Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1986. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
Az Igazi Jótevő elnevezésű szórakoztató és jótékonysági egyesület vezetősége december elején megállapította, hogy az egyesület vagyona kereken százhúsz korona. Magától értetődik, hogy az egyesület tagjai rögtön arról kezdtek tanácskozni az egyesület helyiségében, miképpen használják fel célszerűen és jótékonyan az egyesület vagyonát, figyelembe véve a közelgő karácsonyi ünnepeket. Az egyesület elnökén az elfogyasztott nagy meny- nyiségű sör hatására szentimentális hangulat lett úrrá, aminek következtében bensőséges hangon szónokol az özvegyek és árvák szomorú sorsáról. Komor színekkel ecsetelte egy szegény özvegy esetét, aki végső kétségbeesésében a karácsonyfára akasztotta fel magát. Aztán csuklani kezdett - már mint az elnök -, és szilvóriumot kért. Az egyesület titkára három palack bort rendelt, s a választmányi tagok újfent azon morfondíroztak, hogyan használhatnák fel a legmegfelelőbben jótékonysági célokra az egyesület vagyonát. Végül is az elnök - aki már borral kezdte hígítani a szilvóriumot - azt javasolta, hogy újsághirdetés útján szólítsanak fel minden nyomorban élő helybeli özvegy édesanyát, hogy délután öt és hat között adják le az egyesület helyiségében segély iránti kérvényüket. A kérvényezők közül aztán már egyszerű lesz az öt legszegényebbet kiválasztani, kapnak fejenként húsz koronát, ami összesen száz koronát tesz ki. Igen ám, de az egyesület összvagyona százhúsz korona. Mi legyen a fennmaradó húsz koronával? Nagyon bölcsen oldották meg ezt a nehéz kérdést. Éfjélig elitták a közös és oszthatatlan összeget, ami olyan nagy gondot okozott nekik, s így körültekintően lekerekítették az egyesület vagyonát. Az apróhirdetési rovatban megjelent felhívásnak meglett az eredménye. Az elnök öttől hatig ott ült az egyesület helyiségében, sört ivott, és döbbenten vette át a város legszegélen elnök kerekre múlta a külön erre csönzött gyereki mintha valamenm na -, akik az elő olyan szörnyű síri hogy majd meghe s valamennyien a ben nyalni kezdté kék szutykos, ma: gő tekintete ann hogy az elnök n nyúlt, hogy a saj egyiküknek egy-e JAROSLAV HASEK JÓTfKM nyebb özvegyeinek kérvényeit. Az első napon húsz kérvény érkezett postán, és hatvanat személyesen hoztak el. Az elnök egyre idegesebb lett, és kétségbeesve tapasztalta, hogy már sírni sem tud. Nagyon elérzékenyítet- te az eléje járuló özvegyek és árvák szűnni nem akaró áradata. Csókolgatták a kezét, sírtak és jajgattak. Az egyik özvegyasszony magával hozta tizenkét gyermekét is. A szerencsétse szó, se beszé< újabb küldöttség Ezek mindössze f rek és egy szón akinek az arckife változott, amint É megható csoportc Odaugrott a ti; édesanyja elé, és dühtől eltorzult ar- Én özvegy ve urad, és libahúst red az egész ház ' házról házra járs; te! Az elnök elkép ményeket. A fel elnök esernyőjévi újonnan jöttét. K< egymásnak estei kitörték az egy« nyértek üvegét. Az elnök fele csapott szét okié zött. A pincér I a vendéglős mec Az árvák is egyn utcára. Végre cse csak az elnök ki máktól még mini a söntés felé:- Kérek egy ke Aztán valamiv elnök leesett a s kot ivott meg, i abroszt, s vele segélyt igénylők I Amikorra a ’ összegyűltek az < ben, az elnök a ! aludt a pamlagor az volt az érzé szörnyű tragédia Ezen a naponi az ivásban. Csak el. Miután beüvee let könyvszekrény van koronájuk ms gyei kevesebb ^ csonyi segélyre, kapnak fejenként Másnap a titk; J Páska Klavusinnak nem adatott meg az a szerencse, hogy túl sokat találkozhasson apjával. Az ugyanis valamikor nagyon régen otthagyta őket, a szomszéd városba költözött egy özvegy asszony hoz, Sztyepanidához. Egyszer volt öt Páska meglátogatni, de aztán többet nem ment. Időközben Páskának is sikerült családot alapítania, kettőt is, de valamiképpen ö is elhagyta az övéit - és nem is valami fájó szívvel. Amikor Páska megtudta, hogy apja régóta súlyos beteg, hogy már nem is kel fel az ágyból, megborotválkozott, előszedte új fekete cipőjét, és anyjával együtt, aki ugyan sokáig ellenkezett, elindult az autóbuszmegálló felé. Három órán belül már a városi piactéren voltak. Bevásároltak, egy egész táskára való finomságot, aztán végigmentek sok utcán, míg végre megtalálták a még elég jó állapotban lévő faházat. Felmentek a tornácra, majd beléptek a szép tiszta szobába.- Mihalics, Mihalics! - szólt meglepődve, elcsukló hangon a háziasszony. — Nézd csak, nézd... a küszöbön... Nem a legidősebb fiad látogatott meg?... Ennyi év után el mert jönni, megnézni az apját...- Melyik fiam? - hallatszott az ágy felöl zavart, csodálkozó hang. - Csak nem Pavlik, Tarutyinból? Hiszen az... annak nem lehet... Neki meg volt tiltva, hogy idejöjjön. .- Ki tiltotta volna meg? - szólt vidáman Páska. - Igaz, anyám eleget beszélt, ellenkezett. .. Máskülönben én már rég idetaláltam volna... Mert nekem semmi közöm ahhoz, ami köztetek volt, nem is akarom én azt fölhánytorgatni.- Majd adok én neked - vonta össze a szemöldökét haragosan az anya. - Ki akarna most itt bármit is fölhánytorgatni? Ha meg már itt vagyunk, hát csak nem dobnak ki. Az apa csak nehezen tudta feléjük fordítani a fejét, s ahogy megpillantotta Páskát és volt feleségét, a súlyos, nagy darab test megfeszült, följebb húzódott a párnákon, tekintete elkomorult, szótlanul, mereven nézte az előtte állókat.- Ó, ó - szólalt meg végre. - Polja, hát te is eljöttél? Ezt igazán nem vártam.- Miért nem? - válaszolt Pelageja. - Észre sem vettük, és elrepült az élet. Hát fogtuk magunkat és eljöttünk. Minden rosszat, minden bűnt elfelejtettünk.- Jól van már - szólt közbe a háziasszony. - Miféle bűnök? Kinek milyen sors jutott... Mi is, amíg Jurka meg Genyka kicsik voltak, elvoltunk. De amióta az öregünknek megbénult mindkét lába, már csaknem húsz éve, mintha hozzá lennék láncolva.- És az orvosok? - kérdezte Páska. - Lehet, hogy el kellene vinni máshová.- Voltam már mindenütt - szólt keserűen az apa. - Az utolsó években a járási szociális bizottságon dolgoztam. Kaptam beutalót is, a kerületi kórházban is feküdtem... Egyszer nem tudtam felkelni, és most már igazán nincs remény, hogy meggyógyuljak. Páska szótlanul nézte apját, tekintete a fehér hajára, nagy, dagadt kezére, nyakára, mellére siklott, aztán az asztalhoz lépett és kirakta táskájából a holmit: egy papírzacskót tele csokoládés cukorkával, néhány csomag süteményt, s végül egy halom almát és narancsot.- Nehogy elromoljon nekünk - szólt színlelt könnyedséggel Páska. - Meg mi is egy kicsit fölfrissülünk a hosszú út után.- Hát persze - helyeselt az apja. - De ne álljatok ott az ajtóban, gyertek közelebb, mert így egy értelmes szót se válthatunk... Hallod-e, Sztyepanida, te meg szedd elő az ünnepi terítéket. Sztyepanida ijedten összecsapta két kezét, s már sietett is ki a tarka függöny mögé, ahonnét tányérokat, kocsonyát, kanalat, villát vett elő. Páska is, anyja is letették a meleg, bélelt kabátokat, segítettek a háziasz- szonynak közelebb tenni az asztalt az ágyhoz, s mintha attól tartottak volna, hogy megint szégyenlősnek nézik őket, gyorsan asztalhoz ültek.- Nos, apám - szólt Páska, mikor elhelyezkedett. - Azért mégsem olyan kutya ez az élet... Bárhogy is volt, mégiscsak összejöttünk. .. Most már borítsunk fátylat a múltra és találkozzunk gyakrabban. Nem lakunk olyan messze egymástól, mégis úgy éltünk, mint az idegenek.- Én is szeretném - válaszolt készségesen az apa. - Csakhogy én hogyan akasz- kodjam rátok? Egészségesen faképnél hagytalak benneteket, csak a saját javamat kerestem. Most meg, hogy ágynak estem, ölelgethetem a párnákat. Esetleg drukkolhatok magamnak, nehogy végleg leírjanak.- Hát még mit nem akarnál? - nevetett Pelageja. - Hogy az egekig magasztaljanak? Eleget szekíroztál magad körül mindenkit. Most már van időd, hogy vizsgálgasd a lelkiismeretedet.- Ejnye, te Polja, te nem változtál semmit- nevetett vidáman az apa. - Amilyen keményfejű és szókimondó voltál, olyan is maradtál. Még a szádat is ugyanúgy görbíted, ha haragszol.- Jól van már - szólt közbe a háziasszony.- Elkényeztettem öt... Megszokta, hogy én nem ellenkezem vele, ezért nem tetszik neki... *- Igazad van, apa - hagyta jóvá tréfásan apja szavait Páska. - Engem is majd fölfal néha. Az anya lesütötte szemét, megigazította kabátkáját, de már nem ellenkezett. Tányérjából lassan kimártogatta a már megolvadt kocsonyát. Páska is hallgatott egy percig, mosolygott, összevonta sűrű szemöldökét, s ugyanolyan fölszabadultan, minden feszélyezettség nélkül megkérdezte:- És az öcsköseim, hogy vannak? Tulajdonképpen nem is ismerem őket, csak hallásból. Itt élnek, vagy másutt telepedtek le?- Rég kirepültek már a fészekből - válaszolta az apja. - Jurka katonatiszt, Genyka meg geológus. Most valahol északon kutat. De minden ünnepkor írnak, a szabadságot meg itthon töltik a családjaikkal együtt. Úgyhogy nem panaszkodhatunk.- Én nem csavargók - folytatta Páska.- A katonaság előtt traktoros voltam a kolhozunkban, most meg az agrokémiai központban dolgozom földgyalukezelőként. Maga az igazgató is, hiába van főiskolája, a gépekhez csak annyit ért, hogy a karburátorban a düz- nit ki kell tisztítani, minden aprósággal engem keres.- Hagyd már - szólt közbe erélyesen az anyja. - Mindig csak dicsekszel. Beszélj már valami másról, mondd el, hogyan boldogulsz anyáddal...- Miért ne boldogulnék - nevetett Páska.- Fia te nem akadékoskodsz... Nemsokára negyven leszek, mégis minden lépésemre vigyázol.- Hát a családod... Családot nem alapítottál? - szakította félbe az apa.- Dehogynem - válaszolta nyugodtan Páska. - Nem is egyet. Csakhogy valahogy nem sikerült egyik növel sem összemelegedni. Elfordultak tőlem. De hát ón sem tudok papucs alatt élni. jgy hát most a magam ura vagyok, szabad kozák. Az apa megértőén nézett a fiára. Végignézte, erős, széles vállát, vidám, hamiskás zöld szemét, aztán hirtelen egész testében megrázkódott, s csak nagy nehezen tudta leplezni és visszatartani váratlanul előbukkanó könnyeit.- Bűnös, bűnös vagyok én veled szemben, fiam, - kezdte elcsukló, fojtott hangon.- A másik két fiamat kitaníttattam, te meg... látod... tudod... Nyisd ki, fiam, a szekrényt, vidd, amit a szemed lát. Ruhát, kabátot, cipőt... amit csak látsz...- De apám, mi lelt?! - lepődött meg Páska. - Hát azt hiszed, hogy azért jöttem? Még egyszer akartalak látni. Te meg mindjárt mindent elrontasz... Mintha valami ószeres lennék.- Vidd, vidd, fiam - folytatta az apja. - Ne utasítsd vissza azt, ami jár neked. Ma nem kell, de lehet, hogy holnap más lesz a helyzet. Nem kellemes kisemmizettnek, nincstelennek lenni. Nekem már abból úgy sem kell semmi, haszontalanul lógnak ott a szekrényben.- Nem, nem - ismételte Páska. - Megsértesz. Mire jó most ez a nagy szívfájdalom? Aztán felkelt, egyenesen a kabátjáért ment és sietve fölvette. Az anyja is riadtam kelt föl az asztaltól, fölkötötte kendőjét és sietett az ajtóhoz.- Hová? Ne menjetek még - próbálta őket marasztalni az apa. - Van még idő, ráértek, hiszen még egész világos van.- Muszáj mennünk - szólt Pelageja.- Hosszú az út hazáig... Otthon meg a csirkék, a hízó, nincs, aki megetessen...- Majd valamikor meglepünk - lágyult el ismét Páska. - Már nincs sok munkánk, alig maradt. Csak a szomszéd szovhozban kihordjuk a trágyát.- Szívesen látunk - szólt Sztyepanida.- Jurkának meg Genykának is megírom. A hidegek hamar elmúlnak, aztán meg már a nyár sincs messze. Páska még egyszer búcsút intett, kinyitotta az ajtót és kiment az anyja után. Az udvar közepén hirtelen megállt, ■''elgondolkozva csóválta a fejét, aztán határozottan kilépett a befagyott folyó irányába. BELLUS IMRE fordítása Igen tisztelt nagyságos asszonyom! Köszönöm vigasztaló sorait. Mellóztetésem az előléptetésnél nem lepett meg. Különben is valahányszor az élet komiszul - bocsánat a nyers kifejezésért -, komiszul elveri rajtam a port, mindannyiszor egy történettel vigasztalom és sajnálom magam. Ennek a történetnek mint kisfiú, főszereplője én vagyok. Hallgasson meg. Sajnáljon, és sajnálása, amelyet előre is nyugtázok, ismét vigasztalást fog számomra jelenteni. Első gimnazista koromban karácsonykor kaptam egy bicskát. Nem mondom, hogy zsebkés, s ön meg fog ezért nekem bocsátani, mert a nevén óhajtom nevezni a remek szerszámot. A bicskát, amelyet zsebünkben hordhatunk, onnan tetszés szerint bármikor kivehetjük. Használhatjuk az éles, gyönyörűen csillogó pengéit, faraghatunk vele kisebb fakérget, krétát, ceruzát, végre pedig étkezéseinknél is alkalmazhatjuk. Úgyszintén megvallom, hogy fantáziámba a bicska kezdettől fogva nagy helyet foglalt e Gyakran álmodtam bicskákkal. Álmomban be széltem is róluk, de mindig csak bicskákrc szólottám, holott francia gyakorlatokon a le cani főt mindannyiszor illedelmesen tollkésnek szók tam fordítani, és egy bicska-affairben, amel a tanari kar elé került, a kihallgatásnál követke zetesen a zsebkés szót használtam. De nem i tudtam volna másképp cselekedni. Ha ezt a szí olvastam: le canif, mindig a tolikés szót láttarr nyomtatásban, amint ott állt a szótárban: le canif = a tolikés Ellenben a bicska szóra elém tárult az őre Steszadlek bácsi kirakata, amely tele volt bics kákkal. Csak bicskákkal. Keresve sem lehete volna ott találni egyetlen tolikést se. Volt ott kies és nagy bicska, hosszú és rövid, csontnyeli ezüstcirádás, de gyenge toliammal nem is vá lalkozhatom e csodabirodalom ecseteléséra^, Szóval, hogy történetem kerekét megindí JULO POLÁK: A FOLYÓNÁL CSÁTH GÉZA
