Új Szó, 1986. október (39. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-24 / 251. szám, péntek
A „csillagháborús“ program áll a béke útjában (Folytatás a 3. oldalról) Az SDI-program azonban a mai napig része az Egyesült Államok katonai doktrínájának. A Reagan elnökségének kezdetén a Pentagon berkeiben kidolgozott és máig is érvényes „1984-88-as évekre szóló nemzetvédelmi irányelvek“ egyértelműen célul tűzik ki a, .világűrben telepítésű rendszerek kidolgozását“. A dokumentum tartalmazza a szovjet műholdakat megsemmisítő eszközök kidolgozását, az Egyesült Államok területének védelmét szolgáló rakótael- hárító rendszerek kiépítésének meggyorsítását, és ezzel együtt annak lehetőségét, hogy az Egyesült Államok felmondja a rakétaelhárító rendszerek kifejlesztését korlátozó szerződést. E dokumentum szerint „a Szovjetunióval folytatott katonai versengést új területekre kell irányítani, hogy ezáltal haszontalanná váljanak az eddigi összes szovjet katonai kiadások, és elavulttá a szovjet fegyverzet“. Ez megint csak vágyálom, vagy ahogy Nixon egykori elnök fogalmazott, a Szovjetunió kimerítésére tett kísérlet. A mostani 'kormányzat nemigen tanul a leckéből. Vajon nem ebben keresendő-e a válasz arra a kérdésre, miért ragaszkodnak olyannyira az SDI-hez? A ,.csillagháborús“ tervek váltak a fő akadályává annak, hogy megállapodás szülessen a nukleáris veszély elhárításáról. Hiába próbálják Washingtonban most úgy beállítani a dolgokat, mintha már a megállapodás felé haladnánk. Csak politikailag naiv emberek gondolhatják azt, hogy megsemmisítjük az amerikai agresszió feltartóztatására alkalmas atomfegyverzetet, s ezért cserébe elfogadjuk, hogy a világűrből fenyegessenek bennünket. Ilyen naiv emberek a szovjet vezetésben nincsenek. Nehéz megbékélni azzal, hogy emiatt páratlan alkalmat szalasztottunk el, nevezetesen, hogy megszabadítsuk az emberiséget a nukleáris fenyegetéstől. Kifejezetten erre gondoltam, amikor a reykjavíki sajtóértekezletemen azt mondtam: mi nem tekintjük lezártnak a párbeszédet, s reméljük, hogy hazatérve Reagan elnök konzultál majd a kongresszussal, az amerikai néppel, és olyan döntéseket hoz, amelyek szükségszerűsége logikusan következik a Reykjavíkban elért eredményekből. Mégis egészen más történt. Amellett, hogy eltorzították a reykjavíki tárgyalások egész képét - erről a továbbiakban még szólok az utóbbi napokban olyan lépéseket tettek, amelyek normális emberi ésszel kifejezetten vadnak tűnnek, főleg a két ország legfelsőbb szintú vezetőinek ilyen fontos találkozója után. Itt arra gondolok, hogy az Egyesült Államokból a szovjet nagykövetség és konzulátus további 55 munkatársát utasították ki. Mi természetesen válaszintézkedéseket teszünk. Nagyon kemény intézkedéseket, hogy úgy mondjam, viszonossági alapon. Nem fogunk elnézni efféle otrombaságokat. Most viszont másról akarok beszélni. Miféle kormány ez, mit lehet tőle várni más ügyekben, nemzetközi színtéren? Milyen határokig terjed cselekedeteinek kiszámíthatatlansága? A jelek szerint nem csupán arról van szó, hogy nincsenek építő jellegű javaslatai a leszerelés kulcskérdéseiben, hanem arról is. hogy nem kívánja megőrizni a párbeszéd folytatásához szükséges légkört. Kiderül, hogy Washington erre se, arra se hajlandó. Mindebből önkéntelenül adódik a következtetés, amelyet számos tapasztalat tesz megalapozottá. Valahányszor felcsillan annak reménye, hogy a szovjet-amerikai viszony nagy horderejű kérdéseiben és az egész emberiség érdekeit érintő kérdések megoldásában előrehaladásra kerülhet sor, rögtön provokáció történik, amelynek célja a kedvező megoldás meghiúsítása, a helyzet elmérgesítése. Melyik is tehát az amerikai kormány valódi arca? A kibontakozást, a megoldásokat keresi-e, avagy végérvényesen szét akar rombolni mindent, ami az előrelépés alapjául szolgálhat, tudatosan ki akarja zárni a normalizálás bármilyen eshetőségét? Meglehetősen kedvezőtlen kép alakul ki e nagy ország romboló cselekedetekre hamar kész kormányáról. Vagy az elnök nem képes úrrá lenni a környezetén, amely elvakultan gyűlöli a Szovjetuniót, s azt, hogy a nemzetközi ügyek nyugvópontra jussanak, vagy maga az elnök nem akarja a kibontakozást. Akárhogy is van, tény, hogy a Fehér Házban nem szelídítik meg a „héjákat“, és ez nagyon veszedelmes dolog. Ami az amerikaiaknak a reykjavíki találkozóról való tájékoztatását illeti, nos, ez teljes egészében az imént vázolt szellemben történt. Tényeket titkoltak el előlük, azt a féligazságot mondták el nekik, amelyről az imént beszéltem. Úgy állították be a dolgot, mintha az amerikai fél - az erő pozíciójából tárgyalva - már-már kicsikarta volna a szovjet féltől, hogy kössön megállapodást az amerikai feltételek szerint. Azt sugallják, hogy nincs messze az a nap, amikor az Egyesült Államok eléri célját, s ehhez csupán az kell, hogy ne fogja vissza hadikészülődésének ütemét, erőltesse az űrfegyverkezési programot, növelje a nyomást mindenütt. Az utóbbi napok tanúsága szerint a nagy horderejű ügy sekélyes politikai mesterkedésekbe fullad, a fegyvergyárosok kedvéért feláldozzák saját népük és szövetségeseik létérdekeit, az egész nemzetközi biztonságot... Mennyit beszéltek már az amerikai társadalom nyitottságáról, a tájékoztatás szabadságáról, a vélemények pluralizmusáról, s arról, hogy mindenki láthatja és hallhatja azt, amit látni, s hallani akar. Az elnök Reykjavíkban, rendszereink különbözőségére utalva ezt mondta nekem: „Mi elismerjük a sajtószabadságot, azt a jogot, hogy bárki bármilyen álláspontot meghallgasson“. Most az ő szavait idéztem. De lássuk, hogyan is fest ez valójában. Nézzük a legfrissebb tényt. Tájékoztattak róla, hogy társadalmi szervezetünk, az APN, angol nyelven kiadta a reykjavíki sajtóértekezletem és a szovjet televízióban mondott beszédem szövegét, elküldte sok országba, köztük az Egyesült Államokba is. Nos hát: a szövegeket tartalmazó brosúrát már napok óta vissAt- tartják az amerikai vámon. Nem engedik, hogy az amerikai olvasó hozzájusson, (me, a jog, hogy „bármilyen álláspontot meghallgassanak“. Vagy egy másik kérdés: a humanitárius ügyek kapcsán azt mondtam az elnöknek - vegyük például a filmet. A szovjet mozikban rengeteg amerikai filmet vetítenek. A szovjet embereknek lehetőségük van arra, hogy ezeken keresztül elképzelést alkossanak maguknak a amerikaiak életmódjáról ós gondolkodásmódjáról is. Ám a „szabadság Amerikájában“ gyakorlatilag nem mutatnak be szovjet filmeket. Az elnök kitért a válasz elől, és mint általában ilyen esetekben a magánvállalkozásra hivatkozott, amely - úgymond - azt csinál, amit akar. Beszéltem neki arról is, miként adják ki az amerikai könyveket nálunk és a mi könyveinket az Egyesült Államokban: az arány megközelítőleg húsz az egyhez. Az elnöknek felvetettem a rádiótájékoztatás kérdését is. Elmondtam, hogy a helyzet itt is egyenlőtlen, önök rádióállomásokkal vették körül a Szovjetuniót és más országok területéről a Szovjetunióba több nyelven sugároznak adást a nap 24 órájában mindarról, ami csak eszükbe jut. Viszont Amerika maga - kihasználva azt, hogy nem vagyunk közeli szomszédok - a középhullámokkal zárta ki rádióinformációinkat: náluk csak ilyen vevőkészülékek vannak. Az elnök erre sem tudott mit mondani. Ekkor azt javasoltam, hogy járjunk el a következőképpen: mi beszüntetjük az „Amerika Hangja“ zavarását, önök pedig lehetőséget biztosítanak számunkra saját területükön, vagy pedig valahol a közelben az Egyesült Államokba irányuló rádióadások továbbítására oly módon, hogy azok eljuthassanak az önök országának lakosságához. Az elnök azt ígérte, hogy gondolkodni fog rajta. Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok egyre zártabb társadalommá válik, ravaszul és hatékonyan elszigetelik az embereket a tárgyilagos információktól. Ez veszélyes folyamat. Az amerikai népnek tudnia kell az igazságot arról, mi történik a Szovjetunióban, mi a szovjet külpolitika valódi tartalma, mik a tényleges szándékaink ós hát az igazságot az egész világhelyzetről is. A jelenlegi szakaszban ez - úgy mondanám - rendkívüli jelentőségre tesz szert. Most pedig arról, hogyan tálalják az Egyesült Államokban Reykjavík eredményeit. Mindössze néhány órára, ha sokat mondok, napra volt szükség ahhoz, hogy mindaz, amiről Reykjavíkban tárgyaltunk, kiagyalások és fantáziák ködébe vesszen. A bizalom magvait még azelőtt igyekeznek elpusztítani, hogy azok szárba szökkennének. Az elnök az elmúlt napokban kijelentette, hogy csakis a ballisztikus rakétákról jött létre megegyezés, munkatársai pedig egyenesen azt állították, hogy a bombázók és minden manőverező robotrepülőgép érintetlen marad. Az amerikai külügyminiszter más változattal szolgált, miszerint a megállapodás az összes hadászati fegyverzetre vonatkozott. Mellesleg ő részt vett az elnökkel folytatott megbeszéléseimen, a mi külügyminiszterünkkel. Eduard Sevardnadzéval együtt. A Fehér Ház nevében Speakes úr kijelentette, hogy Ronald Reagant valószínűleg félreértették, és hogy az elnök soha nem adta beleegyezését az összes atomfegyver felszámolásához. A dolgok végül egyértelmű hamisításokba torkolltak. Azt állítják például, hogy a reykjavíki találkozón az Egyesült Államok elnöke nem fogadta el azt a szovjet javaslatot, hogy 1996-ig teljes mértékben számolják fel a Szovjetunió és az Egyesült Államok összes hadászati támadó fegyverét. Tehát, mintha ebben a javaslatban nem sikerült volna közös álláspontra jutni. A beszélgetések résztvevőjeként, felelősségem teljes tudatában kijelentem: az elnök beleegyezését adta - bár nem túl lelkesen - ahhoz, hogy semmisítsük meg az összes - hangsúlyozom - az összes hadászati támadó fegyvert és ne csak azok egyes fajtáit. És hogy a megsemmisítés tíz év alatt, két szakaszban történjék. Távol állnak az igazságtól azok az értelmezések is, amelyek az atomkísérletek problémájával foglalkozó megbeszélésre vonatkoznak. A kérdéssel kapcsolatos egysíkú amerikai megközelítést úgy állítják be, mintha a Szovjetunió teljes mértékben egyetértett volna vele. Ez azonban nem volt és nem is lehet így. Tévesen tálalják az európai közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítésének kérdését is. Sőt, mi több, ezt kiemelik a Szovjetunió által javasolt csomag- tervből. Az ezer kilométeresnél kisebb hatótávolságú rakéták számának befagyasztásához adott jóváhagyásunkat is igyekeznek úgy ábrázolni, mintha a Szovjetunió „elismerné az Egyesült Államok jogát“, hogy Nyugat-Európában ugyanilyen osztályú amerikai rakétákat telepítsen. Ha ilyen magyarázatokat hall az ember, maga is kételkedni kezd abban, voltaképpen miről is beszéltünk Reykjavíkban. A nukleáris fenyegetés elhárításáról, az atomfegyverek csökkentéséről és megsemmisítéséről? Vagy netán arról, hogyan fokozzuk tovább ezt a fenyegetést, hogyan tegyük változatosabbá a nukleáris fegyvertárakat, hogyan terjesszük ki a katonai szembenállást nemcsak egész bolygónkra, hanem a világűrre, az egész világegyetemre is? Valahogy így néz ki most a helyzet, elvtársak. Az esetleges szovjet-amerikai megegyezés lehetősége egyeseket úgy megrémített, hogy már jó előre hozzákezdtek a teljesen elképesztő akadályok kiépítéséhez, „előfeltételek“ kitalálásához. Az elnök tanácsadója beszédében odáig ment, hogy az Egyesült Államok, mielőtt elhatározná a nukleáris leszerelést, „változást kell hogy lásson a szovjetunióbeli politikai légkörben“. Ez komolytalan, teljesen komolytalan. Amikor hasonló követeléseket terjesztettek elő hetven vagy negyven évvel ezelőtt, ezt még meggondolatlanságnak lehetett tekinteni. Történelmi vakságnak. Most ez a realitás teljes meg nem értésének a megnyilvánulása. Előfeltételként említik, a hagyományos fegyverzetek kérdését is, ami meglehetősen komoly dolog. Mindmáig kelendő tézis Nyugaton, hogy a Szovjetunió, a Varsói Szerződés országai fölényben vannak a hagyományos fegyverzetek terén. Állítólag ez kényszeríti a NA- TO-t nukleáris potenciáljának szakadatlan növelésére. Természetesen nincs semmilyen egyenlőtlenség. Reykjavík után ezt a tényt nyilvánosan először Shultz és Reagan urak ismerték el. De a probléma lényege nem merül ki a paritás fenntartásában. Mi nem akarjuk, hogy a fegyverkezési verseny a nukleáris fegyverzetek területéről a hagyományos fegyverekére tevődjön át. Emlékeztetek rá, hogy a nukleáris fegyvereknek az évszázad végéig történő megsemmisítésére tett januári javaslatunk tartalmazta a vegyi fegyverek megsemmisítésére és a hagyományos fegyverzet jelentős csökkentésére vonatkozó indítványt is. Többször visz- szatértünk ehhez a kérdéshez január óta. Legrészletesebben a Varsói Szerződés országainak ez év nyarán Budapesten tett javaslatai foglalkoztak vele. E javaslatokat elküldtük a másik félnek. Úgy értem, a NATO tagjainak. Válasz ezekre ez idáig nem jött. A Reykjavík óta elmúló minden nap világossá teszi, hogy az izlandi találkozó próbakő volt, amelyen ellenőrizhető a szavak és a politikai személyiségek nyilatkozatainak igazi értéke. Mennyit beszéltek már arról, hogy meg kell szabadulni a nukleáris lidércnyomástól, milyen köny- nyű lesz lélegezni egy atommentes világban, csak mozdítsa el ezt a kérdést a holtpontról a Szovjetunió és az Egyesült Államok. De elég volt, hogy reménysugarak jelenjenek meg és sokan azok közül, akik tegnap még elátkozták a nukleáris fegyvert, bizonygatták hűségüket az atommentes világhoz, szanaszét futottak. Nyugaton még olyan hangok is hallatszanak, hogy nehéz megválni az amerikai atomfegyverektől, az amerikai rakétáktól. Úgy tűnik, arról van szó, hogy azok, akik a politikát csinálják Nyugaton, egyáltalán nem védelmi szempontból tekintenek a nukleáris fegyverre. Másképp nehéz lenne megmagyarázni, miért kutatnak az ürügyek után, hogy megőrizzék a rakétákat, vagy támogatják kormányszinten az SDI programját. Nekünk is, és a nyugat-európai közvéleménynek van miről elgondolkodnia. A nyíltsisakos támadások mellett sokkal kifinomultabb manőverekre is sort kerítenek. Nem lehetne-e a tárgyalások asztaláról csak azt kézbe venni, ami előnyösebb, és tudomást sem venni arról, ami különböző okok miatt nincs ínyükre? Azt mondják, hogy Reykjavíkban amiatt merült fel nehézség, mert mi, a szovjet fél kardinális javaslatainkat csomagban terjesztettük elő. Dehát a csomag érdekek, engedmények egyensúlya, az aggodalmak megszüntetésének egyensúlya, a biztonsági érdekek kölcsönös összefüggése. Itt, mint egyfajta mérlegen, ki kell egyensúlyozni minden serpenyőt. Valószínűleg Nyugaton ezért akarják az összegezett megállapodás e logikailag megalapozott, igazságos változatát részeire bontani anélkül, hogy valamit is tennének a kompromisszumok egyensúlyának helyreállítása érdekében. Valamennyi Reykjavíkban előterjesztett javaslatunk objektíve kapcsolódik a központi hadászati fegyverrendszerekhez. Engedményeink ugyancsak a csomag részeit képezik. Nem lesz csomag, nem lesznek engedmények sem. Mindez nemzetbiztonságunk realitása. De ez a megközelítés szavatolja az Egyesült Államok és minden más ország biztonságát is. Éppen ezért tulajdonítunk ilyen jelentőséget a rakétaelhárító rendszerekről kötött szerződés megerősítésének is. Nem áll szándékunkban semmiféle módon megsérteni azt. Ellenkezőleg, a revízió, a kiegészítések, stb., ellen vagyunk, leginkább pedig az ellen, hogy valamivel felváltsák azt, mint ahogy azt az elnök Reykjavíkban mondta, vagy lehet, hogy csak elszólta magát. Engem, el kell ismernem, nagyon meglepett, amikor ő a találkozó alatt elkezdte győzködni a szovjet felet, személyesen engem, hogy ne tekintsük „szentírásnak“ a rakétaelhárító rendszerekről kötött szerződést. De hát akkor hogyan is tekintsünk a szerződésekre? Talán mint valami papírfecnire? A szerződések, kiváltképp pedig egy ilyen alapvető szerződés megtartása nélkül nem lehet biztosítani a nemzetközi rendet és az elemi stabilitást, önkény és a káosz uralkodik el a világban. Ismételten hangsúlyozom, amennyiben az SDI-t elébe helyezik a nukleáris leszerelésnek, csakis egyetlenegy következtetés lehetséges: e katonai program segítségével megpróbálják megdön- teni korunk nemzetközi kapcsolatainak azt az axiómáját, amely egyszerűen és világosan volt megfogalmazva, amelyet mi az Egyesült Államok elnökével tavaly kézjegyeinkkel is megerősítettünk. Ezek a következő szavak: Nem szabad nukleáris háborút vívni, s ebben a háborúban nem lehet győzelmet aratni. Végezetül kijelentem; a Szovjetunió javaslataiban maximális jószándékról tett tanúbizonyságot. E javaslatokat nem vonjuk visz- sza, nem vonjuk vissza. Minden bennük megfogalmazott érvünk ós gondolatmenetünk érvényben marad. Viszontlátásra elvtársak, minden jót kívánok önöknek. Bizottság vizsgálja ki Samora Machel halálának körülményeit- A szovjet vezetők: Rizskov, Eduard Sevardnadze és Mozambik moszkvai nagykövetségére Machelnak, a Frelimo párt elnökének, kapcsolatban. Mozambikban bizottságot hoztak létre az államfő halálát okozó légi szerencsétlenség okainak kivizsgálására. Elhalasztották a parlamenti választások megtartását is. A szavazás új időpontját a nemzeti gyász letelte után tűzik ki. A repülőgép roncsai között megtalálták az úgynevezett fekete dobozt, ami megkönnyítheti a mozambiki államfő repülőgépe katasztrófája okainak megállapítását. Fernando Manuel Joau, az elnök II Gorbacsov, Andrej Gromiko, Nyikolaj Anatolij Dobrinyin tegnap ellátogattak és részvétüket fejezték ki Samora Moises Mozambik államfőjének tragikus halálával egyik testőre, aki túlélte a katasztrófát, beszámolt arról, hogy röviddel az elnök gépének lezuhanása előtt a gép fedélzetén lövésre emlékeztető hangot hallott. Olyan hatást keltett, mintha találat érte volna a gépet. A hajtóművek azonnal leálltak, kialudtak a fények ós néhány perccel később a gép lezuhant. Maga Machel elnök halála előtt nyolc nappal újságírók előtt azt mondta, hogy a dél-afrikai katonai vezetés az életére tör. ÚJ SZÚ 4 1986. X. 24.
