Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 1. szám
ÚJ szú 15 1986. I.4. Grigorij Baklanov * A MŰN fi] MIMÍN Ifll A második világháború befejezésének negyvenedik évfordulója előtt egy fél évvel az egyik tekintélyes amerikai folyóiratban, az Esquire-ben, „Miért szeretik a férfiak a háborút?“ címmel jelent meg egy cikk. Ha nem volna olyan terjedelmes, csak egyszerűen átvennénk. Ritkán esik meg ugyanis, hogy valaki ennyire feltárulkozzék. Mindenesetre bóven fogunk idézni belőle. A cikk lírai hangvételben indul. Találkozik két férfi, akik tizenöt éve nem látták egymást: „Utoljára Vietnamban, egy rizsföldön láttam Hayerst“. A cikkíró, Williams Broils, hadnagy volt akkoriban, Ha- yers rádiós. Az egykori rádiósnak most van egy kis szállodája Vermontban, s volt szakaszparancsnoka ide érkezett gyermekeivel családi látogatásra, fölidézni a múltat, s egyúttal síelni egyet. „Az első napon már hajnalban talpon voltunk: öt újszülött nyúlfiókát igyekeztünk megmenteni. Hayers nyúlprémból és szalmából fészket csinált nekik a fészerben, s lámpát állított mellé, hogy védje őket a kegyetlen hidegtől. Az emberek képtelenek felfogni - mondta Hayers, miközben óvatosan, egyenként elhelyezte a fészekben az apró nyúlfiókákat -, milyen vidám is volt az élet ott, Vietnamban. Nekem nagyon tetszett. Dehát ezt hiába is mondanád bárkinek.“ Éppen az idő tájt jártam az Amerikai Egyesült Államokban, amikor Broils Vietnamban volt. Egy magára valamit is adó folyóirat aligha közölt volna akkoriban egy ilyen cikket. Egész Amerika háborgott. 1969. október 15-ét a vietnami háború elleni tiltakozás nemzeti napjává — Moratorium Day - nyilvánították. Több millió fiatal vonult ki az utcákra, hogy a szégyenteljes háború beszüntetését követelje. A fiatal amerikaiak egymást váltva, égő gyertyával a kezükben, egész nap és egész éjjel olvasták a Vietnamban elesett amerikai katonák hosszú névsorát, s mindezt a televízió is közvetítette. „A háború természetes emberi állapot, és kész“ - bizonygatja ma Broils, sőt Washingtonban emlékművet állítottak a vietnami háború veteránjainak. „Nekünk és a veteránok ezreinek- írja Broils sajátos hely lett ez az emlékmű. A háború színház, Vietnamban a harmadik felvonás elmaradt. A lebonthatatlan díszletekkel együtt a színfalak mögött maradt: a szereplőket ottfelejtették, nem volt sem jelenésük, sem szövegük.“ Harmadik felvonás nem volt és nem is lehetett. Ez a háború Amerika szégyene volt. Az olyanok azonban, mint Broils, azt szerették volna, ha a darab folytatódik: „Ezért, felkeresve Washingtonban a vietnami veteránok emlékművét, ahogy a falba vésett neveket nézzük, feléjük nyújtjuk a kezünket, megérintjük őket, könnyeinkkel öntözzük...“ Mindez, a kéz kinyújtása, a nevek érintése, a könnyekkel való öntözés kiváltképp megindító, ha összevetjük azzal, amit Broils Vietnamban müveit: „Szakaszommal bejártam egész Vietnamot, viskókat égettünk fel, kutyákat, disznókat és tyúkokat öldösiünk le, mert mint azt Hayers barátom mondta, akkoriban szórakoztatónak találtuk ezt. Tudja mindenki, aki csak lőtt már bazookával vagy M-60-as golyószóróval, hogy mit érez az ember, amikor lágyan, szédülten megérinti ujjával az elsü- tőbillentyüt. Olyan ez, mint a tengerészgyalogosok varázskardja, az Excalibur: elég csupán alig észrevehetően megmozdítani az ujjúnkat - sót nem is szükséges az agyi idegsejtek parancsa, elég a tudatukban árnyként átsuhanó vágy impulzusa, és - puff! - eltűnik a teherautó vagy a ház, vagy akár az emberek is, elsöpri őket a hang-, az energia- és a fényhullám, a levegőbe röpül minden, s aztán porként ülepszik le.“ S itt van az elméleti megalapozása annak, miért szeretik a háborút a „gondolkodó férfiak“: „Az emberek többsége retteg a szabadságtól: a háború pedig megszünteti ezt a rettegést. A háború lehetővé teszi, hogy megismerjünk számtalan olyan egzotikus élményt, olyan eseteket, amelyekről azt szokás mondani: Soha életemben nem hittem volna! A háború a hétköznapi élet súlyos, szürke egét a borzalmak felelőtlenségévé változtatja. A háború a köznapiság- ból való menekülés egy különös világba, ahol érvényüket veszítik azok a kapcsok, amelyek mindennapi - családi, hivatali - kötelességeink teljesítésére kényszerítenek bennünket. A háborúban minden tilalom megszűnik. Ez az utolsó lakott településen túli határvonal, ez Las Vegas.“ Las Vegas, mint közismert, az éjszakai élet központja a nevadai sivatagban. Sok mérföldnyire Las Vegastól, az autópályákon és repülőtereken reklámfeliratok csábítják az utazót: „Élvezze az éjszakai életet a sivatagban!“ Itt hivatalosan engedélyezett mindenféle szerencsejáték, feloldottak minden tilalmat, köztük azokat is, amelyeket a természet és a szégyenérzet állít az ember elé. S hogy micsoda Las Vegas van a háborúban, arra élvezettel emlékezik vissza Broils: „A háborút megjárt férfiak többsége és a nők java része, akik a közelében jártak, tudják, hogy soha életükben nem éreztek olyan erős nemi vonzalmat. Röviden szólva, a háború fel- gerjeszt... A prostituáltak arra specializálódtak, hogy csoportos orgiákon vegyenek részt, kézről kézre járjanak néhány férfi között vagy akár egy egész raj tagjai között: az egész leginkább az áldozásra hasonlított...“ Ha a tengerészgyalogság zsargonjában bibliai igéket használ, ha a „Ne ölj“ parancsolata helyett az isten nevével szentesítik a gyilkolást, miért ne lehetne a nyilvánosház olyan hely, ahol tömegesen áldoznak? Broils, miután még néhány hasonló megállapítást tesz, amelyek összes érzékszervünkre hivatottak hatni, leszögezi: „Ezeknél az okoknál fogva szeretik a férfiak a háborút. Ezek azonban csöppet sem bonyolult okok, amelyekről nyugodtan beszélhetünk a meg- szólás kockázata nélkül (hangsúlyozzuk: „a megszólás kockázata nélkül“), anélkül, hogy leszállnánk az igazság és önmagunk mélységes mélyeibe. Vannak azonban más, riasztó okai is annak, miért szeretik a férfiak a háborút... A szörnyűség egy bizonyos szinten a férfi számára olyasmi, ami roppant hasonlít ahhoz, amit a szülés jelent a nő számára: az élet és halál fölötti uralom részének lenni... A leginkább elriasztó okok egyike, amiért a férfiak szeretik a háborút: a pusztítás szeretete, a gyilkolás izgató érzése.“ Minden nép között, minden társadalomban akadnak betegesen perverz, de- generált emberek. Csupán a fajgyűlölők, az elvakult nacionalisták mondhatják: azért ilyen, mert fekete; vagy azért, mert fehér; vagy mert orosz. Beteges aberráció - akár fizikai, akár szellemi - mindig is volt, van és még jó ideig lesz is. Amikor azonban nem különítik el, nem gyógyítják az ilyen embereket, sőt fórumot biztosítanak nekik, hogy őrültségükkel másokat is megfertőzzenek, akkor már az adott társadalom betegségéről van szó. Itt van egy író - a folyóirat legalábbis így mutatja be Broilst -, aki a háborút dicsőíti, s ott a tudós, aki az általa megalkotott neutronbombát. „Ez a fegyver jóval pontosabb, mint bármely más, amit valaha is feltaláltak. Talán dicsekvésként hangzik, de valóban így van. Soha nem volt még ehhez hasonló - reklámozta alkotását a holland televízióban Samuel Cohen. - Valahányszor megkérdezik tőlem, nem ekölcstelen dolog-e elpusztítani az embereket, de megkímélni a vagyontárgyaikat, mindig azt felelem: ezek az emberek ellenséges katonák, a polgári jellegű vagyontárgyak megkímélése pedig nagyon is helyénvaló.“ De nem az európaiakról van szó és nem is rólunk, akiknek elpusztítására a neutronbomba, a XX. század embertelenségének szimbóluma készült, nem is arról, aki azt hirdeti „elpusztítani az embereket, de megkímélni vagyontárgyaikat“ -, sót nem is a vietnamiakról, akiket olyan szívesen gyilkoltak, hanem a feltaláló saját fiáról, aki szintén „ellenséges katona“. „Az ön fia a flottánál szolgál. Mit érez majd ön, ha a bomba áldozata lesz?" - kérdezte Cohent a televízió képernyőjén a holland újságíró. „Ó, nem, ez nem vonatkozik a flottára. A bombát nem vetik be a tengeren. Ha a fiam valamikor is a harcszíntérre kerül a rá leselkedő veszélyek között nem lesz ott a neutronbomba. Valószínűleg inkább torpedó vagy irányítható rakéta fenyegeti majd. A magam részéről jobban örülnék a torpedónak. Az csak az anyagi tárgyakat pusztítja el, az emberi életet nem. A torpedó elsüllyeszti a hajót. Ebben az esetben tutajon vagy mentőcsónakon még megmenekülhet a fiam, s életben maradhat. Vagyis hát azt szeretném, ha a hajóját, ha már úgy adódik, torpedókkal támadják meg, mert a neutronbomba megölné az embereket, de épségben hagyná a hajót.“ „Az egyik bevetés után az embereim magukkal cipelték egy észak-viet- nami katona holttestét. Később az üres élelmiszeres ládákhoz ültetve pillantottam meg. Napszemüveg volt rajta, térdén egy kinyitott „Playboy“ hevert, szájában cigaretta lógott hanyagul, a fején pedig nagy darab, ideális formájú ürülék. Úgy tettem, mintha fel lennék háborodva, mivel a holttestek meggyalázása az amerikai szokásoktól idegen valaminek számított, s hivatalosan helytelenítették. Valójában azonban egyáltalán nem éreztem felháborodást. Látszatra úgy viselkedtem, ahogy tiszthez illik, magamban azonban... nevettem. Ahogy ma látom, egyrészt azért nevettem, mert tudat alatt valahogy helyeseltem a szexnek, a fekáüának és a halálnak ezt az illetlen összekapcsolását, másrészt pedig azért, mert ujjongással töltött el az a tudat, hogy 6 - akárki is volt - halott, én pedig - az egyetlen, a meg- •» ismételhetetlen -, én élek...“ Szükség van rájuk, azokra, akik túlléptek az emberiesség határán, mert az amerikaiak többsége, az amerikai nép túlnyomó többsége, mint azt a hosszú évek során készített mindenféle elképzelhető felmérések bizonyítják, nem akar háborút, tudja, hogy az atomháború általános pusztulást hozna. Napjainkban szovjet és amerikai orvosok egyaránt állítják: az orvostudomány képtelen lesz segíteni a nukleáris katasztrófa áldozatain. Szovjet, amerikai, nyugatnémet tudósok alapos és elfogulatlan kutatásokat folytattak, és bebizonyították, hogy egy nukleáris katasztrófa elkerülhetetlenül az egész földre kiterjedő klimatikus változásokkal járna, ami végül minden élő kipusztulásához vezetne. Három héten át tartottam előadásokat a szovjet irodalomról amerikai egyetemeken: Kansasban, Oberlinben, Charles- tonban, Evanstonban. Volt, ahol negyven, s volt ahol százötven fős hallgatóság gyűlt össze. Tanúsíthatom: egyetlen egyszer sem tapasztaltam, hogy gyűlölték volna országomat, népünket: Mindenütt a megértésre, á megismerésre való törekvéssel találkoztam, valamint a világban történő események miatt érzett általános aggodalommal. Ugyanakkor ezekben a napokban a sajtó és a televízió alaposan átgondolt szovjetellenes propagandát folytatott. 1983-at írtunk akkor. „Napközben semmi különöset nem lát itt az ember, de ennek is megvannak a maga örömei. Sokan szerették közülünk a napalmot, szerették erejét, azt, hogy képes úgy felrobbantani egy sor fát vagy házat, mintha önmaguktól gyulladnának fel. Én jobban kedveltem a fehér foszfort, amely visszataszító eleganciával robban, sűrű fehér füstfelhőbe vonja a célt, fényes, fehér csóvájú, vörösen izzó üstökösöket lövell magából. Leginkább mégis a rendeltetése miatt kedveltem, azért, mert rombol és öl. A háború azért csábító, mert olyan nagyszerű szépséget kínál, ami bár szembenáll a civilizáció valamennyi értékével, de mégiscsak gyönyör.“ A második világháborúban mi voltunk azok, akikre a fasiszták, talán először az emberiség történelmében, foszforbombákat dobtak. Mi voltunk azok, hihetetlen áldozatokat hoztunk azért, hogy megmentsük a világot a fasizmustól. Az Amerikai Egyesült Államok sohasem viselt háborút saját országa területén, nem számítva Észak és Dél háborúját, valamint a Mexikó elleni háborút, amelyek több mint száz évvel ezelőtt zajlottak le. Őszintén kívánom, hogy az amerikai népnek ne kelljen átélnie olyan tragédiát, amilyet népünk élt át a legutóbbi háborúban. Ha azonban nukleáris katasztrófa következne be, annak semmihez sem mérhető következményei lennének. „Miért van akkor..., hogy gyönyörű nyári estéken, amikor szürkülni kezd, s körülöttem ott játszanak a gyermekeim, gondolatban vissza-visszatérek a tizenöt év előtti háborúba, amelyben nem hittem és nem akartam harcolni? Miért vágyom utána?“ - kérdi Broils. Mikor a gyermekeim megszülettek, akkor fogtam fel először szörnyűlködve, hogy ha az a repeszdarab, ami bennem van, egy kicsit balrább talál el, most nem lennének gyerekeim, ahogy a háborúban elesett bajtársaimnak sincsenek. Háború és gyerekek - semmi sincs, ami ennél összeegyeztethetetlenebb volna. Dehát valójában nem öngyilkosok az emberek! Hisz amikor a saját fiuk kerül szóba, nyomban azt mondják: „Ó, nem, nem, nem...“ Miben reménykednek akkor? Abban reménykednek, hogy a háború Európára korlátozódik, ahol az első csapást mérő amerikai rakéták már a Szovjetunióra irányulnak, őket pedig megvédi az óceán; abban reménykednek, hogy a háborút a világűrből vívják majd meg, s Amerika megközelíthetetlen marad. „Mégiscsak különös, hogy ön folyton csak Európáról, az európai háborúról beszél. Én itt élek Európában - mondta Cohennek a holland újságíró - és semmiféle elégedettséget nem érzek a szavait hallgatva.“ A neutronbomba megalkotója cinikusan tréfálkozva válaszolt: „Logikus. Erre csak azt mondhatom önnek, nincs szerencséje, amiért a szovjet tömb szomszédságában él. Állandó veszélyben van. Minket elválaszt tőlük az óceán.“ Vannak olyan hírek, miszerint Cohen most már észre tért, megváltoztatta nézeteit. Milyen megkönnyebbülten sóhajthatna fel a világ, ha mindenki, akinek kellene, idejében észre térne. Ma azonban még nem kevés azoknak a száma, akik bíznak a megtorolhatatlanságban: olyan kozmikus rakétaellenes védőpajzs készül majd, hogy az ellenség egyszeriben fegyvertelenné válik, a mi rakétáink, a mi atomtölteteink pedig... S ekkor - mit érez az ember, amikor lágyan, szédülten megérinti ujjával az elsütőbillentyút. Olyan ez, mint... a varázskard... elég csupán alig észrevehetően megmozdítani az ujjúnkat.. .és - puff! - .. .eltűnnek az emberek, elsöpri őket a hang-, az energia- és a fényhullám, a levegőbe röpül minden, s aztán már porként ülepszik le.“ Valahányszor létrehoztak egy védőpajzsot, hamarosan feltaláltak olyan fegyvert, amellyel szemben az hatástalan, mire újabb pajzsot hoztak létre, és feltaláltak egy még pusztítóbb hatású fegyvert, s ez az őrült hajsza sohasem fog véget érni, ha meg nem állítjuk. Bernd Engelmanntól, az NSZK írószövetségének egykori elnökétől megkérdezte egy alkalommal az amerikai ABC televíziótársaság riportere, hogy kinek a rakétáitól fél jobban: az amerikaiakétól vagy a szovjetekétől: „Azt válaszoltam, hogy az amerikaiakétól - mondta Bernd Engelmann. - Mert az USA átlépte a határt, amelyet senki sem merészelt átlépni: napirendre tűzte egy európai atomháború lehetőségének kérdését. Ez pedig azt jelenti, hogy az amerikai stratégák, akik ilyen terveket szőnék, megpróbálhatják valóra is váltani ezeket.“ Ebben az „őrült, őrült“ világban a halál stratégái az épeszűek. Képesek megnyomni azt a bizonyos gombot, ahogy élvezettel húzták meg az elsütőbillentyút is, mert végül is nem tudják, mit művelnek. Az ép ésszel megáldott emberek szemében azonban ók az őrültek, veszélyes őrültek, atomfegyverrel a kezükben és kőkorszaki gondolkodásmóddal a fejükben. Átlépve az erkölcsi törvényeken, abban a hiszemben, hogy pontosan kiszámították és számításba vettek mindent, készek átlépni azt a küszöböt is, amelyen túl az egész földre kiterjedő, visszafordíthatatlan katasztrófa leselkedik ránk. Ami őket is elpusztítja. Hogy változnak az idők! Ugyanebben az „Esquire“-ben amely most Broils cikkét reklámozza, jelentette meg annak idején antifasiszta írásait Ernest Hemingway. Az egyik cikkében - „Gondolatok egy elkövetkező háborúról“ - négy évvel a második világháború előtt írta: „A gyilkolás, vagyis a háború elleni küzdelem egyetlen módja leleplezni a hozzá vezető szennyes fondorkodásokat és azokat a gonosztevőket és gazembereket, akik reményeket fűznek hozzá.“ (Lityeraturnaja Gazeta)-f Grigorij Baklanov (1923) az egyik legnépszerűbb szovjet író „Két tűz között“ „1941 júliusa“, „Karpuhin“ című műveit és még sok más könyvét számos nyelvre lefordították. Az író a háborúban szerzett saját tapasztalataiból, ismereteiből merít. Tizenkilenc évesen ment a frontra, hogy megvédje hazáját a német fasizmus ellen.
