Új Szó, 1986. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-15 / 217. szám, hétfő

ÚJ szú 5 % 1986. IX. 15. „ELFELEJTETTEM A KOROMAT!“ Harminc év után újra a pályán Harminckét esztendővel ezelőtt - kézilabdacsapatot alakított a szenei (Senec) gimnázium legügyesebb lá­nyaiból Mészáros Lajos. A társaság csakhamar ütőképes együttessé ková- csolódott, sorra verte a környékbeli ellenfeleket; két évvel később pedig, Eperjesen (Prešov) az ország legjobb ificsapatának bizonyult! A felnőttkorba lépett lányok ezután egyesületbe tö­mörültek. A Slávia Senec két éven át szerepelt az I. ligában, ám miután kiesett, nemsokára fel is oszlott. Annak a hajdani szenei „aranycsa­patnak“ Csikmákné Éliás Marica volt a kapusa. A nyár folyamán neki ötlött eszébe, jó lenne az emlékeket közö­sen feleleveníteni, még egyszer összejönni a harminc éves kivívott or­szágos elsőség ürügyén. Az egykori kitűnő kapus, a Nyugat-Szlovákiai Ke­rületi Pedagógiai Intézet munkatársa, maga szövegezte, sokszorosította és postázta a meghívókat. A többit pedig mondja el ö: ,,A mai fiatalok talán el sem hiszik már, mennyire más feltéte­lek között sportoltunk annak idején. Egy-egy I. ligás bajnokira teherautón utaztunk például. Ha Bratislavába, Olomoucba értünk, kikászálódtunk a teherkocsiból, s máris kezdődhetett a meccs. Utána a magunk csomagolta „hazaiból“ falatoztunk, majd ismét el­foglaltuk helyünket a műhelykocsi bel­sejében, s elindultunk hazafelé. Eszünkbe sem jutott nyafogni, nagyon szerettük a kézilabdát, örültünk, hogy egyáltalán játszhattunk! Ezt a szep­tember hatodikai nosztalgia-mérkőzé­sünket tulajdonképpen hírverésnek is (Gergely Bálint felvétele) szántuk - szeretnénk, ha annyi meddő esztendő után ismét kézilabdáznának városunkban a lányok. (Az ellenfél egyébként a Győri Richards volt; ötgó­los vereséget szenvedtünk, de ez sen­kinek sem fáj, októberben utazunk a visszavágóra! Ezúton is köszönetét mondunk a Montostroj helyi üzemegy­ségének, amely anyagi támogatást nyújtott a mérkőzés megrendezésé­hez.) Persze nem egyik napról a má­sikra játszottuk ezt a nemzetközi, mint­egy háromszáz szurkolót kicsalogató találkozót. Hetekkel előtte elkezdtünk edzeni, hogy lendületbe jöjjünk. Sajnos az egyik gyakorláson Végh Miklósné inszakadást szenvedett - kár, hogy ó nem léphetett velünk együtt pályára. Számomra újból élményt jelentett a já­ték. Bár évtizedeken át sport nélkül éltem - máig sem értem, hogy kerülhe­tett erre sor - még mindig éreztem a kaput, s a játék hevében elfelejtettem a koromat!“ A magyar nyelv hajlékony és gaz­dag, élvezet szavaiból egy-egy írás sorait rakni; most mégis zavarban va­gyok. Meg kellene nevezni ezeket az ismét kézilabdázó idős „fruskákat“, de az „öregfiúk“ nyomán képtelen vagyok „öreglányok“-nak titulálni a rokon­szenves hölgyeket. Azt pedig, hogy maga a riportalany hány esztendős, márcsak azért sem mertem megkérdezni, mivel mifelénk íratlan szabály, hogy harminc fölött tabu ez a téma. Csikmákné Éliás Marica állítólag kissé elmúlt negyven. Sót! Egyes hír­források szerint nagymama már. Nem látni rajta. Ha csakugyan ez a helyzet, annál szebb, hogy ismét beállt a kapuba! BATTA GYÖRGY A battyányi futballcsapat (A szerző felvétele) A futball mellett más is kellene A SPORT SZERELMESE Kosík István még fiatal ember: mindössze 41 esztendős, egyidős a szabadsággal.- Apámat - mondja - nem is ismer­tem, a második világháború végén Ma­gyarországon, Sopronban esett el. Édesanyánk négy gyermeket nevelt egyedül. Sportolni már kicsi koromban nagyon szerettem. Kora tavasztól késő őszig általában fociztunk, nyaranta az tpotyban úsztunk, fürödtünk, télen pe­dig a kiáradt folyó árterületén estébe hajló hokicsatákat vívtunk a falubéli srácokkal. Aztán a diákévek következtek. Kosík István a szécsénkei (Sečianky) alapis­kola futballcsapatának erőssége volt, de asztaliteniszezett is. Az ipolysági (Šahy) gimnáziumban sem fordított há­tat a testnevelésnek. Évente megsze­rezte a Rátermettségi jelvényt. Aztán Martinban, a közgazdasági szak- középiskolában folytatta tanulmányait. S itt már atletizált is.- Versenyeken ritkán szerepeltem - emlékezik tanulóéveire nem az éremgyújtés volt a célom, csupán egészségem megőrzése végett tor­náztam. Legjobb eredményeket az asztaliteniszben értem el. Ha sportese­ményt sugároz a televízió, hat lóval sem lehet elvonszolni a képernyő elől. Katonáskodása idején szintén spor­tolt. Odahaza, Nagyfalun (Veľká Ves nad Ipľom), leszerelése után a kis község, labdarúgó együttesének erős­sége lett. Nem tündökölt különösképp, de „húzóember“ volt. Huszonnyolca­dik esztendejét taposta, amikor felha­gyott az aktív sporttevékenységgel. Ám szülőfaluja sportéletének azóta is egyik irányítója, mozgatórúgója. Kosík István, akinek szívügye a sport (A szerző felv.)- Nösülésem után a feleségem igyekezett odahaza tartani, de a vasár­napi ebéd után már kötéllel sem tu­dott volna a lakásban marasztalni - meséli mosolyogva. Az idők során többször „haldoklott“ Nagyfalu sportélete, azonban Kosík Istvánnak, néhány hozzá hasonló lel­kes sportbarát segítségével mindig si­került talpra állítania a labdarúgó együttest, vagy akár az asztalitenisz­csapatot. Nem csoda, ha szorgalma a testnevelési szövetség járási bizott­ságán is szembe tűnt, s beválasztották a vezetőségébe.- A közelmúltban két gárdával is beneveztünk a járási asztalitenisz-baj­nokság küzdelmeibe - említi büszkén. - Focistáink egyre jobban magukra találnak, de több új szakosztályt is alakítottunk. Ezen túlmenően, nagy súlyt helyezünk a tömegsport népsze­rűsítésére. Pár száz lélekszámú fa­lucskánk sportegyesülete közel 200 taggal büszkélkedhet. Tizenöt éve Kosík István a helyi sportszervezet elnöke. A sport terén kifejtett áldozatkész munkájáért az esztendők során több elismerésben ré­szesült. A nagyfalusi helyi nemzeti bi­zottság titkári teendőit - részmunka­időben - ugyancsak Kosík István látja el.- Községünkben, sok éves munká­val sikerült elérni, hogy már nem csu­pán a diákok és a húszon valahány éves férfiak sportolnak nagy előszere­tettel és rendszeresen, hanem a nők és az idősebb emberek is. Leányaim is szeretnek mozogni. Télen még hokiz­nak is! Kosík István szívügye a sport. Külö­nösképpen a tömegsportnak szeretne minél több polgártársát megnyerni. ZOLCZERLÁSZLÓ Nincs tornaterem a faluban, a pingpongasztalt alkalomadtán az arra kevésbé megfelelő ifjúsági klubban állítják fel. Uszoda? Ez itt szinte ismeretlen fogalom. Még szerencse, hogy közel a Latorca folyó, a széles környék egyetlen, vízisportokra alkalmas „létesítmé­nye“. Igaz, ez is csak nyáron szol­gálja a legegészségesebb test­mozgásnak, az úszásnak a híveit, míg tavasszal és ősszel csak a halászok lassú csónakjait ringat­ja - kajakosok, kenusok nem eveznek rajta. A lovassport is ide­gen errefelé, s a kerékpározást sem űzi senki versenyszerűen. Kézilabda, kosárlabda... röplab­da. .. atlétika...? Dehogy! Csak a labdarúgás! Persze ez csupán he­lyi jelenség. Battyányban (Bofany), a Bod­rogköz 1200 lakosú községében a futball az egyelten „élő“ sport­ág. A harmincas években egy­szerre két csapat is alakult, s ez a labdajáték annyira megkedvel­tette magát a helyi fiatalokkal, hogy azóta semmilyen más sport sem képes mellette gyökeret ereszteni, felnőni hozzá. Képtelen, pedig a „trónfosztásra“ négy-öt évvel ezelőtt - amikor a község labdarúgása olyan hullámvölgybe jutott, amelyik a csapatot is elnyel­te - könnyen sor kerülhetett volna. Jelenleg úgy tűnik, hogy 1983 áprilisától egy újabb fejezet íródik a helyi futballélet krónikájába. Ak­kor került ugyanis a ma 98 tagú sportegyesület élére Csonka Bar­nabás, a titkári tisztségbe pedig Kovács Benjámin. Két - három évtizeddel ezelőtt mindketten osz­lopos tagjai voltak a battyányi csa­Perdöntő lehet-e a televíziókamera a fegyelmi bizottságnak? Elítélhetnek-e vagy felmenthetnek-e ladbarúgót video­felvétel alapján? Napjaink gyakran vita­tott témája. Ahány ország, annyi szokás. Nézzünk szét Európában. A Lokern-Beveren rangadót játsszák Belgiumban. A Beveren vezet 2:1-re, a Lokeren belövi az egyenlítő gólt. A taccsbíró felemeli zászlaját, lest jelez a játékvezetőnek, ó azonban ezt figyel­men kívül hagyva fut felezővonalhoz, megadja a gólt. A partjelző respektálja ,, főnökét", leereszti a zászlót. A mérkő­zés után kifut hozzá Pfaff, a Beveren kapusa, s azt kérdi tőle: ,,Miért becste­len?“ A partjező vallomása alapján (,,Pfaff megütött...“) a vétkes háromhó­napos eltiltást kapott. Az eset tíz évvel ezelőtt történt. Fi a ff akkor kijelentette: ,,A tv-felvétel igazolta, hogy nem értem a partjelzőhöz, de ez nem segített rajtam“. Az NSZK-ban és Ausztrirában viszont a fegyelmi bizottság tagjai figyelmesen tanulmányozzák a futballmérkőzésekről készült felvételeket. A játékvezető háta mögött történt bármilyen szabálytalanság vizsgálat tárgyát képezi. Még napjaink­ban is emlegetik a sportújságírók az Austria Wien - Austria Salzburg találko­zón történteket. A bíró nem vette észre, hogy Kögejsberger rátaposott földön fek­vő ellenfelére. Döntött a televízió: a bű­nös megkapta a jól megérdemelt bünte­tését. Másképpen van ez Hollandiában. Ott ugyan „beidézhető“ a televízió „tanú­ként“, de csak a játékos ártatlanságának a bizonyítására. Franciaországban vi­szont a játékvezető mindig tabu, döntése „szentírás“, nem változtatható meg. Spanyolországban ugyancsak sérthetet­lenek a futball „őrangyalai“. Vasárna­ponként a bajnoki forduló után meghívják őket a tv-stúdióba, ahol vitatkoznak, ar­gumentálnak. Végereményben azonban a büntetés kiszabásánál a filmfelvételek semmilyen szerepet nem játszanak. Játékvezető . kontra televízió Paolo Barbe, az Olasz Labdarúgó Szövetség fegyelmi bizottságának elnö­ke hallani sem akar a televízióról. A ,,cal- cio“ hazájában a kiállított játékos rend­szerint megússza figyelmeztetéssel vagy pénzbüntetéssel, s a következő vasárnap újra kifuthat a pályára. A britek az UEFA szabályaihoz igazodnak: az Európai Lab­darúgó Szövetség minden jellegű felvé­telt figyelmen kívül hagy. (Mint például Boninsegna esetében 1971-ben a Borus­sia Mönchengladbach - Inter Milano 7:1- es BEK-mérkózésen. Ismeretes, a talál­kozót meg kellett ismételni, annak ellené­re, hogy a telvízió bebizonyította: az olasz játékost nem találta fejen a bedo­bott sörösüveg, de Boninsegna megját­szottá a „haldoklót“. Egy frissebb példa: a Celtic - Rapid Wien tavalyelőtti KEK- mérkózés. Glasgow-ban az oszrák Wein- hofer vállalkozott a „haldokló hattyú“ szerepére. És az UEFA? Nem volt haj­landó még csak megnézni sem a videofel­vételt! A szigetországban a játékvezetők nagy tekintélynek örvendenek, ítéletük megfellebbezhetetlen. Skandináviában is elutasítják a televí­ziós bizonyítékokat. Az okok? Nem min­den mérkőzésen van jelen a televízió, így az élvonalbeli stockholmi és göteborgi klubok kerülnének hátrányba, mert több­nyire az ó találkozóikat közvetítik. A vidé­ki klubok kihágások esetében bizonyíté­kok hiányában támadhatatlanok len­nének. Hasonló a helyzet Svájcban is. De... Éppen ott történt nemrégen egy, a közvé­lemény által sokat vitatott eset. Chapuisat (Vevey) a játékvezető háta mögött brutá­lisan leterítette a válogatott Favre-t (Ser­vette Genf). ,,Belépőjéért“ nem állították ki, még sárga lapot sem kapott. A mérkő­zést közvetítette a tv és a svájci Piatini - ahogy Favre-t becézik ~ hosszú időre harcképtelenné vált, s kérdéses volt, pá­lyára léphet-e valaha. Chapuisat-ot nem büntették meg. Úgy tűnik azonban, Svájcban még van futballetika: klubja azonnali hatállyal elbocsájtotta a vétkes labdarúgót. Ahány ház, annyi szokás. Csakugyan, nálunk mi a szokás? A bajnokság elején a televízió „bebizonyította“ Matušíknak és Christovnak, hogy gyengén bíráskod­tak. Az előbbi nem büntette kellőképpen a szándékos durvaságokat, az utóbbi a Vít­kovice - Dukla meccsen nem adott meg egy szabályos gólt a vendégeknek (a tv- felvétel szerint a labda jóval túl volt a gól­vonalon). Mindkét játékvezetőt,,pihente­ti“ a szövetség. Ebben nagy „érdeme“ van a televíziónak is. (T. V.' patnak. Annak is, amelyik azzal, hogy 1960 és 1962 között a járási bajnokság második osztályában szerepelt, a helyi labdarúgás tör­ténetében eddig a legsikeresebb­nek számít. Ugyanakkor a vezető­ség további tagjai is nagy lelkese­déssel láttak munkához. Közös erővel a számukra legkedvesebb sportágat, a focit igyekeznek újra­éleszteni. Sikerrel.- Mi tagadás, a legnagyobb gon­dot a tagsági igazolványok elinté­zése jelentette, viszont azon egy percig sem kellet törni a fejünket, hogy lesz-e elegendő játékosunk. Falunkban sok a fiatal, s tulajdon­képpen az ő kezdeményezésükre vállaltuk a sportegyesület újraala­kítását. A csapat bemutatkozása nem sikerült. Beneveztünk a járási bajnokság leggyengébb csapatai­nak versenyébe, s ott a bajnokság elsó felében egyetlen pontot sem szereztünk... Nem adtuk fel, ha­nem egymást bíztatva tovább dol­goztunk. A szakvezetés ugyanis úgy látta: a fiúkban van akarat, meg kellő játéktudás is a sikere­sebb folytatáshoz. A következő évben a III. osztályba léptünk. Ma is ott szerepelünk. Tavaly az ötö- kek voltunk, az idén pedig az elsó négy között szeretnénk végezni - nyilatkozta Csonka Barnabás. Kovács Benjámin is bízik a Pri­bék Béla, György József, Mok- nács István, štíbel Dusán, Sza­bó Ernő, Jáger Zoltán, Szabó Béla, Horváth László, Csonka János, Jurovszky Ferenc, Brezo Ferenc, Matyi Tibor, Tóth Béla és Szabó Dénes összetételű csa­patban, és abban, hogy a battyá­nyi fiatalok ezután is példásan képviselik majd községüket a baj­noki, valamint a barátáságos talál­kozókon.- Ha soha nem jutunk maga­sabb osztályba - jegyezte meg a sportegyesület titkára -, akkor is értelmét látom annak, hogy fiatal­jaink egy népes csoportja - mert nemcsak a Jurovszky Ferenc ve­zette felnőttek edzenek és futbal­loznak rendszeresen, hanem Sza­bados Zoltán irányításával az ifjú­ságiak is. A battyányi sportolóknak és ve­zetőiknek nincsenek vérmes remé­nyeik, nem túlzottak a terveik. A játékosok a kitaposott gyepszó- nyegen is szívesen rúgják a bőrt, és mindennél nagyobb jutalomnak tartják, ha sportszerű mérkőzése­ken legyőzik a szomszédos köz­ségek csapatait. Ókét ugyanis a labdarúgás, a játék varázsa lel­kesíti és nem a jutalomé. No per­sze, terveik nekik is vannak. Azon felül, hogy sikeresen akarnak sze­repelni a pályán, szeretnék beke­ríteni a helyi sporttelepet. Szíve­sen vennék azt is, ha a Királyhel­meci (Kráľ. Chlmec) Állami Gaz­daság helyi üzemegysége, vala­mint a Bodrogköz és Ungvidék vízellátásáról gondoskodó helyi vízművek részt vállalnának a köz­ség sportéletének fejlesztéséből. Akkor talán a labdarúgás mellett más sportág is gyökereket ereszt­hetne itt. GAZDAG JÓZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents