Új Szó, 1986. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1986-11-28 / 281. szám, péntek

Az erkölcs mint érték Vaszil Bikovról, új műve kapcsán Az ötvenes évek végén lép az irodalomba az a szovjet írógene­ráció, amelynek tagjai nagyon fia­talon egész életüket meghatározó élményként élték át a nagy honvé­dő háborút. Vaszil Bikov szovjet belorusz elbeszélő, 1924-ben született a belorussziai Vityebszkben. Ere­detileg szobrásznak készült. Azok közé a szovjet írók közé tartozik, akik a háborúban átéltek hatására fordultak az irodalom, mint önkife­jezési eszköz felé. 1955-ben kez­dett publikálni. ,,A háború az életrajzom egy része, de része azoknak az életta­pasztalataimnak is, amelyeket rendkívüli szituációkban szerez­tem. S ha már egyszer író lettem, e tényt nem iktathatom ki. Téma- választásom másik oka: erkölcsi szempontból a háború nagyon sok tanulsággal szolgált. E tanulságok - az emberi kapcsolatok erkölcsi tartalma - békében is értékesek a társadalom számára. Ebből fa­kadt egész életművem. És ezért én azt feltételezem, hogy az er­kölcs mint érték - egyetemes. S végül még egy ok: nekünk, akik most a termonukleáris háború ve­szélyében élünk, nincs jogunk el­felejteni a múltat. “ Bikov a hősiesség mibenlétét boncolgatja. Műveiben a hőstett számtalan módon megnyilvánul­hat: nemcsak a közvetlen harcban éri tetten, hanem a halállal szem­benéző, a végső percekben ma­gára maradt ember lelki történé­seiben is. A személyiség itt mére­tik meg: képes-e ilyen körülmé­nyek között is megőrizni emberi lényegét, emberségét. A lélektani ábrázolás elmélyíté­sére törekszik tehát, célja a világ dolgainak, az emberi kapcsolato­kat meghatározó emberi értékek­nek s azok ellentmondásainak fel­tárása. Ez a törekvése emelte Vaszil Bikovot a mai szovjet irodalom „lélektani“ áramlatának vezető egyéniségévé, a szovjet-belorusz irodalomban jelentkező pszicholó­gusírók (Csigrinov, Samjakin) elin­dítójává. Vaszil Bikov munkásságában három időszakot különítenek el: már kezdő íróként határozott, egyéni stílusa jellemzi. Ennek a korszakának legmarkánsabb al­kotása az 1959-es Darvak kiáltá­sa. Ez, és az 1971-es A harmadik rakéta című kisregénye a fronton harcoló „egyszerű emberek“ vilá­gának a lélektani oldalait tárja elénk. A hatvanas években már érett kisregényeket publikál: az Egy ol­dal a frontról (1960), a dunántúli harcokról, a Magyarországon átélt front élményeiről szól. Az Alpesi ballada (1963) és a Kelepce Jó reggelt... A szívem a torkomban dobog, szakad rólam a veríték. Jobb tér­dem idétlenül megroggyan, ami­kor kimerültén az autóbuszpálya­udvar peronjára lépek. Vagy öt­száz métert futottam. A buszra várakozók szeméből részvét su­gárzik felém. Zavartan igazgatom a frizurám, s bosszúsan nézek a távolodó busz után. Ma éppen nyolc perccel indult korábban a menetidőnél! Igyekszem palástolni dühömet, bár ha így folytatódik, lassan be­nevezhetek az ,,Edzett ifjúságért“ mozgalomba. A pályaudvar egyik irodájának ablakából a rádió hangja szűrődik ki: - A pontos idő fél nyolc. Jó reggelt kívánunk kedves hallgató­ink! - hallom. Elgondolkodom. A kQra reggeli közelharc az élelmiszerboltban, a bölcsődei kapkodás, a lekésett autóbusz kellemetlen percei még itt lüktetnek az idegeimben, s úgy érzem, néha valóban rám férne egy kevésbé mozgalmas reggel. Olyan igazándi jó reggel...- dobai ­(1964) a kemény katonaélet hite­les rajzával, az átélt helyzetek tra­gikumának, a harcoló ember lelki folyamatainak pontos elemzésé­vel tűnnek ki. 1968 óta csak kisregényeket ír. A krugljani híd című művével indít­ja útjukra az egyértelműen válasz­tás elé állított emberek lelki törté­néseit boncolgató műveinek sorát. 1970-ben jelenik meg a Szotnyi- kov, 1972-ben az Obeliszk, a Megérni a hajnalt, 1974-ben a Farkasfalka, 1976-ban pedig Az ó zászlóalja. 1978-ban lát napvilá­got a Ki tudja, visszatérsz-e? Míg előző műveiben saját frontélmé­nyeiből merít, ezekben a kisregé­nyekben a partizánharcot választ­ja témájául. Belorusszia élt a leg­tovább német megszállás alatt. 500 ezernyi embert számláló szer­vezett partizánhadsereg harcolt a fasiszták ellen, a lakosság az erdőkben és a mocsarakban buj­dosott, a németek megtorlásul egész zónákban irtották ki a falvak lakosságát. A háború megpróbáltatásai ma­gasabbra állítják az emberi fele­lősség, az emberi értékekkel szemben támasztott igényesség mércéjét - fokozva a kapcsolatok, a helyzetek drámaiságát. Bikov műveiben a személyiséget a köte­lességhez, a háborúhoz, a társak­hoz való viszonya szerint értéke­lik. Legújabb kisregényeiben már nemcsak a pozitív hősök pszichi­kuma érdekli, hanem azoké is, akiknek helyzetével eddig alig fog­lalkozott: az árulóké és a potenci­ális árulóké. A lélek mélységeibe száll alá, hogy feltárja, megismer­je, megérezze, miért lépnek ke­resztül önmagukban minden jón, miért zúznak össze maguk körül mindent, dobnak el erkölcsöt, el­vet, miért képtelenek önmagukon túllátni ezek az emberek. Bikov olyan helyzetbe állítja hő­seit, amelyekben jellemük a maga teljességében megmutatkozhat. Hőseinek jellemét mintegy mo­zaikkockákként kapjuk meg, így fokozatosan döbbenhetünk rá em­beri gyarlóságuk veszélyességé­re. A cselekmény hol láncszerűen egymásba kapcsolódó esemé­nyek sora, hol retrospektív módon elbeszélt történet. Bikov a lehető legteljesebb objektivitásra törek­szik. „Elbeszélője“ nem részese a cselekménynek, magasan a szereplők fölött áll, nem értékeli, csupán minden oldalról bemutatja őket. Az események néha az egyes szereplők szemszögéből vi­lágítódnak meg. Bikov kisregényeinek vége nyi­tott: az olvasó saját erkölcsi alap­állásából bírálhatja el a hősöket. Az író az olvasóit is gyakran kész­teti saját erkölcsi normáinak fölül- vizsgálatára és átértékelésére. Vaszil Bikov az 1983-ban írt Baljós jel című kisregényért meg­kapta az 1986-os Lenin-díjat. Eb­ben a művében a mai szovjet irodalom két jelentős ágát, a hábo­rús prózát és a faluirodalmat sike­rült ötvöznie. Bikov egy falu életén keresztül vizsgálja az emberi jelle­mek fejlődését. Új kisregénye az április óta a Druzsba Národov című szovjet folyóiratban közölt Verem cselek­ménye két idősíkon fut. A mű fő­hőse 40 év elteltével visszatért a kisvárosba, ahol 1941 őszén több partizánnal együtt agyon akarták lőni, ám ő csodával hatá­ros módon maradt életben, a ve­rembe esvén. Agejev hozzálát, hogy kiássa az elfeledett vermet. Abban reménykedik, hogy meg­fejtheti végre az ót kínzó titkot. Meghalt-e Marija, a szerelme, akit a sebesült Agejev annak idején feladattal küldött a partizánokhoz. Erkölcsi kérdésekre keresi a vá­laszt: joga volt-e Mariját saját cél­jai érdekében felhasználnia, csak­hogy bebizonyítsa, ó nem áruló, nem ellenség; joga volt-e feláldoz­ni a lányt, s vele együtt talán még egy életet. Agejev epizódot epizód után fölelevenítve, akkori önmagával szembenézve, cselekedeteivel el­számolva, önmaga fölött ítélkezik. A kérdések, amelyeket Vaszil Bikov legújabban kisregényében is feltesz, örök és mindig új kérdé­sek. A Verem, bár régmúlt esemé­nyeket idéz, napjainkhoz és a jö­vőhöz is szól, minden sorával em­lékezetünkbe idézve - Bikov ko­rábbi müveihez hasonlóan - mi­lyen kell legyen az ember. Az emberi értékekről, az embéri mél­tóságról, a boldogsághoz való jo­gunkról szól, azokról az erkölcsi elvekről, amelyek nélkül az élet értelmét veszíti. Reméljük, Bikov új műve fordításban is hamarosan eljut hozzánk. HARASZTI MÁRIA ŕájj %. , • i r#*-, " . W ' - * 'y:., Schrantz György: Emlék (olaj, 1981) Új kiállítási csarnok Új létesítménnyel gazdagodott a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), Csallóközi Múzeum, né­hány méterre a „sárga épülettől“ kiállítási csarnok épült fel, melyet ünnepélyes külsőségek között a minap nyitottak meg a látogatók előtt, s benne mindjárt egy kiállí­tást is, A Csallóköz - Tájak és emberek címmel. Az eredeti, a tíz évvel ezelőtti elképzelések még galéria létesíté­séről szóltak, végül ez a csarnok született meg. Nem helyettesíthet ugyan egy önálló intézményként működő képtárat, melyet egyéb­iránt szívesebben láttunk volna a szépen gyarapodó Dunaszerda- helyen, több szerepe mellett pél­dául emelte volna a város rangját - mégis jó, hogy elkészült, hogy „legalább“ már ez van. Egyrészt enyhít a múzeum tárlatszervezési és raktározási gondjain, bár a rak­tárhelyiség elég kicsire sikeredett, másrészt tágabb lehetőséget kínál az eddiginél is jobb, rugalmasabb kiállítótevékenységre.- Az új teremben, méreteinél fogva is, méltóbb keretek között tudunk ezután kiállításokat ren­dezni - mondja Mag Gyula, a mú­zeum igazgatója. - A felszabaduló helyiségeket múzeális célokra akarjuk felhasználni, állandó jelle­gű tárlatok létrehozását tervezzük, a néprajz, a régészet, a biológia témaköréből. A kétmillió koronát érő, több százezer korona értékű berende­zést tartalmazó csarnok Z-akció- ban épült, a járási nemzeti bizott­ság anyagi hozzájárulásával, a helyi Dukla Efsz építőcsoportjá­nak kivitelezésében, de különböző módon más üzemek is segítették az építkezést, például a terepren­dezés során, a takarítást pedig lényegében a múzeum és más kulturális intézmények munkatár­sai végezték. A csarnokhoz tarto­zik néhány kisebb-nagyobb helyi­ség, maga a tágas kiállítóterem nappal tetőablakokon át kap ter­mészetes fényt. Több javaslat is szóba került, hogy kinek az alkotásaival avas­sák fel az új létesítményt, végül úgy döntöttek, szerepeljenek első­ként azok a művészek, akiknek valamilyen formában közük van a Csallóközhöz. Valamennyien nincsenek jelen alkotásaikkal a tárlaton, de a névsor így is tekintélyes: Almási Róbert, And- rássy Tibor, Deák György, Eugen Fülöp, Janiga József, Kopócs Ti­bor, Nagy József, Schrantz György, Skriba Pál Szilva József, Mária Trangošová, Varga Lajos, akinek a képek élőt Lipcsey György szobrászművész paraszt­történelmet idéző, fából munkált karakteres barna alakjai láthatók. Egy-egy festőművésztől általá­ban öt-hat képet állítottak ki, me­lyek különböző technikákkal ké­szültek. És ahány alkotó, annyi stílus, így a csallóközi táj, a Duna mente változatos formákban és színekben jelenik meg, de szere­pelnek figurális kompozíciók, sőt egész portrésorozat is. A városból és a környékről érkező látogatók számára bizonyára sok alkotás is­merős, és elsősorban azért, mert a művészek zöme már szerepelt korábban, csoportos vagy önálló kiállításon, a Csallóközi Múzeum­ban, némelyikük többször is. De az új kiállítási csarnokban vala­mennyien most először. (bodnár) HUSZONNYOLC ÓRA DZSESSZ Közel harminc óra volt össze­sen az idei XIV. prágai nemzetközi dzsesszfesztivál négy esti és egy délutáni koncertjének műsorideje. A késő éjszakába, kora hajnali órákba nyúló maratoni koncertek­nek úgyszólván nem voltak üres­járataik; a szereplők mindvégig te­hetségük legjavát nyújtották, élve­zetes, a nézők figyelmét mindvé­gig lekötő zenét játszottak. A nyitókoncerten az amerikai Herbie Hancock, a dzsessz élő legendája kápráztatta el a közön­séget. A billentyűshangszerek ko­ronázatlan királyának zenekarát nem kisebb egyéniségek alkotják, mint Buster Williams (nagybőgő), Tony Williams (dob), és Branford Marsalis (szaxofon). Európai tur­néjára a legfrissebb szerzemé­nyeivel érkezett az együttes, melynek zenéjét tökély, fegyelme­zettség, ugyanakkor szerénység is jellemezte. Az énekesek egyé­nisége _nem bravúros szólókban nyilvánult meg, hanem apróléko­san kidolgozott, hihetetlenül har­monikus és ötletgazdag összjá- tékban. Jóllehet a Nigeria Jazz Group nem érkezett meg a találkozóra, mégsem hiányoztak az afrikai rit­musok, a svéd (!) Mwendo Dawa Quartet lepte-ajándékozta meg ilyenekkel a közönséget. A totális dzsesszet játszó japán Yosuko Yamashita, a „zongorák réme“, ezúttal sem kímélte hangszerét, mely az előadott Bolero-átdolgo- zás után félórás ápolásra szo­rult... Hihetetlennek tűnhet, hogy ez a bravúros technikájú japán művész, aki olykor a könyökével, sőt a lábával sem átall a billen­tyűkhöz „nyúlni“, képes szívme- lengetően gyöngéd, leheletfinom melódiákat is előcsalni hangsze­réből. Eredeti hangzásvilágával (zongora, vibrafon, ütőshangsze- rek) kellemes meglepetésként szolgált a bolgár Acoustic Version duó fellépése. A 65 éves Gustav Brom érdemes művész és zene­kara, valamint az Emil Viklický- Eva Svobodová duó ezúttal is a tőlük megszokott kiváló teljesít­ményt nyújtotta. A következő koncert csemegé­jének ígérkezett az NSZK-beli trombonista, Albert Mangelsdorf és az amerikai John Scofield Trio fellépése. Az előbbi egy szál har­sonával előadott produkciója, a csodálatos ritmusokat és hang­zásokat zenei humorral ötvöző já­téka egyedülálló a maga nemé­ben. Az osztrák The Patt Brothers Quartet - főként elektronikus hangzásvilágra alapozott - zenéje kiválóan ötvöződött néger énekes­nőjük kristálytiszta hangjával. A cseh Ferdinand Ha vlík zenekara Karéi Velebný közreműködésével a klasszikus dzsessz rajongóit ör­vendeztette meg. A harmadik koncert közönsége örömmel nyugtázta, hogy bonyo­dalmak után, mégiscsak megér­keztek a szovjet Oleg Lundström zenekarának hangszerei legutóbbi külföldi fellépésük színhelyéről, és élvezettel hallgathatta előadásuk­ban a dzsessz klasszikusának, Duke Ellingtonnak darabjait, vala­mint a saját szerzeményeket. Az olasz Franco D' Andrea Kvinteto a free-dzsessz kedvelőit ör­vendeztette meg, a jugoszláv B. P. Duó a dallamosabb zene hí­veinek körében aratott osztatlan sikert. A Cseh Big Band vezetője, Alexej Fried, a zenekar fellépése előtt vehette át az idei Jaroslav Ježek-díjat. Teljesítményük iga­zolta, hogy a cseh dzsesszhagyo- mányok méltó folytatóinak kijáró elismerés illetékes kezekbe került. Az est fénypontja az amerikai né­ger énekesnő, Betty Carter fellé­pése volt, aki Prágában is igazol­ta, hogy nevét nem véletlenül em­legetik együtt Ella Fitzgeralddal és Sarah Vaugham-mel. Az öt követő cseh Metropolitan Jazz Band és a Naima Kvintet fellépésére, tekin­tettel a késő éjjeli órákra, ugyan­csak megürült az egyébként mind­végig zsúfolásig telt Lucerna. A zárónapi maratoni hangver­senyt a közös cseh-lengyel Big Band nyitotta meg, nagy sikerrel. Ritmikus, rockos számaik éles kontrasztot jelentettek az őket kö­vető NDK-beli Zentral quartet freedzsessz muzsikájával szem­ben. Kellemes meglepetés volt a moszkvai Igor Brilja Kvintet, amely ezúttal, a csodálatos hangú Tatevig Oganeszjanova énekes­nővel lépett pódiumra. A Prágá­ban is közkedvelt Peter Lipa R a T Band-jével ezúttal klasszi­kus darabokból válogatott. A rend­kívül gazdag lengyel dzsesszt a dzsessz-rockot művelő Sounds Jarosla Smietany zenekar képvi­selte. A négynapos maratón fe­lejthetetlen záróakkordja az angol Mike Westbrook „Rossini“ zene­kar (?), avantgarde színház (?) műsora volt. Mint nevük és a kér­dőjelek is utalnak rá - Rossini Teli Vilmos, Otelló és A szevillai bor­bély című operáiból állították össze egészen sajátos dzsesz- szes, rockos egyvelegüket, melyet az avantgarde színház tömör for­manyelvén jelzésszerűen elő is adtak. Alakításuk Prágában is iga­zolta, hogy nem véletlenül arattak olyan óriási sikert a modern szín­padok lausanne-i nemzetközi fesztiválján. Föllépésük egyben jelezte, hogy az igen gazdag dzsessznek, mint műfajnak még vannak járat­lan ösvényei és joggal tarthat szá­mot arra, hogy híd legyen a köny- nyű- és a komolyzene között. GÁL JENÓ ÚJ SZÚ 6 1986. XI. 28.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents