Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-14 / 242. szám, kedd
A Szovjetunió nem adja fel következetes békepolitikáját (Folytatás az 1. oldalról) volt érvényben. Kísérleti lőterein- ken már tizennégy hónapja csend honol. Vajon ez nem azt bizonyít- ja-e, hogy hűek maradtunk a genfi megállapodásokhoz, s felelősnek érezzük magunkat a világ sorsáért? Ezek közül a döntések közül egyik sem könnyű, ha figyelembe vesszük, hogy ebben az időszakban Nevadában folytatódtak a robbantások és folytatódnak most is. Január 15-én jelentős nyilatkozatot tettünk, amelyben megindokoltuk a nukleáris fegyverek évszázad végéig történő felszámolásának a programját. Idén júniusban a Varsói Szerződés tagállamai előterjesztették az európai hagyományos fegyverzet és fegyveres erók radikális csökkentésének átfogó programját. Ez ugyancsak nagy lépés, tekintettel azokra a kétségekre, amelyeket a nyugat-európaiak és az USA hangoztattak. Ezzel talán le is zárhatnám azoknak a konkrét akcióknak a felsorolását, amelyeket a Ronald Reagan elnökkel Genfben kötött megállapodások szellemével és betűjével összhangban hajtottunk végre. Úgy vélem, hogy a puszta tények lehetővé teszik annak megítélését, mennyire komoly a hozzáállásunk a genfi megállapodásokhoz. Miért volt mindennek ellenére szükséges a reykjavíki találkozó, mi motiválta kezdeményezésünket? Arról van szó, hogy a nemzetközi helyzet jelentős pozitív változásaihoz, fűzött remények a genfi találkozó után rövidesen kezdtek kialudni, s azt hiszem, nem indokolatlanul. Mindenekelőtt a genfi szovjet-amerikai tárgyalásokról van szó, amelyeken sokminden elhangzott, talán túl sok is, és ahol, ahogy azt tegnap az elnöknek is megmondtam, 50-100 legkülönbözőbb javaslatváltozat került terítékre. Ez már önmagában kétségeket ébreszt afelől, hogy gyümölcsöző-e a Genfben folyó vita. Ha csak egy, kettő vagy három változat létezne, ami lehetővé tenné a vita leszűkítését és a fontos irányok keresését, akkor lehetne feltételezni, hogy ez a keresés valamilyen konkrét megállapodásokhoz és a kormányoknak tett javaslatokhoz vezet... Genfben azonban semmi ilyen nem történik, bár ott a világpolitika legfőbb kérdéseit vitatják meg. Az utóbbi időben ezek a tárgyalások egyhelyben topognak, gyakorlatilag zsákutcába jutottak. A lázas fegyverkezés nem szűnt meg és egyre világosabb, hogy a helyzet egy olyan határ felé közeledik, amelyen túl visszafordíthatatlan a beláthatatlan politikai és katonai következményekkel járó lázas fegyverkezés új spirálja. Széles körű kezdeményezéseink, amelyekről beszéltem, nagy visszhangra találtak világszerte. Az amerikai kormánynál azonban nem találtak megértésre. A helyzet romlott, az aggodalom a világban ismét növekedni kezdett. Úgy gondolom, nem túlzók, s ezt önök is láthatják, a világ forr. A világ és valamennyi ország, főleg a nagyhatalmak vezetőitől, mindenekelőtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetőitől politikai jószándékot, határozottságot és a veszélyes tendenciák megállításának képességét követeli meg. Ezért kellett valami újat tenni az események ilyen alakulásának a megakadályozása érdekében. Arra a következtetésre jutottunk, hogy új impulzusra, erős ösztönzésre van szükség ahhoz, hogy a folyamatok a szükséges irányba fejlődjenek. Az ilyen impulzusok csak a Szovjetunió és az Egyesült Államok legfelsőbb vezetőitől érkezhettek. Éppen ezért a Reagan elnök július 25-i levelére küldött válaszomban úgy döntöttem, sürgős találkozóra hívom meg. Azt írtam neki: a helyzet olyan, hogy félre kell tennünk minden más dolgot és egy vagy két napra haladéktalanul találkoznunk kell. Ezt a levelet az elnöknek Sevardnadze elvtárs adta át. Most tehát ez a rendkívül fontos találkozó megvalósult. Az volt a véleményünk, hogy eredményeinktől sok minden függ majd. Természetesen nem érkeztünk üres kézzel a találkozóra. Mit hoztunk magunkkal Reykjavíkba? Olyan messzemenő javaslatok egész sorát, amelyek - elfogadásuk esetén - rövid időn belül hatékonyan hozzájárulhatnának a nukleáris fegyverek korlátozásáért vívott harc minden irányában az áttöréshez és elháríthatnák a nukleáris háború veszélyét, lehetővé tennék, hogy a világ fokozatosan atommentessé váljon. Javasoltam az elnöknek, hogy éppen itt, Reykjavíkban adjunk utasítást a külügyminisztereknek és más illetékes szerveknek három megállapodás - javaslat előkészítésére, s ezeket azután egyesült államokbeli látogatásom alkalmával az elnökkel aláírhatnánk. Az elsó, amely a stratégiai fegyverekre vonatkozik, e fegyverfajták ötven százalékos csökkentését feltételezi, azzal, hogy az évszázad végéig ezeket a legpusztítóbb fegyvereket teljes mértékben fel lehetne számolni. Abból indultunk ki, hogy a világ valóban jelentős lépéseket, nagy mértékű korlátozásokat vár és nem csupán olyan kozmetikai beavatkozásokat, amelyek a közvélemény egy időre történő megnyugtatására szolgálnának. Elérkezett az idő, amikor valóban elengedhetetlen az egész emberiség, így a szovjet és az amerikai nép érdekeit is szolgáló merész, felelősségteljes akciók elindítása. A szovjet és az amerikai küldöttségnek, amelynek feladata lenne a hadászati fegyverekről szóló megállapodás javaslatának előkészítése, természetesen jól és tisztességesen kellett volna kiegyensúlyoznia e fegyverek történelmileg kialakult struktúrájának csökkentését. Ugyanarról a triászról van szó, amelyet már a SALT-II szerződés előkészítése során is elismertek. Amikor azonban az elnökkel megkezdtük ennek a kérdésnek a megvitatását, azzal válaszolt, hogy ismét előterjesztette mindazt, ami a genfi tárgyalásokon szerepel - minden szintet, aiszintet, egyszóval rengeteg számot, mindezt azért, hogy a kérdés lényege ködbe vesszen. Ekkor pontosabb javaslattal álltunk elő - csökkentsük a felére a hadászati támadófegyverek minden összetevőjét: a szárazföldi indíttatású hadászati rakéták, a tengeralattjárókon és a hadászati bombázókon elhelyezett rakéták számát. Az amerikai küldöttség ezzel egyetértett, (gy egy jelentős kérdésben megállapodtunk. Felhívom a figyelmüket arra, hogy itt komoly engedményeket tettünk. Aggodalmak hangzottak el továbbá Ázsiával összefüggésben. Itt is kompromisszumot javasoltunk: kezdjünk azonnal tárgyalni, fejtsük ki igényeinket és találjuk meg a megoldást. Tudatában voltunk annak, hogy szükségszerűen felvetődik az 1000 kilométernél kisebb hatótávolságú rakéták kérdése. Erre vonatkozóan is javaslatot terjesztettünk elő: befagyasztjuk ezeknek a rakétáknak a számát és tárgyalásokat kezdünk további sorsukról. Láthatják, milyen kiterjedt intézkedéseket akartunk foganatosítani. Úgy tűnik, az amerikaiak erre nem számítottak, a kérdésről azonban vitázni kezdtek és nyíltan kijelentették, hogy nem felel meg nekik, ha rakétáikat felszámolják Európában. Arra szólítottak fel ismét bennünket, fogadjunk el ideiglenes változatot. Mi azonban kitartottunk amellett, hogy Európában teljes mértékben fel kell számolni a szovjet és az amerikai közepes hatótávolságú rakétákat. Bizonyára emlékeznek rá, hogy amikor Genfben javasoltuk az 50 százalékos csökkentést, a hadászati fegyverek közé soroltuk a közepes hatótávolságú rakétákat is, mivel azok képesek elérni a Szovjetunió területét. Most lemondtunk erről a követelésünkről, s megkerültük az előretolt eszközök kérdését is. (gy ezeknek a nagy engedményeknek köszönhetően Reykjavíkban megállapodást értünk el a hadászati fegyverek csökkentéséről. Második javaslatunk a közepes hatótávolságú rakétákra vonatkozott. Indítványoztuk, kezdődjön meg a megállapodás előkészítése erről a fegyverfajtáról is, miközben arra gondoltunk, hogy lemondanánk az összes eddig megvitatott változatról - az ideiglenes, átmeneti stb. változatokról - és visszatérnénk a korábbi amerikai javaslathoz, vagyis ahhoz, hogy Európában fel kell számolni az összes amerikai és szovjet közepes ható- távolságú rakétát. Ugyanakkor, genfi javaslatainktól eltérően most teljes mértékben figyelmen kívül hagytuk Franciaország és Nagy- Britannia nukleáris potenciálját, bár ez, bizonyára elismerik, részünkről nagy engedmény volt. Hiszen ez a két ország az USA szövetségese, s nukleáris potenciáljuk szüntelenül növekszik és tökéletesedik. Minden katonai tevékenységüket szorosan egyeztetik a NATO keretében. Ezt nagyon jól tudjuk. Ennek ellenére ezt az akadályt a megállapodáshoz vezető úton elhárítottuk. Az erről a kérdésről folytatott vita során figyelmeztettük az amerikai elnököt arra, hogy láthatóan lemond saját ötletéről, a „nullaváltozatról“, amelyet annak idején vehemensen szorgalmazott. Most mi elébe mentünk. A vita folytatódott vasárnap is, éles vita volt és mi úgy döntöttünk, egy újabb lépéssel megyünk elébe. Kijelentettük: amennyiben Európában felszámolják az amerikai és a szovjet rakétákat, egyetértünk azzal, hogy közepes hatótávolságú ázsiai rakétáinkhoz összesen 100 robbanófejet hagyunk meg, s az amerikaiak ugyanennyit hagynak meg az Egyesült Államok területén rendszerbe állított hasonló rakétáikon. Végül megállapodásra jutottunk ebben a kérdésben is, bár ez tőlünk ismét lényeges engedményt követelt. De hiszen elengedhetetlen az egész ügyet mozgásba lendíteni. Erről már nemegyszer szóltam. Merész, újszerű megoldásokra van szükség! Ha szüntelenül a múltban keresünk tanácsokat, s azt fogjuk érvényesíteni, ami már teljesen más korba tartozik, s nem vesszük észre, hol vagyunk ma és hol leszünk holnap, ha egyáltalán lesz ilyen holnap, tehát hogy ha ilyen módon fogunk eljárni, a párbeszédből semmi sem lesz. Valamit mégiscsak el kell kezdeni. Ezért álltunk rá erre a kompromisszumra, bár ez számunkra, ismétlem, nem volt köny- nyű. A találkozón tehát megállapodásra jutottunk a rakéták felszámolásának és csökkentésének kérdésében is. Tekintettel arra, hogy készek vagyunk hozzálátni a nukleáris fegyverek lényeges csökkentéséhez, a kérdést igy vetettük fel: mivel konkrét szakaszba lépünk, a nukleáris fegyverek felszámolásának szakaszába, teljesen tisztán kell látnunk az ellenőrzés ügyében. Az ellenőrzést most meg kell szigorítani. A Szovjetunió olyan hármas ellenőrzés mellett van, amely mindegyik fél számára teljes mértékben biztosítaná, hogy nem esik csapdába. Megerősítettük, hogy készek vagyunk érvényesíteni az ellenőrzés bármilyen formáját. Tekintettel erre az állás- pontukra megoldódott ez a kérdés is. Azzal összefüggésben, hogy hozzálátunk a nukleáris fegyverek gyakorlati felszámolásához, felmerül egy másik probléma: mindegyik félnek garanciát kell kapnia arra, hogy ebben az időben a másik fél nem fog törekedni a katonai erőfölényre. Szerintem ez teljesen igazságos és jogos követelés, politikai és katonai szempontból egyaránt. Politikai szempontból azért: ha megkezdjük a fegyverzet csökkentését, arra kell törekedni, hogy mindazok a fékek, amelyek ma hatnak és akadályozzák az új fegyverfajíák kifejlesztését, ne csak hogy megmaradjanak, hanem még erősödjenek is. Katonai szempontból azért: valóban arra kell törekednünk, ne álljon be olyan helyzet, hogy mindkét fél korlátozza nukleáris potenciálját, ám abban az időben, amikor ez a csökkentés megvalósulna, a másik fél titokban készülődne, magához ragadná a kezdeményezést és katonai erőfölényre tenne szert. Ez megengedhetetlen. Most a Szovjetunióról beszélek, de joggal támasztunk ilyen követelményeket az amerikai féllel szemben is. Ezzel összefüggésben a következő véleményünknek adtunk hangot: ha e reális, alapos csökkentés szakaszába lépünk és azután már tíz év elmúltával a Szovjetunió és az Egyesült Államok nukleáris potenciálja felszámolásának a szakaszába, akkor ebben az időben nemcsak a lázas fegyverkezést feltartóztató mechanizmusok megőrzéséről van szó - ilyen például a rakétaelhárító védelem - hanem arról is, hogy ezeket a mechanizmusokat még tovább kell erősíteni. Javaslatunk lényege az volt: azáltal erősítjük a rakétaelhárító rendszerekről szóló, időben nem korlátozott szerződést, hogy mindkét fél kötelezi magát, a legközelebbi 10 éven belül nem mondja fel ezt a szerződést. Helyes és logikus ez a felfogás? Bizonyára. Komoly ez a felfogás? Természetesen, az. Megfelel mindkét fél érdekeinek? Igen. Ezzel párhuzamosan amellett foglaltunk állást, hogy ez alatt a tíz év alatt szigorúan betartsuk a rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó összes kitételt. Azért, hogy meg legyen tiltva az űrfegyverek kifejlesztése és kipróbálása és hogy csak a laboratóriumi kutatások és kísérletek legyenek megengedve. Mit akartunk ezzel mondani? Tudjuk, hogy az amerikai kormány és az elnök kitartanak a „hadászati védelmi kezdeményezés“ mellett. A mi egyetértésünk azzal, hogy folytatódjanak a laboratóriumi kutatások, lehetővé teszi a kutatások befejezését és annak tisztázását, mi is valójában az SDI és mire kell szolgálnia. Igaz, sokak számára, számunkra is, már most világos, mit jelent. És éppen ebben a pillanatban kezdődött a világpolitikához való két különböző hozzáállás tényleges találkozása. Az amerikai kormányzat és az elnök mindvégig kitartott amellett, hogy Amerikának joga legyen kipróbálnia és vizsgálnia mindazt, ami az SDI-t érinti, s nem csupán a laboratóriumokban, hanem rajtuk kívül, tehát a világűrben is. Ezzel azonban csak az érthetne egyet, aki őrült. Csakhogy az őrültek általában ott vannak, ahová valók - a gyógyintézetben. Nem látom őket vezető funkciókban és főleg nem az államok kormány- rúdjánál. Nagyon közel álltunk a rendkívül komoly, történelmi döntések elfogadásához, mivel mindeddig csak a fegyverzet korlátozásáról volt szó. Döntéseink a rakétaelhárító rendszerekre, a SALT-l-re, a SALT-ll-re és másokra vonatkoztak. És mivel az amerikai kormány, most legalábbis így értelmezzük ezt, hisz technikai fölényében és reméli, hogy az SDI által katonai erőfölényre tesz szert, olyan messzire ment, hogy eltemette a már elért megállapodásokat. Mi azonban javasoltuk, hogy adjunk utasítást a szerződések kidolgozására már a gyakorlati megvalósításuk alapján. A washingtoni találkozó alkalmával alá lehetne őket írni. Az amerikai fél azonban mindent meghiúsított. Megmondtam az elnöknek, történelmi lehetőséget szalasztunk el. Álláspontjaink még sosem voltak ilyen közeliek. Az elnök a búcsúzáskor azt mondta, csalódott, s hogy szerinte megérkezésemkor nem óhajtottam a megállapodást és a megegyezést. Miért vagyunk úgymond ilyen hajthatatlanok egyetlen szó miatt az SDI-vel kapcsolatban, a kísérletekkel, az egész problémakörrel kapcsolatban? Úgy vélem, nem a szavakról, hanem a lényegről van szó. Épp ez a kulcs annak megértéséhez, mire is gondol az amerikai kormányzat. És véleményem szerint ugyanerre gondol, s ezt most már tisztán látom, az amerikai katonai-ipari komplexum. A döntés az ő hatalmában van, az elnök saját akaratából nem hozhat ilyen döntéseket. Szüneteket tartottunk, vitatkoztunk és véleményem szerint az elnök nem kapott támogatást. Ezért találkozónk akkor hiúsult meg, amikor már csak egy apró lépés választott el bennünket a történelmi eredmény elérésétől. Drámai helyzet alakult ki ezen a találkozón, amelyen a részünkről tett lényeges engedmények ellenére sem voltunk képesek megállapodni. Annakidején az Egyesült Államokkal nehéz párbeszédet folytat- , tunk, amely folytatódott Genf után is, s én az elnöknek elmagyaráztam, hogyan kellene kinéznie az egyesült államokbeli látogatásom alkalmával tartandó találkozónknak. Véleményemet ismerik. Nem feltételről van szó. Úgy vélem, ez felelősségünk megértését jelenti - az enyémet és az elnökét egyaránt. Éppen ebből ered a következő washingtoni találkozóhoz való hozzáállásunk. Olyan találkozóra van szükségünk, amely eredményeket hozna. Valóban konkrét eredményekhez, alapvető változásokhoz és lépésekhez kell vezetnie főleg az olyan égető kérdésekben, mint a nukleáris fegyverek ellenőrzése, a lázas fegyverkezés elhárítása és a nukleáris fegyverzet felszámolása. Megírtam leveleimben és találkozónkon is megmondtam: elnök úr, nem engedhetjük meg, hogy washingtoni találkozónk kudarcba fulladjon. Ezért kívántam, hogy mielőbb találkozzunk. Vannak konstruktív javaslataink, amelyekről megállapodhatnánk, s a washingtoni találkozóra már komoly indítványokkal és komoly döntésekkel érkeznénk meg. Egy pillanatig sem tudom elképzelni, hogy találkoznánk Washingtonban és ez a találkozó nem járna eredménnyel. Mit gondolnának ezek után az emberek a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban, az egész világon? Milyen politikusok állnak e hatalmas álla- (Folytatás a 3. oldalon) lommmmm —mwiiiiiiph w- mvm Az SZKP KB főtitkárának nemzetközi sajtóértekezletét feszült figyelemmel kísérő újságírók egy csoportja (Telefoto - ČSTK) ÚJ szú 2 1986. X. 14.
