Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-14 / 242. szám, kedd
ÚJ szú 3 % 1986. X. 14. A Szovjetunió nem adja fel következetes békepolitikáját (Folytatás a 2. oldalról) mok élén? Találkoznak, leveleznek, már harmadszor folytattak megbeszélést és semmiben sem tudnak megállapodni. Úgy gondolom, hogy ez egyenesen botrányos eredmény lenne, amely beláthatatlan következményekkel járna. Ezt egyszerűen nem engedhetjük meg. Az egész világon csalódást okozna, nemcsak a mi országainkban. így képzeltük el tehát a washingtoni találkozót, annak eredményeit. Ez ösztönzött bennünket arra, hogy javasoljuk: tartsunk itt, Reykjavíkban munkatalálkozót, hogy tárgyszerűen mindent megmagyarázzunk, figyelmesen meghallgassuk egymást, igyekezzünk közös pontokat találni és közös megoldást keresni, amely megfelelne a mi országaink érdekeinek, szövetségeseink, valamennyi ország népei érdekeinek egyaránt. Sajnos, az amerikaiak üres kézzel jöttek el a találkozóra, olyan naftalinszagú javaslatokkal, amelyek miatt kifulladóban vannak a genfi tárgyalások. Mi, amint látják, benyújtottuk javaslatainkat, hogy megváltoztassuk ezt a helyzetet, hogy megnyissuk az utat és új szakaszba lépjünk, s ténylegesen megoldjuk az arra megérett kérdéseket. Elmondtam tehát, mi történt. Mit kell tehát tenni? Itt marad az Egyesült Államok, mint realitás, s a Szovjetunió is, mint realitás. Egyik orosz írónk valamelyik hóse igyekezett úgy tenni, mintha Amerika nem is létezne. Mi nem szenvedünk ilyen komplexusban. Amerika realitás. Ráadásul milyen realitás! A Szovjetunió szerintem szintén tiszteletre méltó realitás. De az egész világ realitás. Nem lehet ma tekintélyt szerezni, s mindenekelőtt nem lehet megoldani a meglévő problémákat anélkül, hogy ne vennénk figyelembe jelenkorunk realitásait. Ezen a találkozón az újszerű gondolkodásmód hiányát éreztük. Ismét jelentkezett a katonai erőfölény hajszolásának rémképe. Nyáron találkoztam Nixon úrral, s ő akkor azt mondta: mikor számba veszem élet- és politikai tapasztalataimat, jogosan mondhatom el, hogy ennek a rémképnek a hajszolása túl messzire vezetett bennünket. Most nem tudjuk, hogyan jussunk ki a bennünket elárasztó nukleáris fegyverek halmai alól. Mindez bonyolítja és mérgezi a nemzetközi helyzetet. Mégis úgy véljük, hogy itt megállapodások kezdtek körvonalazódni, csak nem sikerült őket megfogalmazni. Javaslatainkat egységes egészként terjesztettük elő. Azt hiszem, megértik, miért tettünk így. Mégis, maga az az út, amelyet a nukleáris fegyverek jelentős csökkentéséről szóló megállapodásokig megtettünk, már önmagában is mérhetetlen tapasztalatokat hozott magával. Azt hiszem, az amerikai elnöknek, akárcsak nekünk, át kell gondolnia az egész helyzetet, amely itt a találkozón végül is kialakult, mégy egyszer vissza kell térnünk és meg kell kísérelnünk áthidalni mindazt, ami elválaszt bennünket. Hiszen már sokmindenben megállapodtunk. Lehet, hogy az elnöknek meg kell beszélnie a dolgot a Kongresszussal, az amerikai körökkel, a közvéleménnyel. Amerika tehát mindezt jól gondolja át. Mi várunk, nem vonjuk vissza javaslatainkat, amelyeket itt előterjesztettünk, hiszen lényegében már megállapodtunk róluk. Ezt először. Másodszor, úgy véljük, már most tárgyalnia kell a világ valamennyi realista módon gondolkodó erejének. Mindnyájunk előtt, éljünk a szocialista világban, a kapitalista világban, vagy a fejlődő világban, egyedülálló lehetőség bontakozik ki: végre tényleg megszüntethetjük a lázas fegyverkezést, betilthatjuk az atomfegyvereket, megsemmisíthetjük őket és megszabadíthatjuk az emberiséget a nukleáris fenyegetéstől. Ezzel összefüggésben ugyancsak javasoltuk az amerikai elnöknek: állapodjunk meg abban, hogy reykjavíki találkozónk után azonnal tárgyalásokat kezdünk az atomrobbantások betiltásáról. Emellett indítványoztuk: lehet ez egy folyamat is, amelynek valamely szakaszában, de lehet, hogy legelőször megvitathatnánk a nukleáris robbantások számának és erejének kérdését, az 1974-ben és az 1976-ban kötött megállapodások sorsát és továbbléphetünk az atomrobbantások teljes és végérvényes tilalmáról szóló átfogó megállapodás kidolgozása felé. Megmondom önöknek, hogy ebben a kérdésben is közel voltunk a megállapodáshoz. Elmondtuk az amerikai félnek: nem követelünk önöktől moratóriumot. Ez az önök ügye. önök a Kongresz- szusnak és népüknek tartoznak felelősségei azért, hogy a megkezdett tárgyalások idejében folytatják-e az atomrobbantásokat, vagy csatlakoznak a mi moratóriumunkhoz. Kezdjünk azonban globális tárgyalásokat az atomrobbantások teljes és végérvényes betiltásáról szóló megállapodás kidolgozásáról. Megvitatjuk ugyanakkor azokat a kérdéseket is, amelyekről önök beszélnek. Az ellenőrzés, a limitek, az atom robbantások számának, az 1974-es és 1976-os szerződéseknek a kérdéséről van szó. Mindezt meg lehet vitatni. Álláspontjaink közeledtek. Amikor azonban nézeteltérés keletkezett a rakétaelhárító rendszerekről szóló szerződés miatt, amikor megszakadt minden vita, megszakítottuk a találkozót is. Úgy vélem, most az amerikaiakkal mindent át kell gondolnunk, akárcsak a nemzetközi közvéleménynek is át kell gondolnia mindazokat a fő kérdéseket, amelyek aggasztják valamennyi ország népeit: a háború és a béke kérdéseiről, a nukleáris fenyegetés kérdéseiről van szó. Úgy gondolom, s nem túlzók, hogy mindaz, amit az elnöknek javasoltunk, megfelel mind az amerikai nép, mind az összes többi nép érdekeinek. Ha ez valaki szerint nincs így, itt az egész világnak joggal megmondhatjuk: hallgasson arra, amit az amerikai nép, a szovjet nép, valamennyi ország népe követel. Eljöttem erre a találkozóra és azt mondtam, elérkezett a tettek ideje. Megmutatkozott, hogy ezek a szavak látnoki szavak voltak. Valóban eljött a tettek ideje és ezt nem szabad elfecsérelni. Mi cselekedni fogunk. Mi nem mondunk le arról az irányvonalunkról, amely a béke megőrzését, a lázas fegyverkezés leállítását, a nukleáris fegyverek betiltását, az atomfegyverek megsemmisítését célozza, továbbá azt, hogy egész bolygónkat megszabadítsuk a veszélytől. És én úgy vélem, hogy ebben a harcunkban nem maradunk magunkra. Ezt szerettem volna önöknek most, rögvest a találkozó befejezése után elmondani. Nyilvánvalóan többet is mondhattam volna, ha több időm lett volna ahhoz, hogy a történteket átgondoljam. Úgy tűnik azonban, hogy egészen világosan szóltam és konkrétan érintettem minden kérdést. Arról nem beszélek most, hogy megvitattunk számos egyéb kérdést is. Beszéltünk a humanitárius kérdésekről is, és emellett konkrét problémákról is tárgyaltunk. Szakértők két csoportja is dolgozott. Ezt bizonyára önök is tudják. Az egyik élén szovjet részről Szergej Ahromejev, a Szovjetunió marsallja, vezérkari főnök állt, amerikai részről pedig Paul Nitze. Gyakorlatilag egész éjszaka dolgoztak. A humanitárius kérdésekkel foglalkozó csoportot részünkről Alekszandr Besszmertnih külügyminiszter-helyettes, amerikai részről Rozanne Ridway külügy- miniszter-heíyettes vezette. Itt érdekes eszmecsere bontakozott ki és a csoportokban elért bizonyos megállapodások egy végső dokumentum részét képezhették volna. Mivel azonban a legfontosabbat illetően nem jött létre egyetértés, az egész folyamat leállt. Amint önök is látják, egészében véve érdekes, jelentős találkozó volt, amelytől sokat vártunk. Egyelőre azonban így fejeződött be. Nem hatalmasodik el rajtunk a csalódottság. Úgy vélem, hogy ez a találkozó az arra vonatkozó felismerés rendkívül fontos szakaszához juttatott el bennünket, hogy hol is tartunk. Bebizonyosodott, hogy a megállapodások lehetségesek. Erről meg vagyunk győződve. Köszönetét mondok a figyelemért. Talán e részletes beszéd után még kérdéseik is lesznek hozzám? No, jól van. Üljünk itt akár virradatig. KÉRDÉS: (Csehszlovák Televízió): ön azt mondta, hogy itt Reykjavíkban történelmi lehetőséget szalasztottak el. Az ön véleménye szerint mikor kínálkozik újabb lehetőség? VÁLASZ: Tudják, derűlátóan felelnék erre. Méghozzá azért, mert már sok mindent megtettünk egyrészt a találkozó előestéjén is, majd magán a találkozón is. És ha az Egyesült Államokban, a Fehér Házban reális megközelítéssel, valamint nálunk a szovjet vezetésben még egyszer mindent átgondolunk, és realizmust, felelősség- teljes hozzáállást tanúsítunk, akkor még nem veszett el a lehetőség, hogy ezeket a kérdéseket megoldjuk. KÉRDÉS: (az NHK Japán Televíziós Társaság): Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államokkal, a Reagan-kormányzattal való párbeszéd folytatódik? Vagy úgy véli ön, hogy a Reagan elnökkel folytatott termékeny párbeszédre már csak nagyon kevés a lehetőség? VÁLASZ: Úgy vélem, hogy jelenleg még inkább szükségesebb a dialógus, legyen az bármilyen nehéz is. KÉRDÉS: (moszkvai Pravda): Az ön véleménye szerint az amerikai kormányzat miért kárhoztatta sikertelenségre a tárgyalásokat azzal, hogy ilyen felelőtlen döntést hozott és figyelmen kívül hagyta a világ közvéleményének álláspontját? VÁLASZ: Szerintem Amerikának még most kell döntenie. Úgy vélem, hogy még nem határozott. És ez, úgy éreztük, megnyilvánult az elnök magatartásán is. KÉRDÉS: (Ausztrál Rádiótársaság): ön azt mondta, hogy Reagan elnök a katonai-ipari komplexum kezében van. Azt jelenti ez, hogy az elkövetkező két évben nem lesznek semmilyen eredmények? Úgy gondolja, hogy az Egyesült Államok következő elnöke már nem lesz-e komplexum fogságában? VÁLASZ: Annak ellenére, hogy a katonai-ipari komplexum most mit is jelent és milyen a súlya a jelenlegi Amerikában, nem fogjuk túlértékelni lehetőségeit. Minden országban a döntő szó a népé, beleértve az amerikai népet is. KÉRDÉS: (Izlandi Rádió és Televízió): A Szovjetunió a találkozó negatív eredménye után megpróbál valami intézkedést hozni az amerikai stratégiai védelmi kezdeményezés amerikai programja ellen és nem engedi-e most teljes gőzzel saját úrfegyverkezési programját? VÁLASZ: Úgy vélem, hogy megértették a szovjet álláspont lényegét. Ha most megközelítettük azt a szakaszt, amelyben megkezdjük a nukleáris fegyverek széles körű csökkentését - a stratégiai és a közepes hatótávolságú rakétákat egyaránt - és mi az amerikaiakkal már egyetértésre jutottunk a tekintetben, hogy ezt tíz év leforgása alatt megtesszük, akkor joggal követelhetjük, hogy ez alatt az időszak alatt számunkra garantálva legyen az, hogy semmi váratlan és előre nem látható dolog ne történjen. Ez felöleli az olyan szférát is, mint a világűr és a rakétaelhárító úrvédelmi eszközök telepítése. Megmondtam az elnöknek (meglehet, ezzel kissé fellebbentik a függönyt eszmecseréink előtt), hogy a stratégiai védelmi kezdeményezés katonai értelemben nem aggaszt bennünket. Szerintem már' Amerikában sem hisz senki abban, hogy egy ilyen rendszert ki lehet alakítani. Sőt, Amerika mintha már emellett döntött volna, s a mi válaszunk nem lesz szimmetrikus. Természetesen megmondtam neki: elnök úr, tudja azt, hogy engem már megtettek az ön stratégiai védelmi kezdeményezésének társharcosává? Csodálkozva vette ezt tudomásul. Úgy tűnik, mondtam, hogy az, amilyen hevességgel én a stratégiai védelmi kezdeményezést bírálom, önnek épp a legmeggyőzőbb arra vonatkozó érvet jelenti, hogy ez szükséges. ön egyszerűen ezt mondja: ha Gorbacsov ellene van, ez azt jelenti, hogy jó dologról van szó. És ön tapsot arat és anyagilag is jól jár. Természetesen cinikusok és szkeptikusok is akadtak, akik azt mondják: hiszen ez Gorbacsov áruló szándéka - jómaga nem akar belebonyolódni a stratégiai védelmi kezdeményezésbe, de Amerikát megsemmisítené. Ebben aztán önök igazodjanak el maguk. A stratégiai védelmi kezdeményezés bennünket semmi esetre sem vonz. Ezt meggyőződéssel mondom, mert ilyen kérdésekben blöffölni felelőtlenség. Lesz válasz a stratégiai védelmi kezdeményezésre. Nem szimmetrikus, de lesz. Ezért nem kell sokat feláldoznunk. Miben rejlik azonban a veszélye? Először is politikai veszélyről van szó. Azonnal olyan helyzet áll elő, amely bizonytalanságot szül, növeli a kölcsönös bizalmatlanságot és gyanúsítgatást. És ilyen helyzetben már senki sem akarja nukleáris fegyvereinek állományát csökkenteni. Tömören: ahhoz, hogy az alapoktól hozzálássunk az atomfegyverek állományának csökkentéséhez, egészen más helyzetre van szükség. Másodszor, létezik a dolognak katonai vonatkozása is. A stratégiai védelmi kezdeményezés révén új fegyverfajták birtokába lehet jutni. Ezt is kompetensként szögezhetem le. A lázas fegyverkezés teljesen új szakaszához lehet jutni, amelyek súlyos következményei előre beláthatatlanok. És így történik meg, hogy egyfelől megállapodunk arról, hogy megkezdjük a nukleáris fegyverek állományának .csökkentését - amelyek jelenleg a legveszélyesebbek és legpusztítóbbak - másfelől viszont dicsérnünk kéne a kutatásokat és a legújabb fegyverek kifejlesztését, sőt azokat a világűrben is ki kellene próbálni, in natura. Ez mégsem egyeztethető össze a normális logikával. KÉRDÉS: (Washington Post): Éppen véget ért az ön további találkozója Reagan elnökkel. Milyen benyomást szerzett az elnökről, mint politikusról? Úgy véli, önhöz hasonlóan tudatában van a világ sorsáért viselt felelősségének? VÁLASZ: Az az érzésem, hogy Reagan úrral nemcsak folytathatjuk a párbeszédet, hanem tovább is kereshetjük a komoly, időszerű problémák megoldását, azokét is, amelyekről beszéltem. KÉRDÉS: (Dán Televízió): Vajon ennek a találkozónak a nem kielégítő eredményei azt jelentik-e, hogy nem születik haladás az atomrobbantások tilalmának kérdésében és más olyan kérdésekben, amelyekről tegnap és ma tárgyaltak? Kötődik-e az atomrobbantások tilalma más problémákhoz, amelyekről ezeken az üléseken szó volt? VÁLASZ: Erre a kérdésre már válaszoltam. Meggyőződésünk, hogy ezzel nem értek véget kontaktusaink az amerikaiakkal, sem az elnökkel, annál kevésbé nemzetközi kapcsolataink. A közös pontok keresése nem fejeződött be és fog folytatódni a jövőben is. Úgy vélem, hogy az, ami itt Izlan- don történt, erős ösztönzés lesz ahhoz, hogy most mindnyájan tudatosítsuk, közösen kell törekedni a nemzetközi helyzet normalizálására és keresni a kiutat a kiúttalan helyzetekből. Egy zsákutca végül itt is kialakult. Én azonban derülátó vagyok. KÉRDÉS: (az NDK Televíziója): Azt mondta, hogy a találkozó nem hozott eredményeket. Ez azt jelenti, hogy nem volt hasznos? Úgy véli, hogy a reykjavíki találkozó után stabilabbá vált a béke? VÁLASZ: Azt hiszem, jól átgondoltam a kérdést. Német barátainknál mindig tetszik az, milyen pontosan tudják magukat kifejezni. Úgy vélem, hogy az, ami Reykjavíkban történt, tehát az, hogy találkozónkat megállapodás nélkül fejeztük be, szomorú és csalódást okoz. Ezt a találkozót azonban nem nevezném eredménytelennek. Ellenkezőleg, újabb lépcsőfokot jelent a megoldások keresése során folytatott bonyolult és nehéz párbeszédben. Hiszen mi tulaj- dénképpen a nem könnyű kérdésekre keresünk nem könnyű megoldást. Ezért tehát ne terjesszünk pánikot a világban. Ugyanakkor azonban el kell mondani, hogy a világnak látnia kell mindent, ami történik, hogy ne csupán megfigyelőnek érezze magát. Minden erő számára elérkezett az aktív tettek ideje. KÉRDÉS: (ABC amerikai tévétársaság): Főtitkár úr, nem értem, miért nem egyezett bele a szovjet fél az SDI keretében folytatott kutatásokba, amikor ön Reagan elnökkel megállapodást érhetett volna el a nukleáris fegyverzet csökkentéséről. Hiszen nemrég Genfben azt mondta, kész magas árat fizetni a nukleáris fegyverzet csökkentéséért. Most, amikor ilyen lehetőség fennállt, el- szalasztotta azt. VÁLASZ: Az ön kérdése már bíráló elemet tartalmaz, ezért részletesebben válaszolok rá. Először, az amerikai elnök üres kézzel és üres zsebbel érkezett Reykjavíkba. Úgy fogalmaznék, hogy az amerikai küldöttség felkínálta nekünk a genfi tárgyalások maradékát. Kizárólag a szovjet fél messzemenő javaslatainak köszönhetően sikerült közelebb jutnunk az igen jelentős megállapodásokhoz (megjegyzem, ezek a megállapodások nem lettek megfogalmazva), a hadászati támadó fegyverek és a közepes hatótávolságú rakéták csökkentéséről. Ilyen feltételek közepette, természetesen, azt reméltük, és úgy gondolom, hogy ez világos a politikus, a katona és az egyszerű ember számára egyaránt, hogy ha a nukleáris fegyverzet jelentős csökkentéséről írunk alá megállapodásokat, arról is kell gondoskodnunk, ne történjen semmi olyasmi, ami meghiúsítaná azt a nem köny- nyű folyamatot, amely felé évtizedeken keresztül haladtunk. És akkor kijelentettük, hogy a rakétaelhárító védelmi rendszerekről szóló szerződés megszilárdításáért szállunk síkra. Az amerikai fél szüntelenül a rakétaelhárító rendszerekről szóló szerződés ellen áskálódik. Kétségbe vonta már a SALT-II szerződést és most Reykjavíkban el szeretné temetni a rakétaelhárító rendszerekkel kapcsolatos szerződést is, mégpedig a Szovjetunió és Gorbacsov részvételével. Erre nem kerül sor. Ezt a világ nem értené meg. Erről meg vagyok győződve. Valamennyi jelenlevő meg van győződve arról, hogy ha támadni kezdenénk a rakétaelhárító rendszerekről szóló szerződést, azt az utolsó mechanizmust, amely oly sokat tett a lázas fegyverkezés folyamatának megfékezéséért, politikusként semmit sem érnénk. Nem elegendő azonban csupán megtartani a szerződés feltételeit, amikor a nukleáris fegyverzet lényeges csökkentésének megkezdéséről van szó. Meggyőződésünk, hogy ezt a szerződést meg kell erősíteni. Javasoltuk ennek a mechanizmusát is: tíz éven keresztül, amely során lényegesen csökkentjük és végül felszámoljuk országainkban a nukleáris potenciált, nem lenne szabad érvényesíteni a rakétaelhárító rendszerekről szóló szerződés felmondásához való jogot... Ezért, hogy senki se igyekezzen félrevezetni partnerét - akár úgy, hogy a Szovjetunió megelőzné Amerikát az űrkutatásban, elórelendülne és katonai erőfölényre tenne szert, vagy fordítva - azt mondtuk: egyetértünk a laboratóriumi kutatásokkal és kísérletekkel, azonban ellene vagyunk annak, hogy ezekkel a kutatásokkal és a kozmikus elemeket tartal(Folytatás a 4. oldalon)
