Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-05 / 209. szám, péntek
A megújulás szándékával Toll és emberség Balogh Edgár nyolcvanéves Ezerkilencszázharminchatban Trenčianske Teplicében tartották a szlovák írók elsó kongresszusát, amelyen a progresszív erók, köztük a davisták vitték a vezető szerepet, az élen Laco Novomeskývel. A huszadik századi szlovák irodalomtörténetben mérföldkőnek számító esemény színhelyén ötven évvel később, azaz az idén, nyár elején a szlovák próza mai művelői találkoztak egymással, valamint az olvasókkal. A találkozó, ós természetesen maga az évforduló, arra ösztönözte a középnemzedékhez tartozó írókat, hogy felhívással forduljanak a szlovák művészekhez. Bevezetőjében a felhívásnak, melynek szövegét, a Pravda július 9-i számában és a Nové slovo július 17-i számának Nedeľa címú mellékletében közölte, többek között a következőket olvashatjuk: „Mint olyan nemzedék képviselőinek, amely a háború után született és nótt fel, meggyőződésünk, hogy az emberiség haladása és sorsa egyenes függvénye annak, hogy milyen a szocializmus helye, vonzereje és hitele a világban. A béke és a civilizáció megőrzésének lehetőségei szorosan összefüggnek az ember és a társadalom kulturális szintjével. Becsületes művészi munkával - irodalmi és publicisztikai tevékenységgel, de ugyanilyen állampolgári magatartással is hozzá akarunk járulni ahhoz, hogy gyarapodjon a szlovák írók első kongresszusának szellemi hagyatéka, ahhoz, hogy »Szlovákiában is korunk levegője áramoljon«“. Ezért a felhívás, melyet szerzői öt pontban fogalmaztak meg Vzduch našich čias címei (utalva általa a harmincas években ugyanilyen címmel lezajlott nagy horderejű vitára; Korunk levegője - fordíthatnánk magyarra). Helyszűke miatt nem idézhetjük a felhívás teljes szövegét, néhány gondolatot azért hadd emeljünk ki azzal a szándékkal is, hogy egyikmásik talán a csehszlovákiai magyar irodalomra, irodalmi életre is ösztönző hatással lehet: „KívánSzlovák írók felhívása juk, hogy mindenütt értelmesen használják ki azokat a nagyszerű feltételeket, amelyeket a kultúra demokratizálása biztosít a szocialista társadalomban. A kulturális értékek hozzáférhetők, kívánjuk tehát, éljünk e lehetőséggel úgy, hogy segítsen eltávolítani életünkből az ízléstelenséget, a sznobizmust, a pózolást, a felszínest. Az irodalom és a művészet kötelessége termékeny dialógust kialakítani a forradalmi folyamatokkal, melyek a tudományban és a technikában játszódnak le, küzdeni a vulgáris technokratizálás ellen, erősíteni a humanizmus jelenlétét a mindennapi életben. Sürgős feladat: kialakítani korunk emberében azt az igényt, hogy a kulturáltság jelentse számára a legmagasabb célt. “ A szlovák és a cseh kultúra közötti kapcsolattal foglalkozó második pontban a kölcsönös bizalom és a szoros együttműködés kap hangsúlyt. Előrehaladni, azt jelenti, a világgal haladni és eljutni a világba - ez a harmadik pont vezérmondata.. Hogy a felhívás ne maradjon üres provokáció, ezért az ötödik pontban a húsz aláíró - köztük Rudolf čižmárik, Dušan Dušek, Ľuboš Jurík, Dušan Mitana, Jozef Puškáš, Milka Zimková, hogy csak néhány, az olvasóink számára is ismertebb nevet említsünk - többek között a következőkre kötelezi magát (jelmondatszerúen): érvényesüljön a művészet és az eszmeiség egysége az alkotásban; harcolni mindennemű maradiság ellen, amely a gondolkozásban és a cselekvésben jelentkezik; figyelmet az egyszerű ember problémáinak, a boldog és békés életre irányuló vágyainak; az irodalmi és publicisztikai tevékenység során az igazság pártján állni és érvényt szerezni jótékony hatásának; a kritikai elkötelezettség szellemében harcolni a társadalmi életben felbukkanó erkölcstelen jelenségek, továbbá a korrupció, a féligazságok és hazugságok ellen. A felhívás kedvező visszhangra talált a szlovák művészeti körökben és azon kívül is, ugyanakkor széles körű vitához adott jó alapot, mint a Pravda írja július 30-i számában. Ezt bizonyítják azok a hozzászólások is, amelyek azóta rendszeres időközben jelennek meg a lap hasábjain. Pavel Koyš érdemes művész, az SZSZK kulturális miniszterhelyettese a felhívás több kitételére reagál, az egyikre például így: ,,Igazuk van a fiatal irodalmároknak, amikor berzenkednek a vulgáris technokratizálás ellen. Aláhúzom a vulgárist, hiszen a felhívás aláírói sem akarják, hogy visszatérjünk a grillsütőktől ükapáink bográcsaihoz, az írógépektől a lúdtollhoz. Hogyisne! Ha jól értettem a felhívás szövegét, úgy arról van szó, hogy a fiatalok meg akarják védeni, mi több, megmenteni az embert az elgépiesedéstől. Attól, hogy (az ember és az élet) célja egyoldalúan a társadalom anyagi javainak a gyarapítása legyen.“ A bizalom szükségességét hangsúlyozza Hja Zeljenka zeneszerző, érdemes művész, majd megjegyzi, hogy a „korunk levegője“ metaforát ó megváltoztatná, vagyis úgy mondaná, hogy „korunk szellőztetése". A környezetvédelemből vett példával a társadalomról szól, amikor arról beszél, hogy minden értelmes tevékenység során selejt is termelődik, más szóval hulladék. Azonban ha nem tudunk vele megbirkózni, felgyülemlik és megfertőzheti a környezetet. A selejtes gondolkodás bürokráciával, pasz- szivitással, erkölcstelenséggel a társadalmat. Ezért is van szükség az emberi kapcsolatok javítására, erkölcsre, bizalomra, a szellőztetést mindenkor elősegítő elkötelezett kritikai publicisztikára, jó színházra, filmre, zenére. Karol Spišák rendező, a nyitrai (Nitra) Andrej Bagar Színház művészeti vezetője egy nemzedék határozott állásfoglalásának nevezi a felhívást, zárójel közé téve egy érdekes kérdést is: „Igaz is, mikor találkozott és volt közös nevezőn húsz szlovák színházi ember?" B. GY. A romániai magyarság kulturá- lis-politikai életének kimagasló alakja holnap tölti be nyolcvanadik életévét. Ez az évforduló számunkra sem lehet közömbös. Balogh Edgár neve elválaszthatatlan nemzetiségi létünk két háború közötti történetétől. Pályakezdése, eszmei-politikai felnövekedésének évei tájainkhoz kötik. Temes- várott született, de gyermek- és ifjúkorát a szlovák fővárosban töltötte. Egész életében a nemzetköziség eszméjének, Közép-Eu- rópa népei közeledésének szorgalmazója volt. Származása és életútja szinte predesztinálta erre a szerepre. Apja szász, anyja magyar családból származott, érettségit magyar gimnáziumban tett, a prágai német egyetemen etnográfusnak készült. Hamarosan szoros kapcsolatba került a haladó cseh és szlovák értelmiség képviselőivel, főként a DAV körül csoportosuló baloldali írókkal, Laco Novomeskývel, Vlado Clementisszel, Ján Poničannal és másokkal. Tevékenységének legjelentősebb fejezetei a Sarlóval, a csehszlovákiai haladó magyar értelmiségi fiatalság mozgalmával kapcsolatosak. Az ó kezdeményezésére és irányításával alakult ez az ifjúsági mozgalom a húszas évek végén, főként folklórgyűjtó, falukutató céllal. A falujáró fiatalok azonban szembetalálták magukat a nyomorral. A népdal, népmese, a tulipántos láda stb. mellett éhséggel és elmaradottsággal, testi és szellemi nyomorúsággal ismerkedtek meg. Feltárult előttük a falu osztályharca, az a szociális és politikai küzdelem, amelyről mindaddig elképzelésük sem volt. A leszúrt tapasztalatok hatása és a CSKP elemző bírálata mellett Balogh Edgár személyes példája is hozzájárult ahhoz, hogy a mozgalom legjelentősebb tagjai csatlakoztak a forradalmi proletariátus osztályharcos programjához. A Sarló 1931-es kongresszusa után a vezetőség és a tagság egy része belépett a CSKP-ba. Balogh Edgár rendezetlen állampolgársága miatt nem lehetett a párt tagja, de ettől kezdve tevékenysége elválaszthatatlan a kommunista mozgalomtól. Szerkesztője lett Az Út címú folyóiratnak, amely a párt kulturális és politikai célkitűzéseit terjesztette. Mintegy két éven keresztül gyakorlatilag ó irányította a szerkesztőségi munkát, mert a Stószról betegsége miatt nehezen kimozduló hivatalos szerkesztő, Fábry Zoltán irányító tevékenysége akadályokba ütközött. Ennek a folyóiratnak a hasábjain bontakozott ki és öltött határozott formát Balogh Edgár közírói tehetsége. Publicisztikai tevékenységének voltak előzményei, első írását alig tizenhat évesen közli A Mi Lapunk című lapban. A szocialista közíró, a „közügyek szolgálatosa“ azonban Az Út szerkesztőségében született meg. Munkásságának jelentősége Fábry Zoltánéhoz volt hasonlítható ezekben az években. Különösen a szociográfiai tárgyú írásai voltak felfigyeltetők. Ezekben főként a Sarló mozgalom keretében szerzett tapasztalatait dolgozta fel. Elsőként A galántai járás kistükre címú dolgozatát közölte, amelyben az 1931-es kosúti csendőrsortúz társadalmipolitikai okait boncolgatja. Sokak szerint a falukutató tevékenység és a népi élet felfedezésének kezdeményezőjeként Balogh Edgár hatással volt a környező államok ifjúságának hasonló törekvéseire, a szociográfiai érdeklődés felkeltésére. Fábry Zoltán még tovább megy: „Balogh Edgár és a Sarló egyet jelent: a szociográfiát. De ez a szociográfia eredendően és kihatóan adatfelvételnél és adatközlésnél többet adott és hozott; a szocialista öneszmélés kezdetét, folyamatát és folytonosságát. " Balogh tudatában volt, hogy az öneszmélés ós önismeret az előrehaladás nélkülözhetetlen feltétele. Ebben a szellemben írta meg a Harcban nincs megállás címú cikkét, amely őszinte és önkritikus mérlege a Sarló mozgalomnak, bukása okainak. írása végső kicsengése azonban nem a rezig- náció, hanem a folytatás lehetőségének és szükségességének hangoztatása a változó társadalmi -történelmi helyzethez igazodva: „A cselekvő irányítást lehetővé tevő szervezeti program hordozására új nemzeti mozgalmat, új Sarlót kell toboroznunk, új gárdát, mely társadalmi helyzetében eredményesen és szélesvonalúan kiáltja meg a harcot a fasizmussal és imperialista háborús előkészületekkel szemben." Elképzeléseinek megvalósítására azonban már nem kerülhetett sor. Baloldali magatartása és mozgalmi tevékenysége miatt a csehszlovák hatóságok - születésének helyére és rendezetlen állampolgárságára hivatkozva - kiutasították az ország területéről. Életének egy jelentős szakasza zárult le véglegesen. Alig huszonkilenc éves, mikor 1935. május 18-án elhagyta Szlovákiát. Kapcsolatai egykori hazájával, ifjúkora színterével azonban sohasem szakadtak meg. Életművének gazdagabb, jelentősebb része új hazájában, Romániában bontakozott ki, de számos könyvben és számtalan cikkben, tanulmányban foglalkozik a nálunk töltött évek emlékeivel, a csehszlovákiai magyarság kérdéseivel. A legjelentősebb müve ebben a témakörben a Hét próba, amelyben lírai hangvétellel, sokszor a szépirodalom eszközeivel idézi fel saját magának és nemzedékének a regöscserkészektől a Sarló mozgalmon át a tudatos osztályharcig vezető útját. Különösen plasztikus képet rajzol saját eszmei-politikai fejlődéséről, az ösztönös népi szemlélet meghaladásától a tudományos szocializmus tanításának megértéséig, a marxista ideológia teljes elfogadásáig. Könyve kollektív érvényű, önéletrajzi ihletésű emlékirat, amelyben az emlékezés alanya közügyi státusba emelkedik. önéletrajzra nem adom magam. - írja bevezetőben. - Ami azonban velem, körülöttem s általam történt, az nem egy emberélet problematikája, hanem egy egész magyar értelmiségi nemzedék sorsa, eszmélkedése és próbája volt... Életemmel és egy nemzedék értelmiségi gárdájának történetével igazolom, hogy a humánum becsületéért sokfelól lehet startolni..., de megtalálni a humánum valóságát, érvényesíteni a legszebb emberi eszményeket nem lehet másutt, mint kommunisták között. “ Mindig a közügyek szolgálatosának tartotta magát. A szocialista humánum és emberség eszméje, a társadalmi haladás feltétlen igénye, a népek közeledésének óhaja áthatja egész irodalmi munkásságát. ,, Nemhiába vagyok öntudatosan publicista" - írta önjellemzésül -, „Az irodalom és a közügy határsávján és érintkezési pontjain állok őrt, s minden gondom immár több történelmi váltásban és egyazon emberséggel - konkrét népszolgálat az irodalomban." Ezt a szellemet és magatartást tükrözik írásai legjavát tartalmazó könyvei: Egyenes beszéd, 1957; Toll és emberség, 1965; Én tintás esztergapadom, 1967; Intelmek, 1972; Duna-völgyi párbeszéd, 1974; Táj és nép, 1979; Hídverők Erdélyben, 1985; Férfimunka, 1986 - hogy csak a legfontosabbakat említsük. Balogh Edgár csak pályakezdése éveit töltötte tájainkon, de egész munkásságát, hosszú dolgos életet könyvtárnyi eredményét magunkénak valljuk, s szellemi örökségünk, haladó hagyományaink szerves részeként tartjuk számon. SZEBERÉNYI ZOLTÁN B izony, ,,az idő szárnyal, mint végtelen madárraj". Tíz éve már, hogy elhunyt Ladislav Novomeský. A mostani évforduló különösen jó alkalom arra, hogy föltegyük a kérdést, vajon tényleg ismerjük-e életét, életművét annak a költőnek, publicistának, közéleti személyiségnek, aki jellegzetesen huszadik századi közép-európai forradalmár volt. Aki a többi fiatalhoz hasonlóan ,.szerette, szinte már imádta a világ dolgait és dol- gocskáit", s „új dalok ismeretlen lelkét kereste", olyan kocsmákat, ahol az „ember sosincs magában". Ám csakhamar rádöbbent, hogy e politikai, szociális és nemzetiségi igazságtalanságoktól terhelt tájon egyetlen igaz művész sem zengedezhet felelőtlenül lelkendező ódákat, elfedve súlyos társadalmi bajokat. Huszonegy éves, amikor a Mladé Slovensko hasábjain bátor, szókimondó cikkben írja meg Martin Rázusnak, hogy már nem elég hímzett blúzokról, festett köcsögökről, nemzeti szabadságról hozsánnázni. S ekkor írja meg egyik szívszorító versét Furkó Máriáról és sokezer dézsához odakötözött furkomáriák- ról, akik nem tudják, mért élnek és miért halnak, mert „akkor kellett lennem ébren, mikor álmodni akartam, és zokogtam, mikor a szívem kacagott". Világos társadalmi programot kereső, igaz szlovák hazafiként néz szembe nemzete történelmével, s tudatosan választja példaképül a rebellis Janko Krárt, aki többek között Petőfivel és Táncsiccsalis találkozott. Kommunista értelmiségiként hirdeti a művészeti forradalom szükségességét, Wolkerrel és a többi baloldali érzelmű szlovák, és cseh költővel, íróval, van „világnézeti és harcvonali rokonságban". Világosan látja, hirdeti, hogy döntő változás csak társadalmi forradalom révén lehetséges, s újságíróként, szerkesztőként, közéleti emberként is ott küzd az eszme-barikádokon, s miként több méltatója rámutatott, nála nem okoz tudat- hasadást a költő elhivatottsága és a publicista munkája. Meggyőződéses internacionalista volt, aki sok szállal kötődött a magyar kultúrához, és a szlovákiai magyarsághoz is. Ismeretes, milyen áttörést jelentett Petó/ir'-tanulmánya, tudjuk, szellemi rokonának tartotta KasTíz év múltán sák Lajost is. Ö maga fordítja le a DAV-ban Balogh Edgár cikkét az új arcú csehszlovákiai magyarságról. Ebben a folyóiratban közli Maxim Gorkij és Romain Rolland nyilatkozatait a kosúti véres pünkösdről, Major Istvánról. Sajnos, még ma is csak nagyon keveset tudunk Novomeský dél-szlovákiai előadói kőrútjairól, mozgósító, agitáló beszédeiről, s ezért fóleg a történészekre vár a sürgős feladat, hogy a harmincas évek munkás- mozgalmának, művelődéstörténetének e fehér foltjait is mielőbb eltüntessék. S ha visszatekintünk félmúltunkra, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy Ladislav Novomeský a Szlovák Nemzeti Tanács iskolaügyi megbízottjaként 1949 októberében magyarul szólt a Trenčianske Teplice-i pedagógusképző tanfolyam hallgatóságához. A nehéz évek után, a győzelmes februárt követően beszélt az anyanyelvi oktatás jelentőségéről, s arról, hogy a kommunista párt vezette országban mindenkinek természetes joga anyanyelven beszélni, írni. Igazságosabb hazáért, Európáért küzdött: ott volt s felszólalt Moszkvában, a szovjet írók elsó kongresszusán, részt vett az antifasiszta írók madridi összejövetelén, meghatározó szerepe volt a szlovák írók 1936-os Trenčianske Teplice-i tanácskozásán. Ma már közismert, milyen fontos feladatokat látott el a szlovák nemzeti felkelésben. Tudjuk azt is, hogy voltak évek, amikor koholt vádakkal rágalmazták, de ez a megpróbáltatás sem törte meg, s rehabilitálása után vallott arról, hogy „ahol kezdtem rég, most is ott kezdeném el". Kommunistához méltó elvszerúséggel, határozottsággal állt helyt a válságos években is. 1968 kora nyarán világosan fogalmazza meg álláspontját: „Ott akarok lenni minden aktusnál, amely megjavítaná, megreformálná és megújítaná a szocializmust. De nem akarok ott lenni a felszámolásánál, még ha tudom is, hogy ezt az ünnepélyesnek nem mondható szertartást ügyesen a demokratizálás hírverésével álcáznák." Ugyancsak a hatvanas években írja meg többek között a csehszlovákiai kommunista mozgalom hőskorát idéző a Teréza villát, amely Forbáth Imre szerint Novomeský varázslatosan szép, feszültséggel és gondolatokkal tele, mégis méltósággal hömpölygő, nagy verse (...) a mi akkori életünkről, de a mához". Egy évtized telt el halála óta. Kiadták műveit, monográfiák jelentek meg róla, életéről dokumentumfilm készült, két éve Se- nicán átadták a Novomeský Múzeumot, rövidesen vetítik a televízióban a davistákról készült négyrészes filmet. Nem keveset munkálkodtunk hát azért, hogy Novomeský életműve itt éljen közöttünk, bennünk. De ma és a jövőben sem mondhatjuk, hogy már eleget tettünk, mert elkötelezett irodalmi munkássága, cselekvő forradalmisága, internacionalizmusa olyan forrás, amelyhez szüntelenül vissza kell térnünk, hogy hitet, erót merítsünk egyéni és közösségi céljaink valóra váltásához. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ SZÚ 6 1986. IX. 5.
