítási harc vezetője viszont 740 ezer Szaharáit tart nyilván 286 ezer négyzetkilométeres területen, míg más források NYUGAT-SZAHARA Ki megy be az ajtón? • A szaggatott vonal jelzi a marokkói és mauritániai eredeti megszállási zóna közti határt csak 266 ezer négyzetkilométerben adják meg az egykori Spanyol-Sza- hara területét. MADRID SZEREPE Az ENSZ számtalanszor felszólította Spanyolországot, haladéktalanul tegyen meg minden szükséges intézkedést az 1884 óta megszállva tartott terület dekolonizálására, de majd egy évtizeden keresztül süket fülekre talált Madridban. A spanyol kormány csak 1974 őszén jelentette be, hogy népszavazást óhajt tartani Nyugat- Szaharában az önrendelkezésről. Ekkor Marokkó és Mauritánia - történelmi, földrajzi és etnikai okokra hivatkozva - egyaránt bejelentette igényét a területre. Az ügy a hágai nemzetközi bíróság elé került, amely 1975 októberében kimondta: mindkét ország igénye megalapozatlan. Lényegében csakjiéhány nappal később, november 14-én Madridban aláírták a háromoldalú megállapodást, mely szerint Spanyolország, Marokkó és Mauritánia „ideiglenes kormányzása" alá adja át Nyugat-Szaharát. A beígért népszavazásról a Polisarión kívül ekkor már senki sem akart tudni. Nagyon jól tudták ugyanis azt, hogy a területen rendkívül gazdag foszfátlelöhelyek vannak, továbbá kőolaj, urán, vas- és rézérc, higany stb. található. A szaharaiaknak ez a kiárusítása volt talán a már minden eresztékében recsegö-ropogó Franco-diktatúra utolsó piszkos húzása, amellyel hosz- szú időre - mindmáig — elodázta a kérdés kielégítő megoldását, az ENSZ-határozatok teljesítését. A mauritániai rendszerváltásnak köszönhetően 1979 augusztusában megszülethetett a megállapodás a Polisarióval, miszerint Mauritánia lemondott területi igényeiről, kivonta egységeit Nyugat-Szaharából és a konfliktust illetően kinyilvánította semlegességét. A marokkói uralkodó nem habozott sokáig, csapatai napokon belül elfoglalták a mauritániaiak kiürített állásait. LÁTHATATLAN KÖZTÁRSASÁG Marokkó valójában csak a vitatott terület tízszázaléknyi, ám legértékesebb részét birtokolja: itt vannak a már működő foszfátbányák. A „hasznos háromszöget“ nyugatról az óceán, északról Marokkó, délröl- keletról az ún. Hasszán erődítményvonal határolja, amelyet Rabat igyekszik állandóan előbbre tolni, egyre újabb állásokat épít ki. A nyugat- szaharai-algériai határ elérése a cél, hogy elvágja a szaharaiakat Algériától, amely kezdettől fogva hatékonyan támogatja a Polisario harcát. Sokba kerül Marokkónak ez a háború, felemészti az állami költségvetés jelentős részét, az uralkodó mégis szorgalmasan, szítja, szitja a nacionalizmust, amely erősíti pozícióját. Ezt tartja fontosnak, s nem a súlyos gazdasági problémák megoldását, bár a munkaképes lakosság felének nincs állása és az államadósság is immár több mint 12 milliárd dollár. Mégis egyre újabb kölcsönöket vesz fel, egyre keményebb feltételek mellett, mert kell a pénz a háborúra - és ezzel az ördögi kör bezárul. A harciasságából és lelkesedéséből egyre többet veszítő marokkói csapatokkal szemben a Polisario rendkívül mozgékony, kis létszámú, viszonylag jól felszerelt egységei állnak, amelyek a váratlan támadások taktikáját művelik nagyon magas szinten. A rajtaütések után villámgyorsan eltűnnek a sivatagban, gya- Korlatilag nem adnak lehetőséget a válaszcsapásra, s így - a marokkóiakkal ellentétben — veszteségeik is alacsonyak. Ezt a harcmodort csak magasfokú szervezettséggel lehet sikeresen folytatni hosszabb időn át, s a Polisarióról valóban elmondható, hogy jól szervezett. A köztársaságnak nincsenek kormányépületei, a felszabadítási frontnak sincs székháza, mégis hatékonyan irányítják, szervezik a harcot, a polgári lakosság életét, ellátását. A köztársaság legfelsőbb szerve a Forradalmi Parancsnoki Tanács, melynek összetétele megegyezik a Polisario 9-tagú végrehajtó bizottságának összetételével. A tanács élén a Polisario főtitkára, végrehajtó bizottságának elnöke, Mohammed Abdel Aziz áll, aki egyben a SZADK elnöke is. A front végrehajtó bizottsága nevezi ki a kormány tagjait. A legfelső törvényhozó testület a nemzeti tanács, melynek 21 tagját a Polisario nevezi ki, 20 tagját a lakosság választja. A sivatagi táborokban és a kevés oázisban szervezetten, katonás rendben zajlik az élet. Működnek az iskolák, a kórházak, az ellátás szerény, de nincsenek éhezők, nincsenek rongyosok - mint mondjuk Marokkóban. A MAGHREB MEGMOZDUL A Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot 62 ország ismerte már ei, ezek több mint fele afrikai állam. A köztársaság immár második éve rendes tagja az Afrikai Egységszervezetnek is. Tagságát éles viták előzték meg, melyek során többször fenyegetett az a veszély, hogy szakadás következik be az AESZ-ben. Végül is alulmaradtak a Marokkó mellett kiálló, az USA által is ilyen álláspontra ösztönzött országok. Nyugat-Szahara megkapta az őt megillető helyet a regionális szervezetben, amelyből viszont Marokkó - egyet nem értése jeléiül - kilépett. Az Afrikai Egységszervezeten belüli viták kiéleződésével gyakorlatilag egyidőben felélénkült a nyugati arab országok (Maghreb) közti mozgás. A nyitás 1983 februárjában volt, ekkor találkozott a marokkói király és az algériai elnök. Ez a találkozó élesztette fel a „nagy arab Maghreb“ létrehozásának gondolatát. Az elképzelés nem új, de eddig az öt országnak - Marokkó, Mauritánia, Algéria, Tunézia, Líbia - még egyszer sem sikerült ilyen közel kerülnie egymáshoz, mint az utóbbi két-három évben. A nagy álom megvalósítását ezúttal éppen a feltűnt hatodik iránt eltérő viszony akadályozza. Sadli Bendzsedid algériai elnök tavaly márciusban — az akkor már sokadik algériai-marokkói véleménycsere után a nyugat-szaha- rai helyzetről - kijelentette, hogy „nyitva kell hagyni az ajtót a párbeszéd előtt". Továbbra is szorgalmazza egy maghrebi csúcstalálkozó megrendezését azzal a feltétellel, hogy azon a nyugat-szaharai nép képviselői is részt vehetnek. Hasonló az álláspontja a Polisarió- nak és a másik négy országnak is. Marokkó azonban, bár elsőként kellene átlépnie a küszöbön, változatlanul ragaszkodik - és bízik - a fegyveres megoldásban. így szeretné bezárni azt az ajtót és eldobni a kulcsát. GÖRFÖL ZSUZSA OÉHffiE fi] VÁRÓI lEircnrp u^llEWuM
