Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-28 / 9. szám

állapodott meg. A fej ét oldalán egy-egy gyer- ett és a fények játékánál int, hogy mosolyog. De olyát mintha az álla alatt an megkötött nagy zöld nintás kendő akadá- volna. Fehér, hosszú uj- i a mellén feküdt össze- Iva. iki megszólalt mellette, m, elkéstél, egy napot nellette álló fehér hajú majd a lemezjátszót tar­ló faládára nézett, és ek- ette meg, hogy nem egy hanem negyven évet ovics Katalin fordítása ámultak rá mind a ketten. n londta bosszúsan az ér- i legyen sötét. zentjánosbogárkát. igyik távoli rokon - egy újtottan állt a gyászolók Jolta -, még élhetett vol­tást vetett egy burgonya - i átallott a sírnál diskurál- nikor kialudt a fény! Ivan Skála Egy málladozó falra néztél az ablakból egész ifjúságodon át, melyről csodaszép képeket készített fantáziád. Olyan volt ez, mint egy Csajkovszkij-koncertben a hegedűk menekülése a végső gyönyörűségbe: az évek során egyre kevésbé hasonlított a valósághoz, mert a szegények ege csodaképpen a fantázia kenyérmezeje fölött magaslik éppen, fgy csipegettél lopva s kevesenként a megálmodott élet nagy költői kenyeréből. Egy málladozó falra néztél egész ifjúságodon át. Felidézed mindmáig ezt a csodás vásznat, melyen szivárványos álmok szövik át a hétköznapok ködszürke porát. Átmész a régi napokon, mint ismerős templomtereken, melyeket az évek során feltörtek a robotos élet terheit vivő fuvarosszekerek. S a csillogó lószerszámok csengése nem fojtja el a súlyos, makacs lépteket. Átmész a régi napokon, mint fényképész, ki hirtelen eltűnik a sötét lepel alatt, s önmagát hallja szólni: Vigyázat, repül a madárka. De mindig csak egy varjúsereg szállt ki, nem volt sehol a vágyott, ezerszínű kolibrimadár. így járunk a remény ezüst sugarain, mint kötéltáncosok, s a boldogság mindig előttünk lépdel könnyű lábakon, fényes pikkelyekkel kivarrt csillogó ruhában, de pár lépéssel mindig megelőzve minket. Szinte már kézzel eléred, látod a vidéki, lizolszagú kuglizót s már-már úgy tűnik neked, most egyszerre mind a kilenc bábut levered, hogy itt van a pillanat, mint a törökmézbe sütött mandula, hogy hamarosan felragyog, mint a sárgaréz nap a borbélyüzlet homlokán. De aztán látod, mily úttalan utakon botorkál az élet, mintha egyre körbe járna, mintha a bizonytalanság táncparkettján egyre. De aztán látod, a titkosírás fasora a végtelen hetek behavazott negyedein át vezet s eltűnik az ürességben megfejtetlenül. De aztán egy szürke, drótozott ablakú autóbuszt látsz, zsúfolásig tömve néma sztrájktörőkkel, papa az ablaknál ül, hirdetéseket olvas s nézi a levélhordókát, naponta kétszer nyakába tekeri sálját és sztrájkügyeletre siet. Az egész világ a mama áldást osztó krumplisfazeka köp forog, amelynek egyre gyakrabban csak lepattogzott fenekét látjuk. A kakas felborzolt tollában újra és újra megjön a tavasz. Mint gyarapodó éveid füvét a kislibák zöld ürüléke, úgy éleszti újjá csodálatos felfedezéseid, amelyeket elfeledtél felseperni az elmúlt őszön. A tavasznak egyre tüzelőbbek a színei, s a városszéli kis tér rongylabdája mind gyakrabban földgolyóvá válik a kezedben, fantáziád távoli földrészek körvonalait rajzolja rája s benépesíti szivárványszínű madarakkal, csodálatos illatú növényburjánzással; kötélhágcsón belépsz Verne léghajójába, s odalent pereg a tájak színes filmje s az egész föld a tiéd, mint lábadnál az a rongylabda. (gy járunk a remény ezüst sugarain. De aztán látod a múló napokat, mint keringő korcsolyapálya romantikus kaleidoszkópját, amelynek színe és alakja örökké változik, de értelmet soha nem nyer. Mindez csupán ismétlődő forgás sehonnan sehova, egybefűzve növekvő fáradtsággal és szétfolyva a kora szürkületben. Az élet hátsó kocsiperonján örökre s a tekintet a féklámpán egyre. A vráovicei szükségmunka lapátjainak csengő csapásai között a legények szemérmes mosolya, kiknek az előváros vásári lövöldéjében megcsodáltad szerencséjüket. A söntésben, melynek padjáról a remény mindig oly keservesen kelt fel, hogy nem érdemelte ki a reqruta-bokrétát. ahol a tálcán mindenegy vonás egy csillagot jelentett a jókedv vakmerő rangjelzésén, ahonnan a sokszólamú, férfias virtuskodás hangja a Sziriusz nevű zöld csillagig szállt egészen, abban a söntésben az utolsó poharat már senki nem itta ki, megdermedt a kéz a szájhoz vezető út felén. A sokszólamú férfihang még lámpalázasan felerősödött, hogy szétfolyjon a vaskos virradat nagy cikóriás kávésbögréjében. Mi lehet szomorúbb az ölbe tett férfikéznél?! És kötéltáncosként járunk mégis a remény ezüst sugarain, s a maradék csipetnyi lisztet a kelő kovászra szórjuk. És ez volt ifjúságod láthatára. Így volt? Igen, így volt: vakmerőség, kétségek, vakmerőség, kétségek, akár a falióra, amelyből hetente csak egyszer bújik elő a kakukk, hogy megszámlálja gyér örömeid. (gy volt? Igen, így volt: az összeszorított fogak mögött visszatartott zokogás, az összeszorított fogak mögött a túlcsurduló ének, a harag, a dac s a remény dühkitörései. Most végre ez a darab föld a miénk. De a sérelmek s küzdelmek mennyi évén kell még általmennünk, amíg az egész föld a miénk lesz, akár az a varázslatos, agyonrugdalt rongylabda! Egyre gyakrabban megidézem azt a hajdani forró vásznat, egyre gyakrabban látom a sáros falusi utakat s a városszéli majort, egyre gyakrabban látom azt a néhány dacos főt, akik szájtól adják a gyorsan elégő, olcsó cigarettát, a lezárt pillák mögött az eljövendő igazságos világ vízióját, a víziót, mely megégetett engem szépségével, egyre gyakrabban feltúrom az emlékek tűzhelyét s megidézem a rég elhamvadt dolgokat, hogy életadó, eljövendő lángot lobbantsak belőlük. Amint fogaival a fűrész megszámolja a fák évgyűrűit, egyre gyakrabban számlálom meg én is életem évgyűrűit, hogy megtelítsék a hegedűk zengő fáját a cáfolhatatlan emberi reménnyel. KULCSÁR FERENC fordítása ;írba :aki- sem ísak i hu­lállí­Na­Elő­Ini. lidő- lelte le­sreg rtan I ki­irtó- ab- öté- -gett zü It— úlva izé­tzólt tara írjük >nó­gött ns- Itt, szemben - felelte Lonyka.- De úgysincs értelme...- Hogy hogy nincs értelme? - szólt erélyesen Mihajlo. - Ha ö olyan sokat tud, akkor mondja el nekünk is. Aztán majd kitalálunk valamit, majd eldönt­jük, hogy mit tegyünk. Lonyka megigazította a haját, só­hajtott egyet, aztán elindult a szem­ben magasló házhoz. A kiskapunál megállt, előre engedte Mihajlot, ö kint maradt a kerítésnél. Mihajlo mit sem törődött a kutyákkal, elért a pitvarig és eltűnt a hangosan nyikorgó ajtó mö­gött. Kopogás nélkül lépett a szobába és mindjárt meglátta a díványon heverő vézna, barnaképű házigazdát.- Szép jó napot! - köszöntötte őt.- Nem tudom, hogy szólítsalak.- Miről van szó? - emelkedett fel kelletlenül az agronómus. - Bizonyá­ra rossz helyen jár...- Jó helyen járok én - bizonygatta Mihajlo. - Te, ugye, itt a szovhozban a termelést irányítod? Nem csoda, hogy a földeken is terjednek a hírek. Én is éppen jókor csöppentem ide hozzátok.- Hogy hogy jókor? - nem értette, még mindig az agronómus.- Hát csak úgy - lépett közelebb fenyegetően Mihajlo. - Hol is láttad őket?- Kiket? - húzódott össze riadtan amaz.- A húgomat - folytatta Mihajlo és mutatott a szemben lévő ház felé.- Vagy csak pletyka? Három gyere­kük van, te meg szét akarod verni a családjukat?!- Várj csak, várj! - szakította gyor­san félbe az agronómus. - Én nem mondtam róla senkinek egy rossz szót sem. Mihajlo belenézett az ijedten ugráló apró szemekbe, aztán érezte, hogy a mellét forróság önti el. Hatalmas kezével elkapta az agronómus ingét, úgy, hogy minden gombja a földre hullott, és magához húzta őt.- Nekem te itt ne kertelj! - mondta Mihajlo fojtott hangon. - Volt köztük valami, vagy nem volt?- Én... én azt csak úgy... csak úgy mpndtam - vallotta be az agronómus.- Csak úgy kitaláltam, ő meg elhitte.- Ide nézz! - fenyegette őt Mihajlo.- Próbálj szólni még egy szót, majd megtudod... Ha én még egyszer eljö­vök, megszámolom a legapróbb csontjaidat is. Az agronómus bizonyára nem volt felkészülve ilyen látogatásra, csak szomorúan lehajtotta a fejét. Mihajlo még állt mellette egy darabig, de már nem szólt egy szót sem, megfordult és kiment. Kereste Lonykát, de mivel sehol sem látta őt, bement a házába.- Na, mit mondtam - szólt büsz­kén, amikor észrevette sógorát a sa­rokban. - Csak fölöslegesen idebo- londítottatok...- Letagadta? - háborodott föl Lonyka.- Csak szórakozni akart - magya­rázta Mihajlo. - Hogy csak rátok akart ijeszteni, azt mondta... Ti meg mi mindennel vádoljátok egymást...- Ez aztán egy férj! - szólalt meg sértődötten az asszony. - összecső- dít mindenkit, mintha tűz ütött volna ki...- Na jó - vágott a szavába a legfia­talabb bátyja -, de most már mit tegyünk? Most meg már ezen fogtok összeveszni?- összeveszni? - nem hagyta ma­gát az asszonyka. - Jó, hogy nem csődítette ide még a képviselőket is... Meg pecsétet nem tett a homlokomra, hogy mindenki lássa, hogy ne nagyon kapálózhassak... Amikor azonban délután kisérte ki fivéreit, már egészen nyugodt volt. Lonyka világoskék szeméből is su­gárzott az öröm és a meghatódottság. Mintha az ö forró fejében sohasem ébredt volna semmi kétely. BELLUS IMRE fordítása íJulo Polák rajza

Next

/
Thumbnails
Contents