Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-30 / 256. szám, csütörtök

Az életismeret művészi hitvallója Gondolatok Alekszandr Nyikolajevics Afinogenov munkásságáról Negyvenöt évvel ezelőtt, 1941. október végén a frontvárossá vált Moszkva az ostromállapot súlyos napjait élte. Ilja Ehrenburg írógé­pének szinte szünet nélküli kopo­gásával csatlakozott a géppuskák kelepeléséhez. Ezekben a napok­ban írta híres, az elszántság him- nikus erejével teli vezércikkében, hogy a holtak is feltámadnak, az erdők felbőszülnek és a folyók kilépnek medrükből, hogy elnyel­jék a fővároshoz közeledő kegyet­len ellenséget. Egy hónapi elkese­redett véres harcokban sikerült feltartóztatni a fasiszta betolako­dók rohamát. A Moszkva elleni elsó támadás meghiúsult. A szovjet főváros önfeláldozó védelméből a polgári lakosság is oroszlánrészt vállalt. Munkások, alkalmazottak, tudósok, művé­szek, diákok és nyugdíjasok je­lentkeztek a népfelkelő alakula­tokba. ,,H6si hetek voltak ezek, és magának Moszkvának a külsejé­ben, a fó utcákon és különösen a város szélén emelt barikádok és harckocsiakadályok látványában volt valami nagy és lelkesítő“ - ír­ja Alexander Werth, a tárgyilagos­ságával ismertté vált szovjetunió­beli nyugati haditudósító „Orosz­ország nagy háborúja“ című könyvében. Éjjel, nappal folyt a munka az erődítéseken. A lebombázott ipari létesítmények újból üzemképes állapotba kerültek. Egymást kö­vették a légiriadók. A hadtörténeti kutatások szerint a fasiszták által útnak indított négyezer bombázó­ból alig száznak sikerült áttörni a légvédelmi övezet túzfüggö- nyén. Konsztantyin Szimonov Élők és holtak címú regénye emlé­ket állít azoknak a szovjet pilóták­nak, akik gyakran önfeláldozóan repültek rá az ellenséges gépekre. A légiaknák robbanása és a légvé­delmi lövedékek repeszdarabjai- nak jégesőszerű kopogása azon­ban így is szedte áldozatait. Egy ilyen légitámadáskor vesztette életét Alekszandr Nyikolajevics Afinogenov, aki a Szovjet Tájé­koztató Iroda irodalmi osztályának frissen kinevezett vezetőjeként si­etett munkahelyére a záróléggöm­bök védelme alatt. Lehet, hogy a termékeny drámaíró, a finom lélektani kisdrámák mesterének fantáziájában már ép akkor volt születőben valami újszerű, lelkesí­tő, hazafias színdarab gondolata. Bibliográfiai adatok tanúsága szerint meglehetősen szerény Afi­nogenov művészetének a hazai és az egész magyar nyelvterüle­ten fellelhető, irodalom -, illetve drámatörténeti és kritikai tanulmá­nyokban, esszékben vagy akár publicisztikai írásokban tetten ér­hető visszhangja. Afinogenovot a könyvtári katalógusokban is a színjátszás közvetlen igényei­hez kapcsolódó szövegkönyvek reprezentálják. Színpadi művei életközelségükkel széles körű, a munkásmozgalmi osztálykerete­ket meghaladó érdeklődést váltot­tak ki már a polgári Csehszlovák Köztársaság színházlátogató kö­zönségének körében is. Afinoge- novnak úttörő szerepe volt abban, hogy az új szovjet színpad iránti érdeklődés az akkori csehszlová­kiai hivatásos színjátszás berkei­be is betört. A nagy gazdasági válság évei­ben, amikor a csehszlovákiai ér­telmiség növekvő rokonszenwel fordult az építőmunka lendületétől áthatott szovjet valóság felé, több szovjet darab szerepelt a hivatá­sos színházak repertoárján. Per­sze, a gondatlan fordítás és felüle­tes rendezés - amint arról Marie Majerová korabeli kifakadása ta­núskodik - meglehetősen leron­totta azok művészi hatását. Kivé­telt jelentettek a morvaországi be­mutatók, amelyek több haladó fel­fogású rendező jóvoltából a szov­jet drámaírás igazi értékeit felcsil­lantó eseményszámba mentek. 1933. februárjában a brnói Területi Színház bemutatta Afinogenov- nak. A félelem címú, a fiatal szov­jet tudósnemzedék erkölcsi-szak­mai problémáit feszegető drámá­ját, amely nagy visszhangot váltott ki a baloldali értelmiség körében. A Levá fronta címú folyóirat vitát rendezett az előadásról. Figye­lemre méltó volt azonban a szo­cialista eszmeiséggel telített darab általános fogadtatása is. A cseh­szlovákiai marxista esztétika élen­járó képviselője, Bedŕich Václavek felfigyelt a bemutató-előadás többségében polgári közönségé­nek feszengésére. ,,A színjáték azonban - írta Václavek, a CSKP kultúrpolitikai hetilapjában, a Tvor- bában - rangosságánál fogva elis­merő tapsot aratott. “ 1935-ben is­mét brnói színpadon került - Csehszlovákiában először - be­mutatásra Afinogenov újabb, Ahol a vonat nem áll meg című, az egyszerű szovjet emberek hétköz­napjait megelevenítő darabja. Az előadásról Afinogenov is tudomást szerzett. 1960-ban közzétett nap­lójában található a töprengés ön­magával szemben is távolságot tartó hangvételében papírra vetett feljegyzés: ,,A szerző távoli or­szágból kapott hírt darabja sikeré­ről... nézegette az ismeretlen be­tűsorokat, s megpróbálta kideríte­ni, hogy vajon mi is foghatja meg belőle a távoli nézőt, a határokon túl...“ Afinogenov nem érte meg azt az időt, amikor a szocialista er­kölcs formálódása, mely műveinek alapmotívuma, hazánkban és a többi kelet-európai országban is valóságos probléma lett. A szocia­lista útra tért országokban a leg­nagyobb sikert Kisunokám címú vígjátéka aratta. Kicsiségnek tűn­het, de talán nem érdektelen emlí­tést tenni róla, hogy a Dél-Szlová- kiában is sok helyütt játszott dara­bot a hatvanas évek elején a brati­slavai Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium diákjai is beta­nulták. Ma már érdekesség lehet, hogy az amatőr igyekezet általá­nos lelkesültségében felfigyeltető- en vált ki Boráros Imre és Lelkes Júlia játéka. A műkedvelői diák­produkció emlékét idézve óhatatla­nul is elólopakodik a kíváncsiság: a diákokat vajon csak az öregedő professzor lírával átszőtt önmagá­ra találásának hangulata ragadta meg, vagy talán ösztönösen meg­érezték - ha még nem is voltak képesek elgondolkodni róla - Afi­nogenov tételesen is megfogal­mazott művészi életismeretről és életközelségról vallott krédóját. Egy, a több és jobb darab mellett kardoskodó fiatal drámaírónak vá­laszolta Afinogenov: „Az életet kell szebben leélni, kedves fiatal barátom!“ S ebből kevés adatott meg neki. Mindössze 37 évet élt. (kj) A prágai Nemzeti Színház együttese mutatta be Václav Kašlík Betyár­ballada című operáját a szerző rendezésében. Felvételünkön az előadás egyik jelenete. (ČSTK-felvétel) A vidámság jegyében Ma este bemutató a Tháliában séggel egyazon idős probléma, a férfi és a nő kapcsolata, egy­máshoz való viszonya. Mivel szá­zadunk gyors fejlődésére legjel­lemzőbb a repülés, és ennek szin­te tartozékai a légikisasszonyok, Camoletti is ilyen környezetbe he­lyezi darabját. Benne megleli azt az ideális területet, ahol a környe­zet adta molieri helyzetkomikum szinte minden kelléktárát felhasz­nálhatja, hogy a nézőt nevetésre bírja - s ezen keresztül állásfogla­lásra késztesse. A téma tehát örökzöld, s így minden korban megtalálja vidám hangvételével a nézőkhöz vezető utat. Remélhetőleg a Thália Szín­pad ezzel a bemutatóval vissza­nyeri közönségének elhidegüló bi­zalmát. S hogy mennyiben válnak be a remények, azt részben a ma esti bemutatónak kell igazolnia. GYÜRE LAJOS A Matesz Thália Színpada idei évadbeli első bemutatója a meg­szokottól kissé később van. A színházi szezon már beindult, s a társulat több kisebb-nagyobb turné után csak szeptember köze­pén kezdett hozzá új darab beta­nulásához. A Thália hullámvölgyben van - mondják a szakemberek, a né­zők, sőt azok is, akik sohasem látták az előadásait. Tény, hogy a rendezések, a darabok egyéni megközelítésének formája nem mindig nyerte el sem a nézők, sem a kritikusok egyöntetű tetszését. Közönség nélkül pedig tudvalévő, nincs színház. Ezen akart változ­tatni a színház vezetősége, ami­kor az évad első bemutatójául a kortárs francia szerző: Marc Ca­moletti Leszállás Párizsban címú komédiáját tűzte műsorra. A darab bejárta a világ legna­gyobb színházait. Londonban be­mutatása óta éveken át tartották műsoron, s ezres szériát értek el vele. írtak belőle zenés bohózatot, és csoda, hogy még nem született meg belőle a musical. A Thália túlnyomó többségében fiatalokra alapozott szereplőgárdája tehát bizonyítani akar. A sokszínű, tem­peramentumos, vidám helyzetko­mikumra épülő színmű erre min­den lehetőséget megad. Camolet­ti, a szerző, aki a rajzoló táblát cserélte fel a tollal - eredeti szak­mája építész - igyekezett megta­lálni azt az irodalmi területet, té­mát, amely a mai ember hétköz­napjainak hú kifejezője. S mi ez az új? Nem egyéb, mint az emberi­Találkozások a szülőföldön Itt például - mint régen. Mint húsz és még több esztendővel ezelőtt, amikor kölyök vol­tam. Az erdősávok, bokrok, bozótosok, apróvi­zek, a mocsarat sejtető sásrengetegek, és hát a földek, melyek errefelé - bár sík a vidék - nem végeláthatatlanok, változatos formákat képezve ma is sűrűn határolja őket buja nö­vényzet, tucatjai az erdősávoknak. Ugyan­olyan az aszfaltút is, se nem keskenyebb, se nem szélesebb, mint akkor volt, amikor heten­ként kerekeztem rajta a Latorca felé, hol pajtásaimmal, hol egyedül, hol idős barátom­mal - fürödni meg halak után. Még talán az út menti fák is ugyanazok. Betérünk Leleszre (Leles), a Ticét fényké­pezni, melynek ugyan évtizedekkel ezelőtt több helyütt elvágták az útját, de azért még él a Bodrogköznek ez a régi vize, ,,foltokban“, például kertek alatt húzódva meg, mint Lele- szen, amelyhez szintén fűznek gyermekkori emlékek. Egy öregember, akinek a kertjéből fényképeztünk, felismeri bennem egykori munkatársának a fiát. Régen láttuk egymást, ki tudja hány éve. Lemegy a pincébe, van még tavalyi bora. A találkozás örömére. Igen, ez az illat, ez az íz, ez a zamat, ez is a régi - csak itt, a Bodrogközben alakulhatnak ki ilyenek a föld mélyében és hordóban tárolt borban. És annyi minden még leleszi kirándulásunk rövid két órájában, ami emlékeket idéz, ami szülőföldemnek ezt a darabját mondja szá­momra. A másikat, a többet szülővárosom, Király- helmec (Kráľ. Chlmec) mondhatná, csakhogy ez már nem az a hely, melyet egykor elhagy­tam, legfeljebb néhány részletében, töredéké­ben. Olyan változások mentek itt végbe, hogy alig maradt valami gyermekkorom színterei­ből. Mégis érzem - otthon vagyok. Más alkal­mat kell majd találnom annak leírására, hogy milyen érzésekkel, gondolatokkal, tapasztala­tokkal, e jegyzetben nem férnének el. Minden­esetre, jó bevezető ez a délutáni kirándulás az esti műsorhoz, mely a szülőföldre szólított bennünket. A III. Bodrogközi Kulturális Hetek keretében ugyanis olyan író-olvasó találkozó megszer­vezését kezdeményezte a Csemadok Tőkete­rebesi (Trebišov) Járási Bizottsága, amelyen a csehszlovákiai magyar írásbeliség Bodrog­közből elszármazott, illetve ott élő képviselői vennének részt. Nem kevesen vannak - már. És örvendetes, hogy számuk gyarapodik, te­hetséges bodrogközi és Ung-vidéki fiatalok jelentkeznek felfigyeltető munkákkal, és nem­csak a szépirodalom területén. Sajnos, nem minden meghívottnak felelt meg a találkozóra kijelölt nap, kritikus, nyel­vész, történész maradt távol, s a költők sincse­nek itt valamennyien, így ,.mindössze" heten ülünk a királyhelmeci városi művelődési ház kistermében megjelent szép számú közönség elótt, amelyet, velünk együtt, a bodrogközi Tice képzőművészeti klub tagjainak alkotásai ,, fognak körül“ a falak mentén. A festmények, az asszonyok, lányok alkotta helyi éneklócso­port kis bevezető műsora, mindenekelőtt azonban a sok ismerős arc, köztük rokonoké, egykori játszótársaké, tanítóinké, felfűtik ben­nem a délutáni érzést - otthon vagy. Nincs a földnek még egy pontja, ahol ilyet és így érezhetnél. Talán nem is véletlen, hogy szülő- földképeink kerülnek az est középpontjába, vallomások sorjáznak, melyekben természete­sen helyet kap Bodrogköz népének múltja és jelene, munkájának eredményei, az anya­nyelv, de a táj védelme, népi hagyományvilága is. Találkozni jó, és kell is - mondjuk másnap a Latorca partján, ahol közös ebéd mellett folytatódik az előző esti eszmecsere. Néhány órával később és a következő napon újabb író-olvasó találkozók - Nagykaposon (Veľké Kapušany), Nagygéresen (Veľký Horeš), Boly­ban (Boľ), Csernőben (Čierna). Nem kíséri őket valami nagy érdeklődés, annak ellenére sem, hogy errefelé azért kevesebb az efféle szellemi együttlétekre lehetőséget kínáló alka­lom, de akik eljönnek, azzal búcsúznak: meg­érte. Utánunk mások érkeznek a Bodrogközi Kultúrális hetekre, köztük az Irodalmi Szemle szerkesztőségének tagjai (Időközben már le is zajlottak a velük tervezett beszélgetések). Mi mindenesetre kölcsönösen gazdagító ta­lálkozások élményével búcsúzunk szülőföl­dünktől, amelynek kulturális-művészeti-szelle- mi életét hosszú ideig alig jellemezte mozgás, inkább tetszett állóvíznek, mint eleven folyam­nak. Működött természetesen egy-két ének­kar, amatőr színházi együttes, néptánccso­port, színvonalas műsorokat is produkálva, és szerveződtek különböző fórumai a művelő­désnek, (ön)ismeretgyarapításnak, de hogy valami új kezdődik a Bodrogközben e téren, azt csak néhány évvel ezelőtt jelezte gyermek­együttesek tömeges jelentkezése és részvé­tele a Duna Menti Tavaszon. Majd megalakult a Tice képzőművészeti klub, számos fiatalt mozgósítva, egymás után rendezték a kiállítá­sokat; a műszaki értelmiségiek közül is többen kapcsolódnak be a kulturális élet szervezésé­be, na és itt vannak az ifjú szerzők, akik novellák, tanulmányok, cikkek sorát publikál­ják. Nem volt ez mindig így. Ebbe, igaz, közrejátszott, hogy a Bodrogköz (sem) tarthat­ta meg azokat, akiket hajlamaik szerkesztősé­gek, kiadók közelébe vittek, vagyis a főváros­ba. Ahol azonban él bennük, velük elevenen a szülőföld, s amit tesznek, érte is teszik, mindenkor. Éjszakába hajló órán szállunk vonatra, nemzetközi járatra, Ágcsernőben (čierna nad Tisou). S a mélysötétben nézzük szúkebb hazánk apró fényeit, amíg át nem robogunk a Bodrog vashídján. BODNÁR GYULA Tartalmas olvasmányok A Literárni mésíčník új számáról Hosszú idő után ismét olvashat­nak a Literárni mésíčník olvasói a csehszlovák magyar irodalom­ról. A folyóirat idei nyolcadik szá­mának Panorama rovatában jelent meg Varga Erzsébetnek, az Iro­dalmi Szemle főszerkesztőjének a folyóirat feladatait és profilját a cseh olvasók előtt kellőképpen megvilágító írása. Az a tény, hogy a két háború közötti Csehszlováki­ában egyetlen nemzetiségi folyói­rat sem élt még egy teljes évtize­det sem, s hogy az Irodalmi Szem­le viszont már túl van létének ne­gyedszázadán is, egyrészt pár­tunk lenini nemzetiségi politikájá­nak eredményét igazolja, más­részt viszont ez a cseh olvasót is meggyóz/het/i irodalmi folyóira­tunk és irodalmunk nagykorúsá­gáról és életképességéről. A szer­ző röviden, szinte címszavakban tér ki a folyóirat két előző főszer­kesztője munkásságának ismerte­tésére, majd vázolja nagy vona­lakban a folyóirat céljait, a hazai magyar irodalmi (és kulturális) életben betöltött, a már több iro­dalmi nemzedéket is útrabocsájtó jelentőségét, és nem utolsósorban a magyar és a szlovák, valamint a magyar és a cseh irodalom kö­zötti közvetítő szerepét. A folyóirat folytatja az egyes kerületi szekciókban tömörülő iro­dalmárokat bemutató sorozatát. A lapban szép számmal fellel­hető érdekes anyagok közül külön meg kell említeni Hana Hrzalová írását, valamint Jirí Kotalík Karel Hynek Mácha személyiségének és müveinek a képzőművészet­ben való visszatükröződését tár­gyaló tanulmányának e számban megjelent első részét. A széppró­za közül Vladimír Pŕibský Druhá možnosť (Második lehetőség) cí­mű novelláját emelném ki, s ezút­tal prózával szerepel a költőként ismert Karel Sýs is. A líra ismer­tebb képviselői közül pedig Ivan Skála, Josef Hanzlík, Karel Bou- šek, Jindrich Uher és Petr Cinci- buch nevét és verseit kell ki­emefni. németh gyula ÚJ SZÓ 6 1986. X. 30 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents