Új Szó, 1986. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1986-11-21 / 275. szám, péntek
Önismeretünk forrásai GYÜRE LAJOS KÖNYVÉRŐL Aligha vonható kétségbe annak társadalmi-politikai jelentősége, hogy a két háború közötti időszak hazai magyar irodalmának legfőbb értékei fokozatosan a mai olvasó kulturális és irodalmi tudatának részévé válhatnak. Fejleszthetik önismeretét, nemzetiségi-hovatartozási öntudatát, a hazai táj, a szülőföld iránti ragaszkodását. Haladó hagyományaink folyamatos aktivizálása, köztudatba ágyazása azonban számos nehézségbe ütközik. A korabeli könyvkiadás megoldatlansága miatt szellemi örökségünk jelentős része a már jórészt hozzáférhetetlen lapok és folyóiratok hasábjain porosodik. Eddig a kommunista sajtó két jelentős orgánumának - Magyar Nap és Az Út, - anyagából jelent meg válogatás. Gyüre Lajos Kassai Napló 1918-1929 c. könyvében egy polgári-humanista napilap ismertetésére vállalkozott. Nem válogatást közöl, hanem a lap irodalmi-kulturális anyagának bibliográfiáját. így elsősorban a kutatókhoz szól, de hasznosan tájékoztatja a szélesebb olvasóközönséget is. Könyvét terjedelmes tanulmány vezeti be, amelyben vázolja a lap történetét, irodalmunkban betöltött szerepét. Az írás - belső egyenetlenségei ellenére is - jól tájékoztatja az olvasót. Köztudomású, hogy különösen az indulás éveiben, a húszas évek első felében vállalt jelentős feladatokat ez a vidéki lap. Szerkesztői szinte minden számban, de főként a vasárnapi mellékletben tág teret bocsátottak a szépirodalom és kulturális publicisztika művelői rendelkezésére. Ebben az időben a Kassai Napló volt az egyik legfontosabb irodalomközvetító és -irányító orgánumunk. Szerepét és jelentőségét jól jellemzik Fábry emlékező szavai: ,,Az induló magyar írás lényegében itt és innen startolt: Darkó István, Földes Sándor, Győri Dezső, Jarno József, Komlós Aladár, Márai Sándor, Merényi Gyula, Mihályi ödön, Sebes/ Ernő, Simándy Pál, Tamás Mihály, Vozári Dezső és jómagam a Kassai Napló Vasárnapjában leltünk megértő otthonra. “ A jegyzék valóban impozáns, szinte minden jelentős írónkat tartalmazza. A Kassai Napló azonban nemcsak a megjelenés puszta lehetőségét jelentette fiatal íróinknak, hanem az induláshoz szükséges lendítő erőt, a fejlődéshez nélkülözhetetlen alkotóműhelyt. Az átmenetileg odasereglett kitűnő tollú, publicisták, kritikusok, jelentős írók közvetlen hatása alatt indulhattak. Ignotus, Barta Lajos, Balázs Béla, Kázmér Ernő és mások tartós jelenléte inspiratív és vonzó légkört teremtett kibontakozó iro: ■MSI \ ' --- * -ľ”"" ■ ■ ■ ä : — ■ ■ - ---Őszi táj (Könözsi István felvétele) Korszerűbb irányítás Érdekes színházi kísérlet a Szovjetunióban A 250. bemutató a Mateszban Talán stílusosnak is mondható, hogy a 250. premieren olyan szerző darabját mutatja be közönségének a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulata, akinek műveit magyar nyelven eddig nem játszották Csehszlovákiában. Luigi Pirandellóról van szó, a huszadik századi olasz drámaírás és színházművészet nagy klasszikusáról, ötven éve, hogy ez a dramaturgiai iskolát teremtő művész meghalt. A szerző Több- gyerekes agglegény (eredetileg Szicíliai komédia, illetve a főhős neve alapján Liolá) című falusi történetének bemutatásával újabb „fehér foltot" tüntet el „térképéről" a Matesz. Luigi Pirandello 1867-ben született Szicíliában. Diplomát a bonni egyetemen szerzett. Életműve rá a bizonyíték: a német filozófia neveltje, elsősorban Hegel és Schopenhauer hatottak rá. Tanulmányai befejeztével visszatér szülőföldjére, Szicíliába, ahol az esztétika tanára lesz. Negyvenkilenc éves, amikor megírja első drámáját, a Szicíliai , komédiát (Liolá; Többgyerekes agglegény). Ekkor már második éve tart az első világháború. A hádalmunk számára. Főként emigránsok tehát, akiknek szerepét ugyancsak Fábry értékelő szavai világítják meg: „Ha ők nincsenek, ma az önképzóköri dilettantizmus és provincializmus döntően és visszacsinálhatatlanul rátehénke- dett volna itt mindenre. Az emigráció bécsi repezentánsai és itteni szerkesztőségekben elhelyezkedett írói nemcsak az európai nívójú irodalmat jelentették, de ugyanakkor megteremtették a szintén európai nívójú szlovenszkói sajtót, mely egy időben, a legsötétebb magyarországi években messze fölülmúlta a pestit. Ezt nem lehet, nem szabad elfelejteni. Ez: történelmi és irodalomtörténeti tény." Fábry sokat köszönhet a Kassai Napló írógárdájának, különösen Ignotusnak. Közvetve Gyüre Lajos is utal erre: (Ignotus) „...személye erjesztő kovászként hatott a szerkesztőségre - s azon túlmenően a többi kassai napilapra, ha úgy tetszik: az egész szlovenszkói magyar irodalomra.“ Tüzetesebb filológiai vizsgálódás azt is kiderítené, hogy Fábry nemcsak publicistaként és kritiusként tanult tőle sokat, de irodalmi ízlését és minőségérzékét is fejlesztette, s a német expresszionizmus mellett tőle kapta a legtöbb bátorítást a nyelvi szabadosságra, a szokatlan szófűzésre és jelzóhasználatra, ami a későbbiekben oly jellemző sajátosságé vált. Az sem merő feltételezés, hogy a már 1920-ban Ember az embertelenségben címen cikket író Kázmér Ernő, a már 1923-ban A müncheni mázoló címen Hitlerre figyelmeztető Ignotus, továbbá Balázs Béla és a többi munkatárs, a Kassai Napló egész alkotó szellemi légköre döntően befolyásolta Fábry irodalmi tájékozódását, társadalmi-politikai szemléletét. Irodalomtörténeti tény, hogy a háborús keserveiről, a történelmi változásokat követő depresszív hangulatairól Gyóni Gézától kölcsönzött Szomorú szemmel címen cikkezgetó fiatal író fejlődése a Kassai Napló hasábjain vett új irányt. A Fábry pályakezdéséről, indulásának gyökereiről, írói indítékairól szóló tanulmányok többnyire önvallomásaira, visszaemlékezéseire támaszkodnak. Meggyőződésem, hogy a Kassai Napló erőterében kibontakozó írói pályakezdés szélesebb összefüggéseinek feltárása számos új vonással gazdagíthatná az eddig kialakult képet. Ugyancsak sok - az egyetemes magyar irodalomtörénet szempontjából sem érdektelen - tanulsággal szolgálhatna Ignotus, Komlós Aladár, Kázmér Ernő és mások lapbeli tevékenységének részletes feltárása, értékelése. MA ESTE: ború befejezését követően születik meg Csörgősipka című alkotása. Ötvenkét éves, amikor kikerül tolla alól egyik legjelentősebb komédiája Az ember, az állat és az erény, ötvennégyévesen írja meg Hat szerep keres egy szerzőt című színpadi játékát, s ezután szárnyára kapja a világhír, ötvenöt éves korában írja meg újabb jelentős drámáját, a IV. Henriket. A huszas évek elején színházat alapít, ahol maga rendezi darabjait, és társulatával bejárja Európát. A háború személyi tragédiát is okoz az író életében: rajongva szeretett felesége előbb megőrül, majd 1919-ben meghal. Ez a tragikus esemény nyomot hagy az író későbbi müvein. Mintha minduntalan ezt a kérdést akarná megválaszolni: Annak jobb-e a sorsa, aki „a bomlott agy teremtette világban boldog", vagy annak, aki a valóságos életet éli gyötrődve? Életérzését általánosítva ,,a szabad verseny csődjét" és a polgári társadalom kiábrándító mivoltát ábrázolja. Tulajdonképpen a saját osztályának csődjét mutatja be. Az írót 1936-ban bekövetkezett haláláig foglalkoztatták a látszat Gyüre Lajos több összefüggésre rámutat, de mellőzi irodalomtörténeti kiaknázásukat. Általában adós marad a lap eszmei-esztétikai koncepciójának, szerkesztési gyakorlatának mélyebb elemzésével, a Tűz vita részletesebb ismertetésével, a meglepően gazdag fordításirodalom értékelésével stb. A József Attilával kapcsolatos felfedezései bizonyítják, milyen termékeny lehetőségeket mulasztott el. Kevesebb jót lehet elmondani a bibliográfiai részről, összeállításának munkaigényessége nincs arányban használhatóságával és megbízhatóságával. Szakmai értékét jelentősen gyengíti az adatok nem eléggé átgontolt csoportosítása, a nehezen elkülöníthető kategóriák alkalmazása. Rendkívül nehéz lehet például egy napilap irodalmi-kulturális anyagát Cikkek, riportok és Kritikák, portrék címkével ellátott műfaji kategóriákba sorolni. A szerző sem tudott megbirkózni vele. Úgy oldotta meg a dilemmát, hogy az írások 20-30 %-át mindkét kategóriába besorolta. Ez azonban meglehetősen zavarólag hat az olvasóra, nem beszélve a helypazarlásról, hiszen az adatok jelentős része háromszor is szerepel (csak egy példát a több tucatból: Fábry Irodalom és magyarság című cikke megtalálható a 208., 320. és az 584. szám alatt). Nem kis fejtörést okoz az olvasónak a Klasszikus magyar irodalom és Kortárs magyar irodalom elnevezésű kategóriák alkalmazása is. Adyt az elsőnek, Babitsot a másodiknak említettben találjuk. A mai olvasó már mindkettőt klasszikusnak tartaná. Ha pedig időrendi besorolásról van szó, érthetetlen Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Kiss József, Gárdonyi Géza, stb. szerepeltetése a kortársak között. Az sem emeli a bibliográfia megbízhatóságát, hogy az egyes szerzők által írt kritikákat és a róluk szóló bírálatokat Kritikák cím alatt együtt olvashatjuk. Gyakran nehéz megkülönböztetni; miről is van szó, de az is előfordul, hogy az adat egyik vagy másik helyen hiányzik. Egy példa a jellemzés kedvéért: Jarno József (-rno) bírálatot írt Farkas István Tizenhétben című művéről. Ez az írás Farkasnál fel van tűntetve, a szerzőnél, Jarnonál hiányzik. Ha csak néhányszor fordulna elő ilyen vagy ehhez hasonló hiányosság, szóvá sem tennénk. Gyüre Lajos munkája azonban e zavaró körülmények ellenére is hasznosan járul hozzá önismeretünk forrásainak feltárásához. (Madách) SZEBERÉN^I ZOLTÁN és a valóság összefüggései, ellentmondásai, a hazugság és a igazság viszonylagossága, a valóság és a képzelet rejtelmesnek tűnő viszonya. Drámái formai szempontból is sok újdonságot hoztak, Pirandello ugyanis nem elégedett meg a másfélévezredes arisztotelészi poétika „játékszabályaival". Pirandello elsői írói korszakának legjelentősebb alkotása a Többgyerekes agglegény. Ebben a drámában nem a polgári társadalom kiábrándító viszonyait veszi bonckés alá az író. A „falusi történetiben még az ember „ősi természetessége" a domináló erő. A gazdagság, illetve a hatalom birtokosai még a szerelemben is csak látszatgyőzelmet aratnak. A drámában megrajzolt optimista világképnek az életteli, természetes öröm a forrása... (Gramsci talán éppen ezért tartja ezt az alkotást Pirandello legjobb művének.) A játéknak csupán két férfi szereplője van: Liolá (Boráros Imre) és Simone (Tóth László). Az előadást Dráfi Mátyás érdemes művész rendezte. Bemutató előadás: ma este. KMECZKÓ MIHÁLY Nyilvánvalóan sokak egybehangzó véleményét írom le, amikor megállapítom, hogy napjainkban egyszerre tanulságos és izgalmas a szovjet sajtó olvasása. A tartalmas viták, a mélyenszántó gondolatokat tartalmazó szókimondó cikkek, hozzászólások közös nevezője a közéleti elkötelezettség, az SZKP XXVII. kongresszusán meghatározott irányvonal - a társadalmi fejlódés gyorsítása - támogatása. Ez a szellemi pezsgés jellemzi a kulturális lapokat is, ahol az egyik központi kérdés az, hogy a kulturális szféra miképpen tehet eleget a megnövekedett társadalmi elvárásoknak, milyen módon járulhat hozzá a „peresztrojka", tehát az átalakítás fogalmával jellemzett nagyszabású ember- és társadalom- formáló célok valóra váltásához. Ezek a szempontok határozták meg azt a vitát is, amely a szovjet színház irányításáról, a színház társadalmi rendeltetéséről folyt csaknem fél éven át a Szovjetszka- ja Kultura hasábjain. Ebbenazeszmecserében számos kiváló szovjet rendező, színész és kritikus fejtette ki véleményét. Mihail Zaharov bizonyos értelmű túlfűtöttségről is tanúskodó hozzászólásában annak a véleményének adott hangot, miszerint a szovjet színházi élet irányítása elavult, távolról sem felel meg a mai követelményeknek. Sok a bürokratikus, adminisztratív elem, sok az olyan tényező, amely kimondottan gátolja a színházakat a művészi útkeresésben, s főleg abban, hogy korszerű, izgalmas, napjaink égető kérdéseire reagáló előadásokat hozzanak létre. Hasonló meglátásai voltak a világhírű Anatolij Ef- rosznak is, aki szerint több felfi- gyeltetó, nagy visszhangot kiváltó rendezés ellenére, még mindig nagyon sok az olyan előadás, amely „az esztétikai konzervativizmust és a nyilvánosság sablonos gondolkodását élteti tovább“. A vitában szóltak sok színház erősen kifogásolható műszaki állapotáról, a belső társulati élet különböző gondjairól és számos olyan kérdésről, amely közvetlenül befolyásolja egy-egy előadás színvonalát, s a színházak művészi munkáját. A vita tanulságait Jurij Zajcev kulturális miniszterhelyettes foglalta össze, majd fontos megbeszélésre került sor, amelyen megjelent Jegor Ligacsov, az SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, a KB titkára is. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy a színház nem maradhat passzív az egész társadalmat átfogó, időszerű kérdések hangsúlyozásában, mint például a korszerű termelési folyamatok serkentése, a morális gondok megoldása, ezen belül a protekciózás visszaszorítása, a rokoni összefonódással való szembeszállás, a szakértelem jobb megbecsülése, valamint a békeharc jelentőségének érzékeltetése. Beszélt a színházak sajátos eszközeiről, rámutatva, hogy a művészetben nem elsősorban az aktuálpolitikai kötődések a lényegesek, hanem a társadalom átfogó ábrázolása, a teljes igazság elkötelezett művészi hitelességű érzékeltetése. Itt is megvitatták azt az átfogó színházi kísérletet, amely a következő év elején kezdődik 69 társulatnál. Jelenleg a Szovjetunióban 630 hivatásos társulat működik, ahol több mint 40 ezer művész dolgozik. A változás lényege: teret adni a színházak önálló kezdeményezésének. A kísérletben részt vevő színházak önmaguk döntenek a repertoárról, a politikai és a gazdasági felelősség az igazgatóé, illetve az általa kinevezett művészeti tanácsé. A kulturális szerveknek partneri funkciójuk lesz: rendszeres odafigyelésekkel, javaslatokkal, kritikai észrevételekkel támogatják a színházakat. Az elgondolás szerint a társulat önállóan választja meg az igazgatót és a művészeti vezetőt is. A színházakat értékelő eddig 11 mutató közül az említett társulatoknál csupán hármat hagynak meg, ez pedig a nézők száma, a fizetési alap és az állami dotáció mértéke. Érdekes újdonság az is, hogy a jegyek árát - a felső határt természetesen megszabják - is a művészeti tanács határozza meg, s a tervezett bevételen felüli összeget a színház korszerűsítésére, a művészek szociális támogatására (például hozzájárulás lakásvásárláshoz), illetve rendkívüli fizetésemelésre (kiemelkedő művészi teljesítmények esetén) lehet fordítani. Szó van arról, hogy minden hivatásos társulatnál lesz úgy nevezet alkalmassági vizsga is. Ennek lényege az, hogy ötévenként értékelik minden művész teljesítményét, munkáját, ennek alapján döntenek a szerződés meghosz- szabbításáról és a gázsi összegéről. A tervek szerint két év múlva összegezik a kísérlet tanulságait, s ezek alapján vezetik be mindenhol a színházi irányítás korszerűsített rendszerét. Természetes, hogy a kísérlet bejelentése nagy visszhangot váltott ki, s akadnak ta- máskodók is. Nekik válaszolt a moszkvai Pravda hasábjain Oleg Jefremov, aki kemény szavakkal bírálta a színházirányítás jelenlegi gyakorlatát, majd így folytatta: „Tudom, hogy némely színház fél az újítástól, hiszen kényelmesebb számukra, ha munkájukért nem saját maguk, hanem a felettes kulturális szervek felelnek. Az új helyzetben azonban kiderül, ki mennyit ér. Ki az, aki a nézőket az életükről való elmélyült párbeszédre ösztönzi, s ki az, aki felületes semmiségekkel iparkodik lekötni a figyelmüket. “ Mi is kíváncsian várjuk a kísérlet eredményeit. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ szú 6 1986. XI. 21.
