Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-31 / 5. szám

Az irodalom egyik fontos feladata, hogy elősegítse az országok és nemzetek közötti jobb megértést A Szovjetunióban ismerik és szeretik a haladó amerikai irodalmat, s a tengeren túli olvasók is kedvelik a legjobb szovjet írók és köttök müveit Az alapvető ideológiai és esztétikai ellentétek ellenére a két irodalomban vannak hasonló vonások is. A Szovjet Irodalom című ismert havilap felkért két szovjet kritikust, Alekszandr Muijarcsikot (éveken át tanulmányozta a kortárs amerikai irodalmat) és Vlagyimir Guszevet - mindketten a nyelv- és irodalomtudományok doktorai hogy vessék össze az utóbbi másfél évtized szovjet és amerikai irodalmi fejlődésének meghatározó irányzatait. A kritikusok természetesen nem törekedtek teljességre, sem az amerikai, sem a szovjet irodalom vonatkozásában. Az alábbiakban e beszélgetést közöljük, terjedelmi okok miatt kissé rövidítve.

MÉRFÖLDKÖVEK ÉS NEMZEDÉKEK

Muljarcsik: Amikor a kortárs irodalomról beszélünk, szinte magától fölmerül a tájékozódási pontok, a nemzedékek, az időrendi mérföldkövek kérdése, bár ezek gyakorta meglehetősen föltételesek és spekulatív jellegűek. Oly nagy a kerek számok mágikus hatása, hogy sokan behódolnak nekik. Nemcsak az aktuális kritikákban, de számos irodalomtudományi műben is úgy írnak a „hetvenes évekről“, mint valami lezárt korszakról. Nem tudom, más népek irodalmánál hogyan van ez, de úgy tetszik, mintha az egész amerikai irodalomból az elmúlt évtized termése lenne a legnépszerűbb t a kritikusok és az irodalomtudósok körében. És itt egyetlen körülmény esik különös súllyal a latba: a realizmus úgynevezett „visszatérése“, holott véleményem szerint a háború utáni időszakban a realista irodalom mindvégig központi szerepet játszott. De hogyan jellemezné ön az elmúlt tíz év szovjet irodalmát?

Guszev: Kezdjük azzal, hogy az ilyen időrendi sémák általában is eléggé bizonytalanok, a kortárs irodalomra vonatkoztatva pedig úgy esnek szét, mint hópehely a forró fazékban. A „hetvenes évek“, amelyek a Szovjetunióban szerintem nem 1970-ben, hanem az évtized közepén kezdődtek, azért érdekesek, mert nemcsak a középnemzedék írói vettek részt bennük. Új oldalukról mutatkoztak meg az idősebb nemzedék olyan elismert írói, mint Vaszilij Belov, Jurij ► Bondarev, Olesz Honcsar, Nodar Dumbadze, Szergej Zaligin (elsősorban a prózáról beszélünk), és mások. Ugyanakkor sikerrel hallattak magukról a fiatalabbak is, például Pjotr Krasznov, Jaroszlav Si- pov, Leonyid Bezsin, Nagyezsda Ko- zsevnyikova, Anatolij Savkuta vagy Jurij Vjazemszkij.

Muljarcsik: Minthogy tehát az időrendiség nem sokat segít, próbálkozzunk inkább az „irodalmi nemzedékek“ fogalmával?

Az amerikai próza új, erőteljes hulláma a hatvanas évek közepén indult, ekkor aratták első hangos sikereiket a ma már jól ismert, de akkoriban még újnak számító John Updike, Joyce Carol Oates, Reynolds Proce és Philip Roth, valamint a „fekete humor“ olyan kiemelkedő képviselői, mint John Barth, James Purd és Thomas Pynchon. Míg elődeik első jelentkezéseit (szinte kivétel nélkül) az epikus hagyományokhoz való kötődés jellemezte mind az objektív (Theodor Dreiser), mind pedig a szubjektív (William Faulkner, Thomas Wolfe) változatban, az íróknak ezt a nemzedékét jobban vonzotta a kísérletezés, a líraiság, a mívesség. Aztán a hetvenes évek közepén az olyan elismert nagyságok mellett, mint Kurt Vonnegut, James Baldwin vagy James Jones, új nevek jelennek meg: ők alkotják ma az Egyesült Államokban a „negyvenévesek gárdáját“. Többen közülük már nálunk is hírnévre tettek szert. Mindenekelőtt a tragikusan elhunyt John Gardner, akinek A Nikkel-hegy (Nickel Mountain, 1973) és az Októberi fény (October Light, ÚJ SZÚ 1976) című regényei igen népszerűek

m

a Szovjetunióban. Gardner Amerika- szerte azon törekvésével ébresztett nagy figyelmet, hogy az irodalom térjen vissza a nemes erkölcsi ideálokhoz. Anne Tayler 1986.1.31. Földi javak (Earthly Possessions) című

regényét 1980-ban adta ki a Progressz, s most készítik elő kiadásra Vacsora a Honvágy étteremben (Dinner at the Homesick Restaurant) című művét.

A szovjet sajtó elég gyakran ír John Irvingről és Alice Walkerról.

A legfrissebb amerikai irodalmi termés azonban őszintén szólva nem sok vizet zavar. A legtöbb mű kamarajellegű, nem foglalkozik korunk szociális viharaival. Ez kétségtelenül szegényíti ezeket a könyveket. Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy a „fiatal“ amerikai irodalomnak nincsenek mély gökerei. Anne Tayler, Ann Beattie, Alice Walker és Mary Gordon írásait a hétköznapi emberi lét iránti őszinte érdeklődés, a mai Amerika egyszerű emberével való humanista együttérzés jellemzi.

Guszev: Minden nemzedékben jelen van valamennyi nemzedék. Minden nemzedékben akadnak epigonok és utánzók. Nekik könnyebb az útjuk: az idősebbek nyomban elismerik őket, olvasóik rendelkeznek a szükséges asszociációkkal stb. Ám minden nemzedékben vannak olyanok is, akik már a következő nemzedék eszméit hordozzák magukban, s ezzel értetlenséget váltanak ki. Akkor valójában mi is az a nemzedék?

Amikor ezt a szót használjuk, akkor nyilván nem az epigonokra gondolunk, nem is a távoli jövő esetleg zavaros elveket hangoztató előfutáraira, hanem mindarra az újra, amit egy adott írói korosztály hozott az irodalomba. A tartalmilag, tematikailag újra, az újonnan teremtett hagyományokra vagy a tisztán művészileg újra. A szellemileg újra. A mi „hetveneseink“ szerintem minőségileg hoztak újat irodalmunkba.

Muljarcsik: Megfogalmazná pontosabban, hogy mi ez a minőségileg új? Érthetőbbé tette-e az általunk vizsgált korszak irodalma számunkra a világot és az embert, s ha igen, mi ennek az alapja?

Guszev: A hatvanas években a legjelentősebb műveket a „falusi“ meg a „háborús“ témákkal foglalkozó íróink alkották. De nem is a témák a fontosak, hanem az atmoszféra. Ezek az írók vetették föl újra a változatlan erkölcsi értékek és a változó világ problematikáját, a lelki állhatatosság kérdését, az ember és természeti környezete viszonyának kérdését, ők dolgozták ki ismét a realista epika formáit. Csupa jól ismert név: Vaszilij Belov, Jurij Bondarev, Jevgenyij Noszov, Viktor Asz- tafjev, Szergej Zaligin, Jonas Avyzius és sokan mások. Ám újabb, még feszítőbb és diszharmonikusabb problémák jelentkeztek. És ezek az írók ezt megérezték. Néhányan „váratlanul“ témát, sőt stílust változtattak. Például Zaligin, Druce, még Belov is...

Belov az Ilyen az élet leíró plaszticitá- sa után esszéisztikus művel jelentkezett, mintegy jelezve, hogy válaszút előtt áll. Zaligin, Az Irtis partján szerzője egyszeriben csak megírta a Dél-amerikai változatot, melynek elbeszélő főhőse egy városi asszony.

Az úgynevezett „negyvenévesek“ egész serege tűnik föl. Ezek az írók igen különbözők, ám van egy közös vonásuk: mind föl akarják tárni azt a nyilvánvaló és titokzatos, kézenfekvő és rejtett feszültséget, ami a mai világra jellemző; meg akarják érteni „a tudományos-technikai forradalom sújtotta“ és az örök értékek ismét elötolakodó problémáival vívódó mai embert, akinek gondot okoz a város megjelenése falun, a falu megjelenése a városban és így tovább és így tovább. A szenvedélyes, romantikus, néha retorikus és absztrakt Alekszandr Prohanov meg a látszólag „csöndes“ Vlagyimir Makanyin, az okos és kissé „komisz" Ruszlan Kirejev meg az egyszerre hétköznapi és fantasztikus Vlagyimir Orlov, az artisztikus Anatolij Afanaszjev, a „városiasán hétköznapi“ Anatolij Kurcsatkin és Mari Saat, a „falusi“, de a régiektől teljesen eltérően „falusi“ Vlagyimir Li- csutyin, Vlagyimir Krupin, Viktor Kozko meg a többiek - újra és újra sokoldalúan felhasználják a nagy klasszikusok sokféle megnyilvánulását, nem idegenkednek a kortárs világirodalom tapasztalataitól sem, s így tárják föl mai valóságunk reális belső problémáit. Az alkotó ész eszközeivel (hiszen ez a hivatásunk) próbáljuk megérteni a mai világ állapotát, az igazságot, s a szemébe akarunk nézni ennek a igazságnak. Nem dugjuk a homokba a fejünket, nem vigasztaljuk magunkat hangzatos szólamokkal a humanizmusról, meg az erkölcsről. Az erkölcsnek

bennünk kell lakoznia, nem a szavainkban.

Muljarcsik: Ha tehát jól értem a szavait, új korszakról beszélhetünk irodalmunk fejlődésében?

Guszev: Milyen is ez a mi „új irodalmunk“? Szellemiségét, az írók társadalmi-politikai beállítottságát tekintve persze sokban ellentéte az amerikainak.

De vannak hasonlóságok is. A legjobb amerikai írók sohasem kedvelték az egyenesvonalúságot, ahogyan nem kedveli egyetlen önmagát valamire becsülő művész sem, ha a társadalom már elért pgy bizonyos szellemi érettségi színvonalat. Ha kezdhetem a jelenség meghatározását negatívummal (azaz valaminek a hiányával), akkor „újnak“ nevezett irodalmunk első vonása az egyenesvonalú- ság, a művészileg felelőtlen retorikus megoldások tagadása. Ebből a szempontból íróink talán még az amerikaiakon is túltesznek, akik az utóbbi években, úgy tetszik, belefáradtak „sokrétűségükbe“, ezért néha már szándékosan és fokozottan parabolisztikusak, s nem a valóságból indulnak ki, hanem egyszerűsítésre törekednek.

A mi irodalmunkat ezekben az években az élet rejtett, mélységes törvényei és a hozzájuk illő eszközök foglalkoztatták. Meg a hősök, meg az élet a maga természetes teljességében, igazságában, szellemiségében és gazdagságában, ahogyan ma élik falun és városon, a városias falvakban meg a falusias városokban. Ugyanakkor a világban lüktető rejtett energiák, a feszültségek kétségtelenül érződnek, létrehozták a kifejezés új formáit is, ezért beszélünk úgynevezett „új romantikáról“. Bár természetesen ez is csak feltételes.

HATÁSOK ÉS KAPCSOLATOK

Muljarcsik: Tehát számos hasonlatosság rajzolódik ki: a stílusbeli sablonok elvetése, az elmélyült érdeklődés az emberi lélek meg a hétköznapi élet iránt... Ugyanakkor az alapvető - társadalmi és politikai - eltérések mellett van számos egyéb különbség is. Először az olvasói fogadtatás gyakorlatának néhány példáját említem.

Amikor 1974-ben az USA-ban megjelent Joseph Heller Valami történt című regénye, az amerikaiak ezt mérföldkőnek tekintették az ország szellemi életében. A könyv főhősének, egy negyvenöt éves New York-i tisztviselőnek hatalmas, sok száz oldalas vallomásában számos ellentmondásos és fájdalmas momentum van, de a mű ugyanakkor tanulságos is, egyaránt megragadta a köznapi tudatot és az alkotói fantáziát. Heller regénye az egyik utolsó fejezet vagy éppenséggel az utószó volt az úgynevezett „szubjektív próza“ történetében, melynek egyik kezdetét a háború utáni Amerikában Salinger híres Zabhegyezője jelentette. Jól emlékszünk, hogy húsz évvel ezelőtt mindenki erről a könyvről beszélt, és Salinger meg Kerouac (Úton című regényével) új irányzatot indítottak el akkori „fiatal“ irodalmunkban. Ugyanakkor a Valami történt (ami először folytatásokban jelent meg az Inosztrannaja Lityera- turában, majd 1978-ban önálló kötetben) nem váltott ki túl nagy izgalmat, bár Alekszandr Kron-nak - a hangvételében kissé a Helleréhez hasonló, a Novij Mir- ben megjelent - Álmatlanság című regényéről élénk viták folytak.

Guszev: Említene egy ellentétes példát is, amikor szovjet írók műveit értékelték eltérően szovjet és amerikai olvasók?

Muljarcsik: Inkább másról szólnék: azokról az akadályokról, amelyeket a nyugati kiadók úgynevezett „független“ politikája állít a szovjet könyvek útjába. Különböző kereskedelmi tényezőkre meg a piaci konjunktúrára hivatkozva próbálják igazolni a kiemelkedő és népszerű szovjet kortárs írók műveinek mellőzését, elhallgatását. Ám a helyzet alapja kétségtelenül egy ideológiai tényező, az a szovjetellenes légkör, amelynek a legtöbb nyugati kiadó aláveti magát(...)

Nyugaton a szovjet irodalom igen korlátozott példányszámban jelenik meg, a legkisebb reklámja sincs, nem kap objektív és értelmező kritikát. Mindez természetesen nem segíti elő, hogy a szovjet irodalom eljusson az olvasók széles táborához.

Érzésem szerint élénkebb tapasztalat- csere a szovjet és az amerikai irodalom között csupán a legutóbbi évtizedben volt

megfigyelhető, a hetvenes évek elejétől kezdve, és ezt - nem félve az egyszerűsítés vádjától - én a nemzetközi feszültség enyhülésével hozom összefüggésbe.

Nyilván ugyanezzel magyarázható az olvasók érdeklődésének növekedése az olyan műfajok iránt, mint a politikai regény és a politikai dráma. Az USA-ban az ilyen jellegű írások többnyire vadul szovjetellenes, tömeges fogyasztásra szánt bestsellerek. Nálunk Alekszandr Csa- kovszkij, Szawa Dangulov és Alekszandr Prohanov regényeit, Tornász Kolisznyi- csenko, Genrih Borovik és mások színműveit egészen más eszmék ihletik, s az írók komoly kísérletet tesznek a jelen és a közelmúlt társadalmi-politikai folyamatának elmélyült föltárásáraf...)

A Szovjetunióban az utóbbi időben igen megnőtt az érdeklődés a történelmi művek iránt, s ez nem lehet véletlen. Az emberek a történelmen mérik le, mi múlandó és mi maradandó. Dmitrij Balasov egész regényciklust írt az új orosz történelem kezdeteiről egészen a kulikovói csatáig, s a ciklus csupa erkölcsi pátosz, ugyanakkor bőven szól a bátorságról, az emberi igazságról. Megint másként érdekes Bulat Okudzsava. A történelmi regény számos szovjet köztársaság irodalmában játszik nagy szerepet. Ugyanakkor - Gore Vidal regényén kívül - ebben a műfajban nem sikerült jelentős amerikai alkotásra bukkannom (...)

HARC A HUMANIZMUSÉRT ÉS A BÉKÉÉRT

Guszev: Szerintem az amerikaiak, északiak és déliek, számos kiváló regényt adtak a XX. században. Elsőként Faulk- nert kell említenem, aki a Szovjetunióban a legolvasottabb közülük. Egyébként ő hatott is a mi íróinkra, méghozzá a hetvenes évek küszöbén. De számunkra, akik a mi klasszikusainkon nevelkedtünk, Faulknerből hiányzik a „katarzis“. Sok nála az irónia, a biológia, az egyszerű életigazság, de kevés az emelkedettség - ne féljünk ettől a XX. században oly üldözött szótól. Az amerikai irodalomban általában sok a bátorság, ez az egyik legfőbb jellemzője. Ám hiányzik belőle a fénypont - amit még Dante Poklában is megtalálhatunk amelyből ki lehet indulni. A mi fiatal íróink számára is az jelenti egyébként a legnagyobb nehézséget, hogy miközben fenntartás nélkül és egyre teljesebben boncolgatják a mai bonyolult művészi igazságot, meg tudják őrizni az irodalom emelkedett pátoszát, örökségünket és legszebb hagyományainkat.

Muljarcsik: Szociológiánk már fölismerte a gyakorlati jelentőségét azon paraméterek, problémák és érdekek elismerésének, melyek közelebb viszik egymáshoz az elvileg eltérő történelmi formációként létrejött, különböző társadalmi-gazdasági, politikai és ideológiai rendszerekhez tartozó országokat. Ezek között a paraméterek között kétségtelenül kiemelkedő helyet foglal el a humanista eszméket hordozó realista művészet.

Csak megfelelő mennyiségű „támaszpont“ és „egybeeső hídfőállás“ esetén jöhet létre a vélemények cseréje, más országok művészeti tapasztalatának az elsajátítása. A párbeszéd lehetetlen, ha az emberek nem hallgatják meg egymást, vagy ha - és itt nem nyelvészeti értelemben mondom - különböző nyelveken beszélnek.

Guszev: Szóltunk bonyolultságról és mélységről, eltérésekről és érintkezési pontokról, igazságról és szellemi princípiumról ...

De van itt egy egyszerű dolog is, amit végül meg kell említenünk, amiért valójában ez az egész beszélgetés létrejött.

Ismét kezd összefogni minden haladó író, minden haladó alkotó. A zászlajukon csupán egyetlen szó van: béke. Ezt azok is megértik, akik átélték a háborút, s azok is, akik már utána születtek.

A béke eszméje, az életért folytatott nagyon is kézzelfogható és csöppet sem elvont küzdelem minden művészet legfőbb feladata; s ha a szovjet írók a lelki életet hangsúlyozzák általában az élet alapján, a haladó amerikai irók pedig általában az életet hangsúlyozzák, akkor is megérti mindenki, hogy ezen az alapon lehetséges az egység.

Talán ebben az értelemben még a két művészeti hagyomány legjobb változatainak kölcsönhatása is elképzelhető?

Ez a mai helyzetben különösen fontos lenne.

ÉRINTKEZÉSI PONTOK SS MMm