Új Szó, 1986. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1986-11-11 / 266. szám, kedd
Békés jelenünkért és jövőnkért Az írók szófiai nemzetközi tanácskozásáról Az elmúlt napokban fejeződött be a bolgár fővárosban az írók VI. nemzetközi tanácskozása, amelyen ugyanúgy, mint az elmúlt években, az emberiség sorskérdéseit vitatták meg. Napirendre kerültek napjaink politikai, gazdasági, ökológiai és egyéb gondjai. Az eszmecsere során a leggyakrabban előforduló szó a béke volt, s ez természetes, hiszen minden fölvetett kérdés megnyugtató megoldásának alapvető feltétele az, hogy továbbra is némák maradjanak a fegyverek, ne veszélyeztessék civilizációnkat, anyagi és szellemi értékeinket. A tanácskozás résztvevőinek a többsége szemtanúja volt a második világháborúnak, sokan közülük nemcsak tollal, hanem fegyverrel is harcoltak a barna veszedelem ellen. Most is elmondták megrázó élményeiket a háború szörnyűségeiről. Erwin Fischer NSZK-beli író felszólalásában arról beszélt, hogy az ember egyszer születik meg, de az EMBER már sokszor halt meg: többek között Oswieczimben, Guernicában, Lidicében, Moszkva alatt, Sztálingrádnál, Varsóban, Drezdában aztán Vietnamban, Libanonban, napjainkban pedig Dél-Afrikában és máshol is. Ha nem lett volna a második világégés, a fasiszta barbárság, talán most itt ülne közöttünk Fedérico Garda Lorca, Julius Fúčík, Nyikola Vapcarov, Radnóti Miklós és más mártírhalált halt költő és író. Sok felszólaló arra mutatott rá, hogy a fegyverek a világ számos táján ma is ropognak, és szedik áldozataikat. Mások az éhínségről közöltek döbbenetes adatokat. Földünkön még ma is évente 40 millió ember hal éhen, s Latin- Amerikában még az újszülöttekre is 2000 dollár adósság jut, olyan sokkal tartozik több ország különböző bankoknak és államoknak. Mit tehet az író a politikai és szociális igazságtalanságok ellen? - tették föl sokan a kérdést. Lisandro Alvaro nicaraguai író mutatott rá, hogy nem lenne értelmük az ilyen találkozóknak, ha nem lepleznék le a világ számos népe és országa ellen elkövetett erkölcstelenségeket. Több író hangsúlyozta, hogy létszükséglet a kölcsönös bizalom és megértés légkörének a megteremtése és megszilárdítása, s alapvető feladat minden eszközzel küzdeni a békéért, hiszen ameddig reális veszélyt jelent az újgyarmatosítás, az atomfegyver, s az úgynevezett csillagháború, addig nem lehetnek nyugodt napjaink és álmaink. Sok küldött a kulturális értékek cseréjének fontosságáról beszélt. A zene és a festmény közvetlenül képes az emberhez szólni bárhol a világon, az irodalmat viszont tudvalévőén fordítani kell. Ezen a tanácskozáson is többen megemlítették azt az aránytalanságot, amely a Szovjetunióban megjelenő amerikai, s az Egyesült Államokban napvilágot látó szovjet művek száma között megmutatkozik. A tőkés országokban az irodalmi művek kiadásában is megnyilvánuló teljesen anyagias szemlélet és a kommersz szórakoztató könyvek dömpingje miatt az ottani olvasók nem ismerhetik meg a kortárs szovjet irodalmat, amely magas esztétikai színvonalon ábrázolja a mai ember életét, örömeit és gondjait. Abban, hogy a tőkés országokban nagyon kevés szovjet szépirodalmi alkotást fordítanak le és adnak ki, minden bizonnyal közrejátszik az a meggondolás is, miszerint jobb, ha az egyszerű nyugati polgár figyelmét kétes értékű folytatásos sorozatokkal, képregényekkel és más hasonló kiadványokkal kötik le. Hazánkat a konferencián a Ján Kozák nemzeti művész vezette küldöttség képviselte. Népes szovjet íróküldöttség is részt vett a tanácskozáson Vlagyimir Kar- povnak, a Szovjet írószövetség vezető titkárának a vezetésével. Felszólalásában a reykjavíki találkozót elemezve hangsúlyozta, hogy az emberiségnek nincs oka a kétségbeesésre, hanem éppen ellenkezőleg: fokozni kell a békeharcot, s a világ minden békesze- retó erőinek összefogásával olyan légkört kell teremteni, amely csökkenti a fegyverkezési hajszát és a háborús veszélyt. Nil Gilavics arról beszélt, hogy egymás irodalmának megismerése milyen fontos szerepet tölt be a békés egymás mellett élés, a népek közötti barátság elmélyítésében. * A szófiai tanácskozáson aránylag keveset beszéltek konkrét irodalmi művekről. Annál több szó esett viszont az alkotás körülményeiről, s főleg arról, amit ezek az alkotások ábrázolnak, vagyis a mindennapi életünkről. Valamennyi felszólalást áthatotta az emberiség békés jelene és jövője iránt érzett felelősség. A nemzetközi eszmecsere véget ért, de a párbeszéd tulajdonképpen folytatódik, hiszen az írók új alkotásaiban közvetlenül vagy közvetve valamiképpen az is érződik majd, amit Szófiában hallottak, tapasztaltak, amiről társaik beszéltek. RUDOLF ČIŽMÁRIK Dúdor István: Otthoni táj A meglepetés elmaradt Liszt-, Brahms- és Kardos-művek a Szlovák Filharmónia új évadának első hangversenyén A Szlovák Filharmónia dramaturgiája aligha szánhatta meglepetésnek, hogy a Liszt Ferenc születésének 175. évfordulója alkalmából rendezett koncerten ismét a Missa solemnis-X adta elő az intézmény zenekara és kórusa (karvezetó: Pavol Baxa) Rajter Lajos karnagy vezényletével. Ugyanezt tették a nagy magyar zeneszerző halálának 100. évfordulója alkalmából is. Nem vagyok tisztában effajta üzemeltetési „titkokkal“, azt azonban nem kétlem, hogy inkább az esetlegesség, az alkalom kényszerítő ereje, mintsem az ünneplés megfontolt, dra- maturgiailag pontosan meghatározott szándéka volt a motiválója ennek a koncertnek. Dezider Kardoš Szülőföldem (op. 14) című szimfonikus előjátéka a zeneszerző átigazításában hangzott fel. A felszabadulás után komponált zeneműben parttalan lelkesedéssel vall szülőföldjéről. Olyannyira kizárólagos ez az elragadtatás, hogy a fiatalabb koncertlátogató is megsejthet valamit a sematizmus zenei változatából. Rajter Lajos ennek ellenére elsősorban az árnyalatok erőteljesebb elkülönítésével igyekezett ezt a művet tolmácsolni. Johannes Brahms (1833-1897) Változatok egy Haydn-témára (op. 56a.) című variáció-sorozatának kilenc darabja ezen az estén kissé egysíkúan szólalt meg. A téma Haydn egyik fúvós-divertimentójá- ból származik, s a Brahms által megformált változatai nemcsak formailag különbözőek. Az egyes variációk színbeli elkülönítése hiányzott a zenekar játékából. Kivételt az ötödik változat képezett, amelyet maga a zeneszerző is játékossá, humorossá formált. A koncert második részében Liszt Ferenc már említett műve csendült fel. Az év eleji hangversenyhez hasonlóan most is több magyarországi énekes szólista, valamint Anna Zúriková orgona- művész működött közre. Ez a zenemű minden tolmácsolására vállalkozó zenekartól, kórustól, szólistától és karmestertől az egymásra figyelést is megkívánja. Ez természetesen nemcsak e Liszt- mű esetében mellőzhetetlen. Maga ez a műfaj mindenekelőtt a kórusra és a szólistákra alapozott. Bár Liszt e műfaj hangszerelésében is igencsak világit hozott létre, mégsem szorítható ennyire háttérbe a kórus és a szólóének, mint ahogy ebben az esetben hallhattuk. A mise, az oratórium, a kantáta éneklés rendkívüli erőkifejtést kíván kórustól és szólistáktól. Azt néhányszor már megállapíthatták a koncertlátogatók, hogy a Szlovák Filharmónia kórusa egyre érettebb, magasabb szintű teljesítményekre képes. A Liszt-mű első tolmácsolásakor hallott éneklésükhöz képest ez a produkciójuk (Pavol Baxa karvezetónek köszönhetően) tökéletesebb volt. Ar- dó Mária (szoprán) (Sánta Jolán) (alt), Fülöp Attila (tenor) és Kovács Pál (basszus) szólói a zenekar felfokozott játéka miatt sokat veszítettek erejükből. Szerencsére a mű második felének tételeiben (Sanctus, Benedictus és Agnus Dei) kiegyenlítődtek a „hangeróvi- szonyok“ így végülis a hallgató végső benyomása pozitív lett. Bármennyire is egyértelmű, hogy a bevezető tételekben (főleg a Credóban) meglévő energikus- ság mellőzhetetlen, mégsem lehet ennek kizárólagossá tevésével megnehezíteni a szólisták és a kórus-dolgát. Kétségtelen, hogy Rajter Lajosnak igencsak sajátos elképzelése van erről a Liszt-alkotásról. Ennek lényegét az adja, amit általában le is írnak a Missa solemnisről: a világi elemek megléte, amelyek elsősorban a zenekar és a kórus Liszt esetében is újszerű alkalmazásából adódnak. Ugyanakkor nem lehet mellőzni a szólistákat sem, ha már egyszer a szakaszaikat megkomponálta Liszt. SZÚNYOG JUDIT- UJ FILMEK A nagy Novgorod (szovjet) Érdekes dramaturgiája van ennek a filmnek, amelyben a cselekmény több szálon is fut, miközben típusokat és jellemeket ismerünk meg. Feltéve, ha ez a montázs- szerű cselekménysor egyáltalán annak nevezhető, aminek látszik. Alekszej Szaltikov, a film rendezője és Jurij Limanov mellett a forgatókönyv másik szerzője is mondanivalóban, erkölcsi üzenetben nem közöl többet, mint ami a háború kimeríthetetlenül sokrétegű történelmi és társadalmi valóságáról eddig is ismert. A közösség vezetőjének helytállása, az egyén és a közösség érdekeinek pontos egybevetülése a háborús idők ismert erkölcsi példázata. Mellette feltűnnek azok a szovjet emberek, akikről irodalmi művekben, drámákban, filmekben, tévéjátékokban sok mindent elmondtak már. A tudós, akinek mély ismeretei nem üres értékek, hanem vállalásra, önfeláldozásra motiváló tényezők. A nevelónó, akinek lelki traumája (hiszen szeme láttára éri találat a gyerekekkel teli uszályt) könyörtelen küzdelmének mozgatója lesz. Velük szemben megjelennek az árulók, akiknek nincs megbocsátás. Hétköznapi és nem mindennapi emberek arca villan meg egy-egy jelenetben. Megalá- zottak, meggyötörtek, foglyok és a haza szabadságáért harcolók. Mindezt sokadszor is egymás mellé állítani és filmszalagra rögzíteni lehetne ugyan, de önmagában véve kevés művészi,eredetiséget sikerülne bennük találni. Alekszej Szaltikov van olyan jó rendező, hogy ezt felismerte és tudta. Éppen ezért a A nagy Novgorod című filmjében megkísérli a szinte lehetetlent: történelmi analógiákat keres régi háborúk és a nagy honvédő háború között. Ennek megmutatásához tiszta metaforákat használ. Sokszor a cselekményt egyszerűsíti, hogy a látvánnyal többet, bonyolultabb Ketten a benzinkútnál dolgot közölhessen. Szimbólumok és filmes metaforák füzére lett ez a film. Ami mindezt összetartja: az orosz kultúra és műveltség szimbólumaként ismert Novgorod ősi városeszménye. Ezt akarták elpusztítani a hétszáz évvel ezelőtt hódító hadak is, és a filmben a német fasiszták támadása is eléri a város ősi falait. Műkincseket mentenek az emberek, amelyek között ott vannak a tudós által ,,a város lelkének“ nevezett harangok. A párt illegalitásba kényszerül, és a megszervezett partizánharc feltétele annak, hogy si* kérésén meghiúsítsák a németek akcióját. Felakarják robbantani a műkincsekkel, építészeti és festészeti értékekkel teli várost. A tudós érzi át igazán, hogy mit jelentenek ezek az értékek, s így feláldozza az életét. Mindez egy sajátos képi nyelven jelenik meg a vásznon. Erős emocionális töltéssel, határozott karakterű szerkesztéssel, amelyhez a dinamikus vágás és az operatőri munka (Alekszander Rja- bov) sokat hozzáadott. így születhetett meg egy olyan film, amely a történelmi tényszerűség mögött inkább az emberek cselekvését motiváló érzelmi energiákat mutatja meg. Ezeknek a megjelenési formája a hazaszeretet, az ön- feláldozás, az anyai szeretet, a gyermeki ártatlanság, a történelmi hagyományokhoz és a nemzeti kultúra értékeihez való ragaszkodás. Szaltikov megkísérelte a közemberek mindenkori történelmi szerepének megmutatását, amihez jól használta fel a hétszáz évvel ezelőtti Novgorod lakóinak hősiességét és a hódítók kegyetlenkedéseit is bemutató jeleneteket. Az említett érzelmi energiák időtlenségét, bizonyos örök erkölcsi értékek folytonosságát emelte ki ezekben a jelenetekben. (NSZK) Nem akarok senkit lebeszélni erről a filmről, annál kevésbé, mivel ritkán van alkalmunk látni Gobbi Hilda csodálatos karakterizáló művészetét. Nem, sajnos nem főszereplője ennek filmnek, csupán a két fiatalember motortriciklijének stopos utasa néhány pillanatig. Utolérik azt a kiránduló buszt, amelyről a hölgy lemaradt, s máris eltűnik. Nyomában csak a hiányérzet marad, amely aligha lenne ennyire növekvő, ha a két NSZK komikus - Mike és Tommy - igazán komikusok lennének, pedig sajnos, csak az orruk és a helyzeteik azok. Ami nevetséges, az a helyzetükből, elkövetett tévelygéseikből és egy félreértésből adódik. így aztán nem véletlen,- hogyha a film rendezője nem akarta „hollywoodi stílusban“ befejezni a történetet, s egy jól sejthetően megoldódó helyzetben búcsúztatja el hőseit, akik valamit keresnek az elefántok faránál. Hadd ne áruljam el mit, hiszen akkor semlegesítem azt a kevés komikumot is, ami ebben a vígjátékban eredeti. Visszatérve recenzióm elejére: érik az embert ilyen meglepetések, különösen akkor, ha nem készül fel egy filmből. Márpedig ez a könnyed műalkotás nem kényszerít erre. Abban csak reménykedni lehet, hogy a film rendezője észrevette az öreg hölgy szerepében fiatalosan mozgó, és igazi „gobbis“ karaktert kerekítő Gobbi Hildát, s ismét meghívja. A két szókehajú, férfias orrú, kisportolt alakú úriemberrel még találkozunk. Több eredetiség, ironizálás és szatirikus íz is elkelne, mert különben ezen a két fiatalemberen is úrrá lesz a Búd Spencer-i és Terence Hill-i verekedős humor. Márpedig személy szerint az erőszak mosolygós változatáért sem lelkesedem. A fűrészeléssel előre preparált asztalok, bárpultok és székek titka pedig nem érdekel. D. I. A Ketten a benzinkútnál egyik kockája (Archív felvétel) r ÚJ SZÚ 4 1986. XI. 11.
